Szórakoztató Zenészek, 1990 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1990 / 1. szám

ARCKÉPEK - SORSOK - ÉLETUTAK Miskolcon ismerik őt a legtöb­ben (­ „Mint a rossz pénzt”, tenné hozzá néhány „jóindulatú” zenész­­kolléga). Borsod fővárosában ő „a” jazz-zongorista. (Oh, azok a felejthetetlen jam-sessionok a miskolci Avasban!) Aztán Auszt­riában tűnik fel egy jazz-találko­­zón, vagy Varsóból hoz haza egy előkelő díjat, amellyel a zsűri az „igazi néger hangzást” honorálja. Néhány hónap múlva Budapes­ten figyelnek fel rá a tánczenei köz­vetítők, de valahogy minden sze­replése egy kissé felemásra sike­redik.­­ Túl komoly, túl jó, túl „dzsesszes” az a zene, amit Gyuszi produkál,­­ telefonál be egy üzlet­vezető, majd egy másik „góré” úgy nyilatkozik, hogy soha jobb muzsi­kát még nem hallott ... de ... És soha nem lehet tudni, hogy e „de” mögött mi is van. Valami nyugtalanság lengi körül ezt a ze­nészt. Aztán hősünk egyszercsak Győrben, a Hungar­Hotels előkelő cukrászdájában vállal szerződést. A megyei lapban mint „univerzális szórakoztatót” hirdetik, a jó zené­ért lelkesedő közönség minden este bámulja, hallgatja, méltányolja a mértéktartó improvizációkat, a rögtönzésnek ható, de valójában kemény munkával begyakorolt klasszikus átiratokat, a tradicioná­lis és örök bluesokat. Aztán bekövetkezik a baj, ami mindig „váratlanul” érkezik. (Ta­lán éppen ez a legnagyobb emberi szerencsénk, hiszen, ha várnánk a rosszat, életünk csak félelemben telne.) .. .M. Balog Gyulát, a „gyalogos muzsikust” egy szabálytalanul köz­lekedő autós üti el a győri utcán. Hosszú hónapok ágyhoz kötött kórházi rabsága, majd a lassú lába­dozás következik. Visszakerül Mis­kolcra, közben bonyodalmak adód­nak a táppénzzel, a jövő is kilátás­talannak tűnik. M. Balog Gyuszi „rossz passzba” kerül. Ilyenkor hajlamos az ember arra, hogy mérlegelje eddig életét. Van idő az önítélő tárgyilagosságra épp úgy, mint az előretekintésre. Ami­kor Pesten dolgozott, egyszer azt mondta: — Az „M" betű nemcsak megkülönböztetésül, hanem azért is szerepel a nevem előtt, mert büsz­kén vallom magam miskolcinak. Azonban mégis úgy adódott, hogy a Miskolc által nyújtott kere­tek Gyuszi számára szűknek bizo­nyultak. Olykor „megfagyott” kö­rülötte a levegő. Pedig ő soha nem adott indokot arra, hogy nagyké­pűnek tekintsék. így beszélt erről: — Soha nem néztem le a „kocs­mát". Mindig feldühít, ha valame­lyik kolléga — netán úgy érezve, hogy felért valamilyen csúcsra — lekicsinylően nyilatkozik az éttermi zenéről. A vendéglátóipar leglénye­gesebb elemei világszerte ugyan­azok, legfeljebb más a tálalás, má­sok a külsőségek. A legfontosabb, hogy „megfogjuk" a Vendéget. A vendégek pedig legtöbbször, (sok­szor) a szokványos, dallamos slá­gerzenét kérik, szeretik, amiben nincs semmi különös. Manapság a különböző átírások, újrakomponá­­lások, feldolgozások rendkívül tág fogalommá tették a slágert. ... Né­hány évvel ezelőtt Svájcban egy koncert után, amikor összejött az „úri társaság" egy előkelő szórako­zóhelyen, addig-addig győzködtek, amíg ki nem kötöttem a zongoránál. Akkor odajött hozzám egy ott meg­lehetősen ismert zenekritikus-kom­­ponista és azt kérte tőlem, hogy játsszam el a Szomorú vasárnap-ot először Ray Charles modorában, majd „diszkósan” és végül „dzses­­­szesen". Ezzel én csak azt kívánom érzékeltetni, hogy — szerintem — nem