Szórakoztató Zenészek, 1982 (23. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám
6 * ► Az 1982-es OSZK munkaértekezletek — melyek jelentőségéről és szerepéről legutóbbi számunkban már írtunk — mind a tizennyolc megyében lezajlottak. Időrendben az egyik utolsó, de érdemben, aktivitásban, eredményességben az egyik legjelentősebb munkaértekezletet a miskolci kirendeltség és szb szervezte — rendezte. Az ipari-gazdasági életünkben oly sokat emlegetett „innováció”, a megújulási igény és a lehetőségek jobb kihasználása kulturális szerveink és intézményeink házatáján is egyre ismertebb, természetesebb. Az OSZK munka felfrissülése, megpezsdülése örvendetes jelenség. Kezd kialakulni egy korszerűbb, mai szórakoztatózenei életünkhöz igazodó munkamódszer határozott kontúrja. Jó példa erre a már említett miskolci zenészértekezlet, melyen mintegy százan jelentek meg kollégáink közül és a 30 százalék ebből, nem miskolci zenész volt, hanem a megye egyéb városából, községéből jött. — Kilencvenhárom egységben szól a zene Borsod megyében — kezdte beszámolóját Sajó Aladárné, majd így folytatta: — 322-en vannak megyénkben, akik aktív zenésznek tekinthetők. Segítőkészségünk az ideiglenes működési engedéllyel rendelkezők iránt széles körű, de nem határtalan. Természetes, hogy a korlátok akkor jelentkeznek, amikor választanunk kell. Amikor döntés előtt állok, minden esetben a kategorizált zenész mellett török lándzsát. A kategorizáltak esetében nem is a szakmai kérdésekkel van baj..., inkább a lezserség az, ami gondot okoz. Az ideiglenes működési engedéllyel dolgozókban él az a tudat, hogy kategorizált jelentkező esetén ők a második garnitúrához sodródnak. Ez még akkor is igaz, ha a gyakorlatban ez nem mindig így van. — Semmiképpen nem mondom azt, hogy az ideiglenesek lelkesedése pótolja a papírral is dokumentálható tudást. Csak azt jelzem: a munkahelyeken a fizetést, nem egyfajta „részvételi” díjként kell fölfogni még azoknak a kategorizáltaknak sem, akik páholyban érzik magukat. Azt is látnunk kell — folytatta Sajó Aladárné a kirendeltségvezető —, hogy az italozó, rendszeresen nagy zenészszüneteket tartó muzsikus egyszerűen rossz, forgalmat visszafogó, gazdaságtalan és a szó szoros értelmében haszontalan munkaerő... A mintegy hatvanperces beszámoló után nem kellett különösebben noszogatni a résztvevőket a hozzászólásra. Gratzl Ferenc szb-titkár a vállalatokkal kialakított, ill. kimunkálásra váró kapcsolatokról beszélt. — Amíg a megyei vendéglátóipar, valamint az UNIÓ ÁFÉSZ megtisztelte zenészgyűlésünket azzal, hogy képviselőt küldött, addig a miskolci vendéglátóktól senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi, zenészek milyen gondokkal, tervekkel küszködünk. Ez a közömbösség, sajnos, általánosságban is jellemző a miskolci zenészek és a helyi vendéglátóipar képviselőinek kapcsolatára ... és akkor még enyhén fogalmaztam. Mert a viszony nem a mi hibánkból rideg, és sokszor számunkra kissé megalázó. A jobb viszony kialakítására törekedünk. Ez a nyílt őszinte hangnem volt jellemző az értekezlet többi felszólalására is. Sőt! A kritikus hang mellett önkritikus mondatok is elhangzottak, és nem a régebben szinte kötelező, már frázisokba átcsapó meakulpázás volt ez. Egy prímás például imponáló őszinteséggel ismerte el, hogy jogos volt a néhány évvel ezelőtti 10 százalék