Református Wesselényi-kollégium, Zilah, 1892

, még többször leszünk együtt az iskolában. A­mikor a sz.-szolnoki egyházmegye főgondnoki méltóságát is ráruházta az közbizalom, sza­bad idejének javarészét, mit kiterjedt, szép gazdaságának kezelése, s öt anyátlan árvájának terhes gondjai fenhagytak, az egyháznak és iskolának szentelte, kezének áldásos munkáját itt is, ott is drága becses emlékek hirdetik. Most, csak most, mikor a czigányi családi sírbolt örökre elzárta őt tőlünk, látjuk, érezzük igazában a veszte­séget az ő halálában minden téren, a­mint Somogyi­­Jenő kartársunk ott az irigy sír szájánál találóan mondá: most látjuk a fájdalomtól kisajtolt könnyek kristály-gömbjein keresztül a veszteséget s lényed egész nagyságát, hogy ki voltál nekünk! Iskolánk legújabb életének, történetének lapjai híven fogják őrizni a te nagyságodat s intéze­tünk hálás kegyelete megtartja, ápolja neved emlékezetét! Szívünk sajgó sebe hegedni is alig kezdett még, nyomban egy másik veszteségért kellett gyászolnunk. Mert Czell Benőnek márczius 16-án bekövetkezett halála intézetünket is fájdalmasan érintette, jóllehet súlyos betegsége a helybeli reform, egyház vezetésétől már előbb visszavonulásra kényszerítene s igy halálakor már az iskolai kormányzó testületnek sem volt tagja. Az a 30 esztendőnyi idő azonban, mely idő alatt mint az egyház főgondnoka helyet foglalt e testületben, élő bizonysága volt iskolánk iránt érzett jóindulatának s az az 1200 frtos alapítvány, melyet még régebben tett, valamint az az 500 frtos újabb adomány, melyet örökösei az ő írásba fog­lalt akarata szerint fizettek be pénztárunkba, külsőleg is megpecsé­telték e jó indulatot. Mindezek s főként gazdasági ügyekben gya­korta nyújtott jó tanácsai biztosítják nálunk is emlékezetének fen­­maradását. A szomorú események fonala két kis sírdombhoz vezet még, melyeknek egyike Szabó György, másika Balajti­ Károly, elemi 2-dik osztályos tanulók korán kihűlt tetemét borítja. Amaz elhervadt a hervadó virágokkal, a hulló levelekkel, emezt tavaszszal vitte ma­gával a gyermekek öldöklő angyala; mindkettő után pedig tépő fájdalom maradt a szerető szülők szívében, helyén annak az édes reménységnek, melyet gyermekeik jövőjéhez fűztek volt. Az intézet ormán tegnap óta lengő gyászlobogó újabb gyászt hirdet, hirdeti azt, hogy Tunyogi István V. oszt. tanulónk hosszas súlyos betegség után kiszenvedett. Özvegy édes anyjának, ki való­ban erejét megfeszítve taníttatta, áldozataiért, reményei helyében nem marad egyéb a csendes jó fiú emlékén kívül a megmérhetlen fájdalomnál s mindnyájunk őszinte részvéténél. Síri álmuk legyen csendes! Az év történetének más lapjait nyitva most fel, ott találjuk mindjárt legelől az örvendetes alkalmat, hogy elöljáróságunk gond­nokaival élén testületileg fejezhette ki tiszteletteljes ragaszkodását

Next