ZeneSzó, 2006. (16. évfolyam, 1-10. szám)
2006 / 1. szám
ÉNEKELHETŐ-E A MAGYAR NEMZETI HIMNUSZ? Természetesen válaszunk: Nem csak énekelhető, de kell is énekelnünk, hiszen Kölcsey gyönyörű költeményére páratlan zenét írt Erkel Ferenc. Kell énekelnünk, mert közös éneklésünk nemzeti hovatartozásunk jele. Akárcsak nemzeti zászlónk, mely magyar voltunkat jeleníti meg. Idehaza és szerte a világon. Hiszen minden kultúrnépnek nemzeti jelképe saját himnusza, saját lobogója. Ettől lehet szép, és sokszínű a vizük mégis egyre gyakrabban, hogy himnuszunk nem énekelhető, hogy talán már csak egy-egy templomban tudjuk lelkesen énekelni: Isten, áldd meg a magyart? Nemzeti imánktól való mai eltávolodásunknak szakmai okai is vannak. 1. Legrosszabb, amikor egy adott ünnepségen - ahol pedig köteles helye lenne - sor sem kerül a Himnuszra. Szerencsére nem egyszer előfordul, hogy a közönség ilyenkor spontán módon mégis rázendít, és végigénekli azt, az ünnepség szervezőinek akarata ellenére, jobb esetben csak azok hanyagságát bepótolva. De ez nem mindig várható el. 2. Kellemetlen következményekkel járhat, ha a Himnusz hangfelvételről („lemezről") az átlag ember számára túl magas változatban hangzik el. A hozzáférhető felvételeken pedig több megszólaltatási lehetőség is kínálkozik: • a-, (vagy C-) dúros csak zenekari letét; • b-, (vagy C-) dúros zenekari és énekelt letét; • Esz-dúr négyszólamú, kíséret nélküli énekkari (főleg férfikari) letét; • Esz-dúros csak zenekari és • Esz-dúros zene- és énekkari feldolgozás stb... 3. Legtöbb alkalommal ezek közül valamely, a közönség számára énekelhetetlen Esz-dúros változat hangzik el. Ilyenkor az emberek bele-bele kezdenek, majd a „balsors" -tól kezdve egy nemzeti himnuszhoz méltatlan zenei gikszersorozat veszi kezdetét... és itt már nem csak a Nemzet, hanem himnuszunk balsorsáról is szó van! Mivel olvasóink többsége zenét művelő, vagy zeneértő ember, az imént említett bajok gyökereiből csak röviden szólunk: bármely Esz-dúros előadásmód vitathatatlanul fényesen, jól szól, a csak hallgatni akaró emberek számára szép, felemelő. Zenekaraink is ezt játsszák szívesen, mi több, kórusaink ebben a hangnemben tanulják meg, ismerik és éneklik. Érthető. Nem is kell lemondanunk erről a magasságról, ha pl. külföldön, kerül sor Nemzeti Himnuszunk előadására. Idehaza azonban különösen komolyabb rendezvényeken, ahol sok énekelni vágyó és énekelni kezdő ember gyűlt egybe, Esz-dúrban indításnál már nagy bajok várnak ránk, és miattunk a közönségre is. A folyamatos éneklés ebben a magasságban ugyanis csak kifejezetten tenor, illetve szoprán hangmagassággal rendelkezők számára lenne megoldható, a kétvonalas ász csúcspont miatt. Ilyenek kevesen vannak, és a magasabb hangoknál talán nem is mernek igazán énekelni, hiszen itt már „kilóg" a hangjuk a tömegből, és ezt szégyellik. Az átlagos, de énekelni tudó és akaró ember néhány hang után nehezen megoldható zenei problémák elé néz: kétszeri oktávváltásra, vagy erején felüli magasságban már zenéhez nem hasonlítható kiáltozásra kényszerül. (Hallgassuk meg egy hazai pályán játszott nemzetközi labdarúgó mérkőzés himnuszának lelkes énekét"! Itt már kifejezetten bűnös az Esz-dúr!) Egy ünnepség közönsége kezdeti próbálkozás után előbb-utóbb csüggedten hagyja abba az éneklést. Veszedelmes következtetést von le: ez nem az ő himnusza! Ha már iskolában diákként, majd felnőttként nem éneklik, csak hallgatja a Himnuszt (milyen kényelmes is a rendezvényűsor végén feltenni a lemezt!), eljutottunk oda, hogy el is távolodik tőle, már nem érzi magáénak. A fenti bajokat eddig csak a helytelenül kiválasztott hangfelvétel, vagy kórusletét okozta. A gond már eddig is igen nagy! 4. Mindez azonban kapóra jön azoknak, akik Erkel és Kölcsey Nemzeti Himnuszát nem szívesen hallják. Adva a megoldás: dugjunk mikrofont egy popsztárunk kezébe, majd ő énekli szólóban nemzeti imánkat. Sőt azt is megmutatja, hogyan kell ezt „korszerűen" énekelni! (Hiszen Amerikában nem ismeretlen ez a mód.) Az eredményt mindenki hallhatta többek között a 2005. március 15-i Nemzeti Ünnepünkön, vagy az Operában október 23-án. Ilyenkor a szólistával együtt énekelni amúgyis lehetetlen, mert az efféle produkcióból Erkel eredeti dallamát és ritmusát alig tudjuk nyomon követni. (Olyan is előfordult, hogy egy „szólista" a szöveget elfelejtette. Utána bocsánatot kért.) Ennél botrányosabb módon és mélyebbre Himnuszunkat már nem süllyeszhetik. 5. így aztán eljutnak ahhoz a következtetéshez, hogy: A magyar ember nem szereti a himnuszt. A magyar ember nem tudja, nem ismeri a himnuszt. A magyar embernek nem kell himnusz. De ha mégis kell (pl. nemzetközi kötelezettségek miatt) himnusz, legyen egy más, egy új! Ha a magyar ember már saját házát sem díszíti fel nemzeti ünnepeinken (címeres, koronás) lobogónkkal, és már sehol nem énekli Himnuszát, napnál is világosabb, hogy ezek már történelmünk avitt szimbólumaivá váltak, létjogosultságukat meg kell kérdőjelezni! Hogy ne így legyen, mentsük meg nemzeti Himnuszunkat! Legyen mindenki számára énekelhető, és énekeljük is. Tegyük hozzáférhetővé és alkalmazzuk a mélyebb, mindenki számára előadható változatot! Ha mint kórusvezetőt arra kér minket egy rendezvény szervezője, hogy énekeljük el a Himnuszt, mondjunk le arról a kétes dicsőségről, hogy azt mondják: „milyen szépen énekelt a kórus"! Csak úgy vállalkozzunk a Himnuszra, ha azt a közönség velünk énekli! Zenekarvezetőként pedig ragaszkodjunk a B-dúros letéthez. A Himnusz nem előadási darab! Nemzeti értékeink nem hullhatnak ki kezünkből, amíg mi tartjuk azokat. Kölcsey és Erkel Nemzeti Himnusza még nagyrészt a magyar kórusok és zenekarok kezében van. Fogjuk hát erősebben! „...Ébredj hazám, mert ha most nem ébredsz, Soha többé nem lesz ébredésed!..." (Petőfi Sándor: A Nemzethez, 1848 augusztus) /Xnkif fiatal ság! Miért érez nyért felelősnek ZeneSzó ?