bércsökkentés vele szemben, mert túl sokszor nézett a pohár fenekére. Werner Tibor stúdiótanár és zongorista a sok ÍME negatív hatását elemezte. Szerinte ettől devalválódik, egykor jobban megbecsült szakmánk. Kerekes Antal, a Borsod megyei Vendéglátó Vállalat „zeneügyese”, korunk, jelenlegi helyzetünk talán leglényegesebb aspektusából nézve szögezte le: — Manapság minden a gazdaságosság jegyében zajlik. A zene OSZK „belügyként” művészeti kérdés, vállalati szinten viszont gazdasági tényező is. És egyre inkább az! Mindent a munkához való viszony határoz meg. Tudom, tapasztalom, hogy az üzletvezetők szakmai kérdésekbe nálunk soha nem szólnak bele! Azonban a fegyelmezetlenség láttán joggal határozottak. Ha látják az igyekezetét, a jószándékot egy zenekarnál, akkor nem mérik stopperórával a zene és szünetek arányát. Csak gondozatlan, pontatlan, részeges emberekkel akad intézkednivaló... és akkor a zenészek verik a tamtamot, hogy beleszólt a góré a művészeti dolgokba. Pedig csak a minimális munkafegyelmet kérte és követelte meg. Balogh Antal és Balogh Gyula ózdi, ill. miskolci zenészek annak az óhajuknak adtak hangot, hogy talán a nem is olyan távoli jövőben ismét lesz vonzása a mi hivatásunknak, és remélhetőleg, a most középkorú kollégák is megérik azt az időt, amikor rangja lesz a szónak: zenész. A munkaértekezlet jó hangulata és légköre tehát megadta a kellő érzelmi töltést ahhoz, hogy estefelé úgy induljak el néhány zenés üzlet meglátogatására, hogy tárgyilagosan, tényszerűen és talán mégis színesen számolhassak be a tapasztalatokról. Miskolc természetesen nem jellemezheti az egész megyét és e nagyváros több zenés szórakozóhelye közül, csak hatot kerestem föl.Még hétágra sütött a Nap, amikor Angel János billentyűst látogattam meg a Vörös Rákban. Az eredetileg harmonikás Angel érdekesen és a laikusok számára bizonyára látványosan egyezteti a hangszereken a „párhuzamos” játékot. Négy vagy nyolc taktusos bevezető az orgonán, aztán az ölében tartott harmonikával folytatja a dallamot. A dobgép hangereje ízlésesen, arányosan illeszkedik a két hangszerhez, olyannyira, hogy a vendégek a „valódi” dobost keresik tekintetükkel a pódiumon. Kisebb döccenők csak a háromnegyedben megírt slágereknél tapasztalhatók ... — hiába, a gép mégsem ember. (A Vörös Rák egyébként triós hely volt, mielőtt szerződéses üzlet nem lett.) A Magyaros Étteremben Balogh Gyula meleg hegedűhangja azt jelzi, hogy a hangszer gazdája nem csak a magyarnóták, cigánydalok világában jártas. Tánchegedűsként is népszerű zenésze volt a városnak hosszú évekig. A közönség élvezettel merül el a klasszikusnak mondható szalonzenekari műsorblokk melódiáinak hullámaiban. Még a zenéért különösebben nem lelkesedő vendégek is bizonyára megérzik, hogy a Balogh zenekar repertoárjában több éves munka van. Észrevehetően nem „hajtanak rá” a rodeszra... és talán ezért is mondják a miskolci zenészek, hogy a Magyaros Étterem a város egyik legjobb üzlete, a mellékes kereset szempontjából. Ottlétemkor a közönség és a zenekar kapcsolata ideális volt. Ez a szinte megfogható, oda és vissza sugárzó összehangoltság, sok zenész álma. Ilyen légkörben valóban „forgalomnövelő tényező” a zenekar, melynek muzsikáját hallgatva eliramlik a szűk, rövid látogatásra, betervezett idő, és meglepődve pillantok az órámra, mert a zenei műfajok