Uj Élet, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-01 / 1. szám
1963. Január 1 ÚJ ÉLET A mozgó gázkamrák főparancsnoka írta: SÓS ENDRE ״ Fegyvertelen álltak az aknamezőkön... * A magyar napilapok röviden már hírül adták, hogy Fuente Arnes városban, a világ legdélibb fekvésű helységében, a Mageilan-szoros partján letartóztatták Walter Hermann Rauf volt SS-generálist, akinek Nyugat-Németország kérte az őrizetbevételét és kiadatását. Az izraeli nagy Eichmann-per során több olyan tanúvallomás hangzott el, amely szerint Walter Hermann Rauf voltaképp közvetlen főnöke volt a tömeggyilkos Eichmann-nak, de a volt SS-generálist nemcsak ilyen vonatkozásban kell bíróság elé állítani, hanem azért is, mert tömeggyilkosságok elrendeléséért terheli felelősség, mint az úgynevezett ״mozt■ gó gázkamrák” SS-briganddjainak főparancsnokát. A Reuter hírügynökség, az UPI és az IFP munkatársai érdekes részleteket hoztak napvilágra Rauf viselt dolgairól, bujdosásáról, nyugat-németországi látogatásairól és letartóztatásáról. Rauf — hogy elhárítson magáról minden gyanút — egy zsidó üzletében vállalt munkát, mint segéd. A zsidók barátjának tüntette fel magát. Zsidó főnöke nem is sejtette, hogy olyan embert foglalkoztat, aki a „mozgó gázkamrák”, a teherautókra szerelt gázkamrák működésének irányítására beosztott SS-legények legfőbb parancsnoka volt. Chilében senki sem sejtette, hogy kicsoda rejtőzik a jámbor bolti kiszolgáló személyében. Rauf kilétét ugyanazok a nyomozók derítették ki, akik annak idején Eichmann rejtélyét is felfedték. Ezeknek a nyomozóknak az a véleményük, hogy lehetséges Bormanni nak, Hitler kiszemelt utódjának kézrekerítése is. Bormann ugyanis az utolsó pillanatban elmenekült abból a berlini bunkerból, amelyben Hitler és felesége öngyilkos lett. — Csak egy kis egység parancsnoka voltam a háború alatt — mondatta a letartóztatott Rauf, volt?—S-generális, a legnagyobb tömeggyilkosságok megszervezőinek egyike —, és nem tettem mást, mint a fölötteseim által adott parancsokát teljesítettem. A valóságban más a helyzet. Az a „kis egység”, amelyet a leleplezett SS-generális vezényelt, nem kevesebb, mint 90 000 zsidót pusztított el, amikor Hitler hordái behatoltak a Szovjetunióba. Tuvia Friedmann, a zsidók ellen elkövetett háborús bűnök haifai dokumentációs irodájának igazgatója, elmondta, hogy birtokukban van néhány okmány, amelynek eredetijét Rauf alantasai írták, beszámolva azokban a gázos autókon végrehajtott szörnyű gyilkosságokról. Több okmány arról szól, hogy az elgázosítás különösen esős időben okozott súlyos problémát, amikor a csoportok kivégzése gyakran egy órát vett igénybe. Jzuf több területen vett részt — Hitler elgondolásainak jegyében — a „zsidókérdés végső megoldásának” minél hatékonyabb elősegítésében. Közreműködött, mint Eichmann felettese, a deportálások előkészítésében és lebonyolításában. Irányította a „mozgó gázkamrák” működését. Ezek a gázkamrák még borzalmasabbak voltak az auschwitzi gázkamráknál is, mert lassabban pusztították el áldozataikat. Meg kell emlékezni arról, hogy a volt SS-generális szerepet játszott Reinhold Heydrichnek, a Gestapo főparancsnokhelyettesének és a nácik által leigázott Csehszlovákia kormányzójának gaztetteiben is. Van miért felelnie! Elég bűn terheli a lelkiismeretét! Isten és ember előtt! Érdekes, hogy Rauf a legutóbbi időben háromszor járt Nyugat-Németországban. Utoljára ez év elején volt ott, anélkül, hogy a hatóságok bármilyen kifogást emeltek volna ellene. Csakhogy azóta megváltozott a náci időkben szerepet játszott és ma is a hatalom gyakorlói közé tartozó nyugat-németországi politikusok felfogása. Látva, hogy a nyugati országokban is nő azoknak a száma, akik a háborús bűnösök letartóztatását és felelősségre vonását követelik, az Adenauer körében mozgó ex-horogkeresztesek úgy vélik, hogy — saját bőrük megmentésére — bíróság elé kell állítani egykori bűntársaik egy részét, így került most Chiléből Nyugat-Németországba — a nyugatnémet igazságügyi hatóságok kiadatási kérelmét teljesítve — az a Walter Hermann Rauf, akia legutóbbi időben még úgy tehetett látogatást Adenauer birodalmában, mint szívesen látott vendég. 1962. év elején még cmboraként borozgathatott a megint betöltő náci vezérek egy részének asztalánál, de most a börtön rácsai mögé vezet az útja. Cimborái feláldozták, hogy eltereljék magukról a figyelmet. Más lapra tartozik, hogy ez sikerülhet-e. Ahogy az Eichmannper rávilágított Rauf tömeggyilkosságaira, könnyen megtörténhet, hogy a Raufper szintén lerántja a leplet a mai nyugat-németországi politikai életben szerepet játszó SS-gonosztevők egész soráról, kitűnő pozíciókat is. Elmúlt alkalommal megkíséreltük e hasábokon — Karsai Elek értékes dokumentumgyűjteménye alapján — röviden jellemezni azokat az erőket, amelyek a vezérkarban és a honvédelmi minisztériumban a harmincas évek második felétől kezdve egyre vadabb tempóban hajszolták a „zsidókérdés megoldását” a hadseregen belül. Rámutattunk arra, hogy a dokumentumgyűjtemény mély betekintést nyújt abba a folyamatba, ahogyan ezek a szélsőjobboldali vezetők kierőszakolták, fokról-fokra keresztülhajtották újabb és újabb szigorításaikat, újabb és újabb kényszerítő rendszabályaikat. Világossá válik azonban az iratok olvasása közben az is, hogy szándékaik végrehajtása — ha végül teljes mértékben diadalmaskodott is — nem ment teljesen simán, zökkenő nélkül, gyakran akadályokba ütköztek, helyet kellett adniok más erők, más szempontok érvényesülésének is. A kötetből kibontakozik az ellentétes tendenciák munkája is, és annak, aki a történelmi folyamatok menetét a maga bonyolultságában akarja megismerni, csak egyet lehet érteni ennek ábrázolásával. De nem bontakoznak ki — ennek bemutatása nem is a dokumentumgyűjtemény feladata — ezeknek a tendenciáknak indítékai, motívumai, holott rendkívül fontos, hogy ezeket se globálisan tekintsük, hanem megfelelően differenciáljuk őket. Mindenekelőtt az tűnik ki, hogy a vezérkar törekvéseit gyakran a legfelsőbb hadvezetés és magának a kormánynak egyes tagjai is mérsékelni igyekeztek. Számos dokumentum tanúskodik arról, hogy a legfelsőbb politikai vezetés gyakran módosította egyes intézkedések végrehajtását. Ennek okait keresve, nem kell azt hinnünk, mintha ezekben a körökben valami különös jóindulat vagy sajnálkozás mutatkozott volna a zsidóság sorsát illetőleg. Nem erről volt szó, csupán arról, hogy a politika vezető emberei járatosabbak voltak a világpolitika dolgaiban, mint a vezérkar tisztjei, másképpen időzítették, nem siettették a dolgok kimenetelét, politikai taktikázásuk tárgya volt az egész, a százezrek számára életet vagy halált jelentő probléma. Ha meggondoljuk azt például, hogy 1944. március tizenkilencedike után Horthy teljesen szabad kezet adott a Sztójaykormánynak a zsidókérdés „gyökeres megoldására,” — aligha hihetjük, hogy néhány hónappal előbb más volt a felfogása ebben a kérdésben. Ugyanez áll más politikusokra is. Ha a dokumentumgyűjtemény egyes darabjait gondosabban vizsgáljuk, akkor szemünkbe tűnik, hogy a munkaszolgálatra vonatkozó rendelkezések végrehajtásával, szigorításával szemben egy másik, sokkal kisebb hatású ellensúly is mutatkozik részben a honvédelmi