Zenelap, 1891 (6. évfolyam, 1-20. szám)
1891-10-01 / 14. szám
ZENELAP, sorban szorgalmazni — hiszen már sokat lendített e teistület a zenetanárok ügyén — s kivinni azt, hogy képesítés nélkül zenét senki se taníthasson. Ez nem is oly kivihetlen dolog. Aki eddig komolyan foglalkozott a zenével, annak nem lesz nehéz megfelelni azoknak a követelményeknek, melyeket ily képesítő vizsgálaton kivonnak, ha pedig ennyire nem haladt meg, de komoly szándéka van hajlamát és tehetségét e téren érvényesíteni, abban az esetben könnyen talál módot és alkalmat a maga kiművelésére, hiszen, hála Istennek, elég számmal van már tanintézetünk, melyek a kívánalmaknak megfelelnek. S e téren maguk a városok is jó példával járhatnának elöl, ha csak olyan egyéneknek adnak zenetanítási engedélyt, kik zenetanári képesítéssel bírnak.* Ezzel az elvvel nem akarom azt mondani, hogy a fődolog a diploma és ez megszüntetne minden bajt, mert eddig is voltak és vannak most is, kik oklevél nélkül is kitűnő zeneszerzőnek vagy paedagógusoknak vannak elismerve. De az is igaz, hogy a mai világ a diploma korszaka és minden embernek a szerint fogy, vagy növekszik értéke, amint diplomája nincs, vagy van. Ez adja meg minden pályán a tekintélyt, az elismerést. Nagyon jól érzik ennek az igazságát és az olyanok, kik, felhasználva a közönség járatlanságát, okleveles zenetanároknak adják ki magukat, bár nevök egyik magasabb tanintézetnél sincs bejegyezve a képesítettek közé. Ezért tartom én égető szükségnek a zenetanítás szabályozását a képesítés alapján. Városunk zenei viszonyait szemlélve, szintén a hiányos zenei oktatásban találom a kedvezőtlen fejlődés okát. Slomokan az isteni tisztelet fenségét és magasztosságát megalázzák és ezzel együtt a hívők buzgalmát durván inzultálják avval a profán, pokoltornáczára való zenével, mely helytelen, könnyelmű és meggondolatlan alkalmazása által kiáltó botránynyá válik. Vallásos szövegeket énekelnek oly zenére alkalmazva, aminől csak orfeumok, romlott aerájában lehet hallani ! . . . Szavaimat szoros értelemben vegye azolvasó, sőt megjegyzem, hogy ezzel nem jellemeztem eléggé a valót; ezt a templomi zenét a vásár zajában felhangzó tűrhetetlen kintorna sem hezitálja túl. . . . Ilyen tapasztalatokat kell tenni egy r. k. templomban, melyet szerzetesek szolgálnak — akkor, mikor a r. k. egyház, ha nem csalódom, pápai breve alapján már évek óta az egyházi zene nemes komolyságát, a profán világi zene befolyásától megőrizni szintén czélul tűzte ki. Alig hiszem, hogy e czél eléressék csak részben is, hacsak az illetékes körök gyökeres reformok alakjában nem intézkednek az ily nagymérvű paroxizmus orvoslásáról. — Hova sülyedhetett a tudatlanság és könnyelműség lejtőjén az a magasztos zene, mely szárnyat kellene, hogy adjon a léleknek, mikor az Örökkévalóhoz óhajt emelkedni! . . . . E tapasztalatra eszembe jutottak az írás eme szavai: „Öröködbe, uram, pogányok jöttek és szent templomodat megfertőztették !“ Végül megemlékezem itt a bajai, jól szervezett Nem, mintha maga a város, meg a közönség nem tenné meg a tőle telhetőt. Ellenkezőleg. Látszólag kevés városban van oly virágzó zenei élet, mint városunkban. A téli évadban egymást érik a hangversenyek, zenei productiókkal egybekötött mulatságok, van zenedénk, két dalárda,Műkedvelők Zenekara“, Zenekedvelők Egylete“, vannak zenetanítással foglalkozók számosan, vannak igazán képzett dilettánsaink, kik a zenei élet lelkei, a közönség és a város szinte meghozta a maga áldozatát s az eredmény még sem olyan, mint kellene lennie s mint említettem, oka a hiányos zenei képzés. Ez a baj itt is és míg ezen segítve nem lesz, nem is várható javulás, bármily buzgalommal és lelkesedéssel működjenek is egyesek. Ezek oly általános vonások, melyek úgyszólván bármely vidéki városra ráillenek. Specialiter a mi viszonyainkról szólva, még egyet-mást szeretnék megjegyezni. szerkesztő úr engedelmével. A dalárdáról szólva, hibás lépésnek tartom a „Városi Dalárda“ kilépését az „Országos Daláregyesületéből.“ A nemes verseny minden téren csak a haladás előmozdítója s az az elszigeteltség, melyben most dalárdánk van, csak bénító hatással lehet az egész testületre és ép ezen a dolgon szenved hajótörést a buzgó karnagynak, Mikó Lászlónak fáradhatlan tevékenysége. A „Műkedvelők Zenekara“ (12 év óta áll fenn) és a „Zenekedvelők Egylete“ (3 éve működik), szinte sokat lendítenek a város zenei életén, de itt is helytelennek tartom az erők szétforgácsolását. A két zenekar egyesülése által egy teljesen kielégitő vonószenekar keletkeznék, melyben pótolva lennének azok az apróbb fogyatkozások, melyek külön-külön észrevehetők s melylyel igy egyesitve, nagyobb feladatra is lehetne vállalkozni. Hogy teljes legyen értesítésem, szólok még az iskolai zenekarokról is. Nem tudom, van-e szokásban más tanintézeteknél az ifjúság kebelében zenekart alakítani. Dankó-féle zenekarról, mely most Konstantinápoly egyik érdekességét képezi. A „Piccolo Campo“-ra vannak szerződve; sok nézőjük (mivel nagyon is feltűnő egyenruhájuk: kék sapka, zöld attila, és kék pantallon) de még több hallgatójuk van, mert jól játszanak, a magyar nótát pedig szépen húzzák. Ünnepnapokon több ezer ember hallgatja játékukat, erősen tapsolják őket, s főleg a magyar dalok előadásával tesznek gyújtó hatást és szereznek elismerést maguknak, meg a szép magyar nótáknak. A szultán már háromszor hivatta magához őket és kettőt közülök ki is tüntetett. Az elmondottakat nagy vonásokban nem vázolhattam mindenütt, s itt-ott talán tovább is időztem, mint a t. olvasó kívánta volna, de teljes tájékozást óhajtottam nyújtani a török főváros zenei viszonyairól és néhol a részletezés kikerülhetetlen volt, a helyzet okadatolása végett. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy e jellemrajz nem öleli fel mindazt, amit a kérdés teljes világítására szükségesnek tartok, azonban elégnek találom ez adatokat arra, hogy egy határozott körrajzot állítsak a t. olvasó elé. Összegezve az előadott jellemző sajátságokat, azon hittel teszem le a tollat, hogy később lesz alkalmam Konstantinápoly zenei életét előnyösebb színekkel is illusztrálni. Székács Gyula: *) Mi is azt hiszzük. Különb n erre! Ь púnk hasábjain még szó lesz. (Szerk.) Illeg SZÓGSZ. ^ОпсГК.) 5