Mult és Jövő, 1927 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1927-10-01 / 10. szám
KOESTLER ARTHUR (TEL-AVIV): MÉTA — Pa-pa! — Na mi az fiacskám, mért bőgsz? — Na ülj le szépen és mondd el miért bőgsz? (Leteszi az újságot.) Na? — Mer méta volt . . . — Nos és? — ... mer ... és én kivándorlók Jeruzsálembe. __ ? ? ? — Hát tornaóra volt, aztán metáztunk az udvarban. — Engedelmeddel — mi az hogy méta, fiacskám? — Hát az úgy van, hogy közepén leteszik a labdát egy lyukba és minden fiú egy másik nemzetet képvisel és mind ott tartják a kezüket a labda felett és ha a rendező például azt kiáltja, hogy: ״Román‘‘, akkor a többi mind elszalad, de annak, aki a román, fel kell kapni a labdát és valamelyikhez hozzávágni. — Ahá . . . (jóleső emlékezések.) — És az, akit eltrafáltak, az kap egy pontot és akinek először van öt pontja, azt kivégzik. — És téged kivégeztek. Azért még nem kell bőgni. Mást is kivégeztek már. — De nemcsak azt . . . — Hát? — Hát úgy volt, hogy névsor szerint kellett válogatni mindenkinek, hogy milyen nemzet akar lenni és mikor odaértek, hogy ״Wajsz‘‘, akkor már volt magyar és volt szittya és volt turáni és volt indiánus és akkor a tanár úr kérdezte, hogy hát te Wajsz, mi akarsz lenni? és én vagyok az utolsó a névsorban és nem tudtam mit mondjak. — És? — És akkor a tanár úr még egyszer kérdezte, hogy na mi lesz Wajsz, még itt se tudsz felelni . . . — Ahá! — ... miért nem válaszolsz és akkor hírtelen jött egy tippem és azt mondtam: zsidó... (A mama: — Woher das Kind nur solche Ideen nimmt?) — . . .és akkor egyszerre olyan csend lett, csak a vörös Varga röhögött halkan. Akkor kezdődött a játék és egyszerre minden sorban csak én rám céloztak és mind röhögtek, a tanár úr is, pedig az nem szokott és aztán a többiek már el se szaladtak a kikiáltáskor, mert tudták, hogy úgyis csak rám dobnak mind és aztán úgy volt, hogy minden dobáskor mind álltak körbe és röhögtek és csak nekem kellett egyedül elszaladni mindig, egyszer el is estem és felütöttem a térdem és fájt és attól fogva nem tudtam elszaladni többé, csak álltam és vártam, hogy nekem vágják a labdát és a hottentotta orrba trafált úgy, hogy orrvérzést kaptam, úgy fájt, de nem bőgtem. És a tanár úr? — A tanár úr akkor ott állt háttal az udvar másik végén és morzsát dobott a madaraknak. — Aztán: — Aztán kivégeztek és újra kezdődött a játék és ekkor a tanár úr azt mondta, hogy nahát Wajsz, most te választasz először nemzetet, mert téged végeztek ki. — És: — És én akkor még egyszer azt mondtam: Zsidó! — Miért, te szamár?! — Mert . . . — Válaszolj ha kérdeznek! Mért mondtad mégegyszer, hogy zsidó? — Mert. És ha akarsz most te is megüthetsz, mert én úgyis egy vértanú vagyok. — Mi vagy? — Vértanú. Mert aztán, mikor újra kezdődött az egész hecc és megint mind nekem vágták a bőrlabdát és mikor éreztem, hogy nagyon fojtogat a torkom és mindjárt bőgni kell, akkor egyszerre elképzeltem, hogy én vagyok a tizen- Klein Ilona: Egy palesztinai mesekönyv oldala. (OMIKE-iskola) 339