minisztérium egyes polgári alkalmazottainál, részben az igazságügyi mnisztérium egyes osztályain. Nem könnyű ezeket megítélni. Kétségtelen, hogy egyeseknél — ezek voltak a ritka kivételek — őszinte humanitás, az embertelenségek elkövetésétől való félelem is közrejátszott ebben. De megmutatkozott benne a régebbi tisztviselői kar néhány tagjának ragaszkodása a törvényesség azon konzervtív formáihoz, amelyekkel a magyarországi fasizmus a Bethlen-korszak második felében keveredett; ellenkezésüket nem annyira maga az ügy iránti ellenszenv, mint inkább annak elintézési módja, formái, az elintézés fasiszta eszközei vívták ki. És tragikomikus módon még ebben a dologban is előjön bizonyos ,,tárcasovinizmus” — csak ez a szó illik rá —, bizonyos féltékenység a másik minisztériummal szemben, egyébként egyáltalán nem lenne érthető, hogy miért opponálja meg például az igazságügyminisztérium a vezérkar bizonyos javaslatait, mikor ugyanebben az időben maga is hasonló javaslaton dolgozik. Két befolyás érvényesült még a munkaszolgálat bevezetésének ügyében, mindkettő azonban rendkívül korlátozotan hatott, csekély eredményt ért el Az egyik: a konzervatív nagybirtokos köröknek egy keskeny rétege, amelynek kapcsolatai voltak a nagytőkével, próbálta meg a nagytőkés zsidókat menteni , s ez a törekvésük gyakran sikerrel is járt, anélkül, hogy a vagyontalan zsidók életén ez bármit is változtatott volna. A másik ilyen befolyás az egyházaké volt, melyeknek szerepét még pontosan meg kellene vizsgálni. Annyi bizonyos, hogy többször léptek közbe, nem annyira a munkaszolgálat ellen, az ott uralkodó viszonyok ellen, mint inkább a katolikus vagy protestáns vallású munkaszolgálatosok érdekében. Úgy látszik azonban, hogy különösebb siker nélkül. Országos fórumokon persze más erők is működtek, a kommunistáktól kezdve egészen Bajcsy-Zsilinszky Endréig, más erők is szembeszálltak a fasiszta törvényekkel, rendeletekkel, igyekeztek könnyíteni a munkaszolgálatosok sorsán. Méltatlan dolog volna megfeledkezni azokról a kevésbé szervezett erőkről, egyes személyekről is, akik más felfogást képviseltek. Meg kell említeni azonban Nagybaconi Nagy Vilmos nevét, aki az aktákból kitűnően sokat tett a legkiáltóbb embertelenségek, megszüntetéséért, és aki átmenetileg ért is el bizonyos eredményeket, de mikor ő átvette az ügyek intézését, az egész folyamatot már nem lehetett visszafordítani, és az ő törekvéseinek szükségszerűen el kellett bukniok a mögötte levő apparátus vad antiszemitizmusán, és a kormány több tagjának feltétlen németbarátságán. És fel kell majd, jegyezni azoknak a tiszteknek és a keretekhez tartozó egyszerű parasztembereknek a nevét is, akik az általános elvadulás közepette is megőrizték humánus érzéseiket, tisztességüket, akik nem éltek vissza helyzetükkel, és akik ezzel gyakran százak életét mentették meg. Ezek a szervezetlen és egyéni erőfeszítések azonban ekkor már lényegében tehetetlenek voltak a mérhetetlen túlerővel szemben. A helyzetet, — a dokumentumkötet ezt is megmutatja, — súlyosbította a zsidó társadallom egy részének magatartása is. Talán nincs szükség itt most a régi dolgokat elővenni: a munkaszolgálatosok részére indított különböző gyűjtések eredményéből bizonyítható, hogy az osztálykülönbségek, sokszor ellentétek igen erősen kifejezésre jutottak a munkaszolgálatosok részére attól kezdve, hogy adott segélyek csaknem fordított arányban álltak az adományozók vagyoni helyzetével, azon át, hogy a munkaszolgálat ideje alatt is a vagyonosak szegényebb társaik rovására szereztek maguknak előnyöket, egészen addig, hogy a zsidó nagytőkések leggazdagabb vezető csoportja éppen az SS segítségével hagyhatta el az országot. Karsai Elek dokumentumgyűjteményéből a munkaszolgálat történetét most már nem lesz nehéz rekonstruálni* ez a történet csak megírására vár. A kötet kiadói azonban e mű megjelentetésével nemcsak ezt tették lehetővé, nemcsak a munkaszolgálatosoknak emeltek emléket, hanem nagy szolgálatokat tettek a magyar történettudománynak is, amelynek értékes segítséget nyújtottak a magyarországi fasizmus egész történetének megírásához, jellegének feltárásához. E sorok írójának sokáig nem volt túl sok bizalma abban, hogy az emberek tan׳-nak a történelemből, sokáig szkeptikusan hallgatta a történelemről mint „az élet tanítómesteréről” szóló kijelentéseket. Az elmúlt évtized fejleményei azonban megcáfolták ezeket a nézeteit. A fasizmusból, ebből a gigászi méretű kollektív gaztettből a jószándékú emberek nagyré(Folytatás a 4. oldalon) Walter Rauf volt SS-tábornokot Chilében letartóztattak Vasvári István: LEVÉL EGY BAJTÁRSHOZ Az ember megkísérli fogalmakban kifejezni kapcsolatait. A szenvedésben társakat úgy szólítja: bajtárs, testvér. Ám ezt csak most mondom neked, Mahler Gyurka, mert 1944 februárjában, a délkeleti Kárpátok egyik kőbányájában, Szentjózsefen, a robbantott jeges köveket hordtuk a csillékbe és néztük lelkig-dideregve a sötéten tátongó, kivájt hegy oldalát, mögötte újabb hegyvonulaton a lombhullajtott tölgyeket, feljebb, északra a behavazott fenyőrengeteget Néztük, de csak pár pillanatig, mert a vörös arcú, zömök Vas szakaszvezető üvöltözött: nem teljesítjük a napi normát, meg akár belénk a kincstár kosztja, mert ugyanis gondoskodik róla, hogy ne érjük meg a háború végét A kincstár kosztja? Tudtad, milyen volt: a hónapszámra napnélküli szürkületben álltunk a barakkok között, csupa rongy göncökben, a kárpáti tél szigorában. A szakaszvezető vigyázzt vezényelt, s mi álltunk tíz percet, hú-szat... Szinte elmosódott az , ״ ts'k a rongyainkba kapkodó szél létezett, a csontig hasító fagy, amelyben zsibbadtunk, aztán valahol az idők végén a parancsszó, hogy a vacsorát ki lehet osztani. Vacsorát... csontkeményre fagyott borsó-, vagy bablevest. Bizony, évekig álltunk mi egymás mellett a sorban. Már 1941 tavaszán, Etyeken, a lőszerraktár dombhajlatában, ahol kubikoltunk. Te raktad a talicskámat, megpúpoztad, jó, sárga dunántúli földdel, én nyögve felemeltem, hogy meginduljak, amikor ágyúk sorozattüze... nem, csak a tőlünk tíz lépésnyire leomló löszfal tompa dübörgésébe belevesző jajkiáltások ... Ezt hallottuk ... Aztán a leomlott földből keletkezett nagy dombot, a földet, löszport hordozó nyers, éles szélben mindenhonnan odarohanó társainkat... Emlékszel? Ketten feküdtek a lezúdult földtömeg alatt, két felvidéki fiú. Az egyik már nős volt, valahol Kassa környékén lakott a felesége, két gyerekkel. A másik, mielőtt bevonult volna, szélütött apját és a szívbeteg édesanyját tartotta.״ Nekiestünk lapáttal, majd körömmel a töméntelen földpiramisnak. Nyitott szemmel találtuk őket. A közeli akácos fölött, az égen szétomlottak a sötétbeforduló felhők... De ők már nem láttak semmit. Hányszor hallottuk a kaddist együtt, Gyurkám! Emlékeztél Heimer Sándorra, a gyorsbeszédű, hadri kis lakatosra. 1943 őszén történt, már a szentjózsefi kőbányában. Akárhogy is kínlódtunk, észre kellett vennünk, hogy hány színben gyúlnak fel a fák; a fanyarsárga, vörheny hegyoldal lángol. Az elmúló levelek utoljára mutatták magukat olyan fájdalmas szépségben, hogy belesajgott a szív__Vajon megérjük-e, amikor új zöldben rezegnek? ... Vajon életben talál-e a keletről zúduló fegyveres szabadság? Beszéltünk róla? Nem. A nagy reménytől és a nagy fájdalomtól némává lesz az ember__ Míg a követ hordtuk, az őszberobbanó hegyre néztünk ... Láttuk, hogy kicsit lejebb, alacsony, szőke férfi kúszik feszítővassal egy deres, szürke kőtömbhöz; a vasat alányomja, aztán a kő megmozdul... egy-két tompa csattanás .. . És alatta kimeredő szemmel a kis hadri lakatos... Nem, nem tudtunk még a cik- Ion gázról. Nem, a vagonokba zárandó szülőkről, testvérekről, rokonokról... Csak egy ember felett hallottuk a kaddist, mi sárgacsillagosok ... Még éjszaka is a kőtömb alatt volt. Néhányan ott virrasztottunk mellette. Hajnalig néztük az égbolt távoli világait, melyek sárga-aranyban tüzeltek annyi évezredes emberi szégyen és megaláztatás felett, mérhetetlen messze és szabadon. Ha emlékeznél... Voltak, akik az egyiptomi rabszolga-sággal példálóztak ... Kivonulni. Megszabadulni a Fáraóktól Mások — s ez milyen meglepően ki nem mondottnak tűnt — arról beszéltek, hogy a robbantott, kivájt, csillére rakott köveinkből, talán nem is sokára, szabad embereknek épülnek otthonok. Otthon?... Mi volt ez az otthon? Nekem egy dunántúli dombra épült kis falu: Dunapentele. Emlékszem... 1919 után, négyéves koromban, megvertek, leköpdöstek az idősebb gyerekek. Nekem rontottak és azt kiáltozták, hogy eladtuk az országot. Később néhánnyal közülük futballoztam, megölelt tek, megcsókoltak, ha gólt rúgtam a szomszéd falu csapatának... 1940 nyarán, ha találkoztam velük Técsőnél, Aknaszlatinánál katonaruhában (oda vetődtek közülünk sokan) nem győztünk mesélni a közös gyermekkorról, amikor én az őszi ünnepünkön, kéket, zöldet, sárgát sugárzó templomablakok fényében, a közeli patak partján etettem a halakat... Aztán a bálokról, lakodalmakról, ahol együtt táncoltunk, udvaroltunk... Volt közülük, aki látott, amikor hosszú hónapok után hazatértem karácsonyi szünidőre, s a falutól távoli vasútállomástól rohantam hazáig, anyámhoz, aki könnyekkel és húslevessel várt. Olyan húslevessel, amelyben benne volt minden jóság és szeretet, és benne az otthon minden melege, egy nehéz, hazátlan idő, szülőföld ragyogása. Hol volt a te otthonod? Pest szélén, egy angyalföldi alacsony, kétemeletes házban. Amikor mindketten szabadságon voltunk, meglátogattalak. Feleséged szép volt. Olyan szép, hogy sajgott a szívem, mikor elmentem tőletek. Akadt aztán egy közös otthonunk is. A hátizsákunkban nem hordtunk ruhát, élelmet. Te Aranyt, Babitsot, Kosztolányit, én meg Csokonait, Petőfit és József Attilát. Míg a kőbánya hidegen és holtan hevert a téli estékben, a barakkunkra csapó hóvihar alatt, nyírfa-illatot füstölgő kályha mellett olvastuk, cseréltük őket. — Hazát teremtettünk, Gyurkám, a múlt, a jelen és jövő olyan határtalan nagyságában, amelyben nekünk, sárgacsillagosoknak is hajlékot adott az emberi Magyarország, hiszen legnagyobb szellemei szólottak értünk. Olyanok, akiknek szava maradandóbb a Fáraóknál. * 1944 májusában történt. Utászokkal dolgoztunk együtt Négy-öt roskatag román parasztház szalmával behintett padlásain voltunk összezsúfolva. Lövészárkokat ástunk. Gyakran mentünk a dombtetőn levő szálláshelyünkről a tizenöt kilométerre fekvő völgyi fatelepre. Onnét frissengyalult, nehéz pallódeszkák alatt görnyedve igyekeztünk vissza a szállásra. Elöl mentem én, te mögöttem vitted a palló nehezebb végét. Hallottam egyre kapkodóbb lélegzésedet. Borgóprundnál mégis Bem 1849-es ottani csatájáról beszéltél. Amikor rádnéztem, láttam csupa verejték a barna, ovális arcod. Az egyetlen „kincstári”-val, katonasapkád bélésével törölgetted magad. — (Folytatás a 4. oldal 3