a „mit" a lényeges, hanem a „hogyan". Ezért próbáltam elles­ni az igazán nagy pianisták titkait. És ha „szárnyaló íveléseim" — má­sok szerint „nyugtalanságaim” —, szelídebbekké válnak, akkor bizo­nyára rokonszenvesebb leszek azok számára, akik — érthető módon — nem kívánnak alkalmazkodni egy rapszódikusnak gondolt emberhez. A fontos, hogy mi muzsikusok ne vádolgassuk, ne piszkálgassuk egy­mást. Kardinális kérdésnek tartom, hogy szakmánk ismét megtalálja saját rangját. Fontos a pénz, az eg­zisztencia, de ennél értékesebb a megszerzett tudás. Soha nem iri­gyeltem azokat a kollégákat, akik szerényke zenei ismeretekkel, de jó hangosra beállított billentyűs-dob­­gépes készülékkel hajtottak rá a jattra. Pedig nekem is van szinteti­zátorom, amit nem „kábításra" használok, hanem több lehetőséget látok ebben a korszerű „zenei gépben”... M. Balog Gyula lapról olvasó „blattista”, énekesek hangnemvál­tozásaihoz könnyedén alkalmazko­dó muzsikus, ifjú jazz-kedvelők összejöveteleit sikeresen megszerve­ző, oktatgató, zenei tanácsokat ön­zetlenül osztogató pedagógus. Most múlt 40 éves... Már több, hasonló kvalitású ze­nésszel kapcsolatban tettem föl e hasábokon a kérdést: — Jól sáfár­kodunk tehetségeinkkel? És ők vajon jól „gazdálkodnak” istenáldotta képességeikkel? K. Ali M. Balogh Gyula néhány jam-sessionra kész zenésszel Egy akkord több „fordításban”. M. Balogh Gyula megosztja tudását tanítványaival M. Balogh Gyuszi közvetlenül a koncertje előtt is „bejáratja magát” SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK MÁR A SZÓBÓL SEM? Szóból ért az ember — tartja a szólásmondás. Azon persze már gyakran és különböző hévvel folyt polémia tollforgató és nyelvész­körökben, hogy tulajdonképpen mérhető-e a közmondások való­ságtartalma. Vegyük úgy, hogy e szólások — éppen mély „közhelyértékük” miatt — egyfajta, ha nem is abszolút igazságot hordoznak. Legfeljebb annyit teszek hozzá a fenti mondáshoz, hogy valószí­nűleg az írott szó hatása még nagyobb. Vagy legalábbis úgy gondoltam: ha már létezik az emberiség egyik legnagyobb „találmánya”, a betűvetés, akkor a levelek, újsá­gok, könyvek rögzített gondolatai legtöbbször eljutnak a „cím­zettekhez”. — Naiv vagy — mondta a minap egy jóbarát. De mit akarok én ebből a fejtegetésből kibogozni? „Csak” azt, hogy megingott az írott, még pontosabban a nyomtatott szóba ve­tett bizalmam. ... Járom az országot, ez hozzátartozik a munkámhoz. Találko­zom a zenészkollégákkal, nagy reményekre jogosító tehetséges fiatal tánczenészekkel, megfáradt tekintetű, bölcs zongoristákkal, sokat meg- és átélt cigányzenészekkel, temperamentumos és rezig­nált dobosokkal, kezdő és befutott muzsikusokkal... A zenészgyűlések után vagy a muzsikusok munkahelyein a zene­szünetekben számtalan kérdés vetődik föl. A kollégák többsége ilyenkor olyan aktív, olyan „közéleti”, hogy az ember szíve repes az örömtől. Lám-lám, nem közömbös társaság ez, akárki akármit is mond! Aztán hirtelen fölrémlik a gondolatomban, hogy ezt a kérdést már a múltkor is hallottam, a másikat meg már évekkel ezelőtt, a harmadikat pedig már nagyon sokszor és a többi kérdés is számtalanszor elhangzott már. Sőt! Az esetek többségében vagy szóban, vagy lapunk hasábjain részletesen válaszoltunk. A minap így szólt hozzám egy mozgalmi élet mozgalmasságát hiányoló muzsikus: — Jó lenne, ha a zenész-szakszervezeten belül alakulna egy szó­rakoztatózenész tagozat! Elámultam. Ez a tagozat közel egy éve már megalakult. A múltkoriban nagy rössel kérdezte egy kolléga: — Miért nem írunk már újságunkban arról, hogy milyen feltételekkel bonthatják fel a munkáltatók, a zenészek meghatározott időre szóló szerző­dését!’ Megint csak elcsodálkoztam. Erről a témáról ugyanis már több­ször írtunk lapunkban. ... Néhány héttel ezelőtt fontoskodva, a zseniális tanácsokat adó személyiségek egyáltalán nem túl szerény mosolyával mellém­­somfordált egy zenész az egyik OSZK-kirendeltségen. A halálbiz­tos tippeket adó bookmakerek határozottságával javasolta: A ze­nészek szakszervezete dolgozzon ki egy részletes alapszabályt! Mit mondhattam erre? A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete 1989. április 26-i küldöttértekezletének delegáltjai „a több évtizedes szak­­szervezeti múlt eredményeit elismerve és annak jogfolytonossága alapján, a legdemokratikusabb hagyományokat követve" megalkot­ták és elfogadták szakszervezetünk alapszabályát. Ezt a dokumen­tumot a „Szórakoztatózenészek” 1989. októberi száma teljes terje­delmében közölte. Az elfogadott alapszabály jelentősége azért nagy, mert eddig — évtizedekig — a mi szakszervezetünknek nem volt önálló alap­­dokumentuma. A zenészszakszervezet eddig a SZOT alapszabá­lyát adaptálta a mi viszonyainkra. Ne firtassuk most, hogy milyen eredményekkel, hiszen nem erről van szó, hanem arról, hogy — sajnos — nemcsak az imént említett kollégára jellemző a tájé­kozatlanság. De valahogyan fura, szinte groteszk, hogy egyrészt a muzsikusok jelentős részénél megindult egy mindenképpen pozi­tívnak ítélhető érdeklődési hullám, másrészt viszont ugyanezek a zenészek nem veszik észre (?) azokat a tényeket, eredményeket, megoldott problémákat, amelyeket közlünk, hirdetünk, terjesz­tünk. Sorolhatnám még azokat az eseteket is, amikor hónapokkal, olykor évekkel ezelőtt már befejezett, elfogadott, publikált szakszer­vezeti határozatokról, rendelkezésekről, dokumentumokról nem tud az a bizonyos „tagság". Nehéz így mozgósítani, érdekvédelmi célok és elképzelések mellett érvelni. Borúlátó vagyok? Azt hiszem, csak tárgyilagos. Ezért kérdőjeleztem meg a közmondás igazát. Már a szóból sem értünk? Már az írott, nyomtatott és érdekeket védő, egyeztető, ütköztető szó és gondolat is elsuhan, elszáguld az eredetileg érdeklődő és köz­­életiségre kész muzsikusok mellett? Nem hihetek, nem akarok hinni ebben! Inkább abban reményke­dem, hogy az a bizonyos többség a mi köreinkben sem hallgatag és passzív, hanem legrosszabb esetben is csak várakozó. De a túl­ságosan sokáig tartó kivárás megbosszulja magát. Mi muzsikusok sem késhetjük le azt az „idővonatot”, amelyen — képletesen szólva — az egész társadalom, így a szakszervezeti mozgalom is utazik. Szakmai érdekeket következetesen védő, klas­­­szikus és korszerű értelemben is szervezett erővé csak így válhat a mi szakszervezetünk is. — K — KÖZLEMÉNY Kedves Baranya megyei zenészkollégák, tisztelt ügyfeleink! Ez­úton is értesítjük Önöket, hogy az Országos Szórakoztatózenei Központ Baranya megyei kirendeltsége új helyre költözött. Ennek címe: 7622 Pécs, Sallai u. 7. Telefon: 72-24945 A szórakoztatózenészek, lemezbemutatók állandó jellegű és al­kalmi közvetítését végző szakszervezeti intézményünk megbízott megyei vezetője: DR. ISTÓK TÍMEA 3

Next