egymás utáni felcsendülése perceknek tűnt, mégis másfél óra telt el... A Balogh zenekar tagjai: Zsiga Ottó, brácsás, Vaskó Tódor cimbalmos és Lajkó Dezső bőgős. A Katowicei presszó és étterem a város másik végében van egy még most is alakuló , szépülő lakótelep kellős közepén. Mindkét helyiségben szól a zene ..., azaz a preszszóban nem nagyon szól. Túl hosszúra nyúlik a szünet. Szirmai József dobos elmondja, hogy ő eredetileg brácsás. Arcán a sokat tapasztalt „dörzsölt”, nyugdíj előtt álló zenészember mosolya. Kissé fásult, rezignált... Aztán még jónéhány perc és végre, végre fölhangzik a zongorán a Homokóra. Fényes Ferenc IME-s zongorista még lelkes, látszik minden mozdulatán, hogy nem szereti a tétlenséget, a lógást, és már csak ezért is érthetetlen számomra, hogy fiatal korát szinte meghazudtolja az öregecske repertoár. A munkaidőt komolyan tekintő kolléga az új számok megtanulására már nem sok gondot fordít. Legalább is furcsa, hogy 22 éves kezdő zenész létére, miért csak az 5, 10, vagy 15 év előtti számokkal próbálja megfogni az életkorban és viselkedésben, öltözködésben is rendkívül heterogén vendégkoszorút? Az étteremben az Impulsetrió óramű pontossággal kezd este 9 órakor. Eredetileg négyen voltak de vállalati érdekből (?) a basszusgitárost áthelyezték és a dobos is új. Ennek ellenére a trió tisztán szólal meg, a vokális számok szólamai is pontosan illeszkednek. íme egy trió, melyet nem rázkódtatott meg a személycsere, a létszámcsökkenés. Tudomásul vették, hogy így alakultak a dolgok és siránkozás, panaszkodás helyett, nekiláttak a kemény próbáknak. Nem kétséges, hogy néhány hét múlva már a „vájtfülűek” sem éreznek semmi merevséget a külföldképes trió zenéjében, melynek tagjai: Sajó Aladár szaxofonos-gitáros, Szálkai László billentyűs, Fátyol József dobos. A Park motel éttermében a külföldet már sokszor megjárt prímás, Jónás Jancsi áll a zenekara élén. Azt hiszem a hazánkat néhány felületesen szerkesztett útikönyvből „ismerő” nyugati vendégek így képzelik el az „igazi” cigányprímást. Villogó tekintet és vakító fogsor, kékesfeketén csillogó haj és „magyaros” temperamentum. Látogatásomkor is jórészt külföldi vendégek csodálták a bravúrosan szilaj cigánynóta egyveleget és szerencsére nem értettek magyarul. Mert bizony az épületes szöveg hemzsegett a nagyon is egyértelmű szavaktól, kifejezésektől. Amikor a késő esti nyári hőségben kinyitottam a Lidó hotelbeli szobám ablakát, hallanom kellett a szemben levő Kis Vadász étterem „zeneszolgáltatását”. Először egy énekesnő-jelölt korrepetálását élveztem, majd a zongora potyogásé és szakmai zsargon színesítette a hallottakat. Később az emberemlékezet óta nem hangolt zongorán, néhány dallam hangzott fel... némelyiket felismertem, igaz jórészt a szövegből, mert a melódia el-elcsúszott a megírttól. A dobos rendületlenül kopácsolta a nyolcadokat, néhány felijedt madár menekült a környékről. Másnap tudtam meg a kirendeltségen, hogy tulajdonképpen triót kellett volna hallanom, de én csak duóra emlékszem. A gitáros szabadnap, pos lehetett. Mindenképpen igazságtalan lenne az összkép, ha a Miskolcról szóló impressziókat ez- Miskolci szemlélődés Kerekes Antal Jónás Jancsi A MÁV miskolci Vörösmarty Az Impulse trió Művelődési Ház ifjú zenekara Balogh Gyula és zenekara SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK