Uj Élet, 1966 (22. évfolyam, 1-24. szám)

1966-05-15 / 10. szám

4 Harminc év előtt történt Most van harminc esztendeje, hogy revolverlövés dördült el Genfben, a Népszövetség üléstermének sajtókarzatán. Aki meghúzta a revolver ravaszát, senkit sem akart megölni. Kizárólag önmagával törekedett végezni. A harminc év előtti eset, amelynek híre bejárta az egész világsajtót és legtöbb helyen a napilapok első oldalára került, furcsa motívumból fakadt. Az öngyilkos újságíró ezzel a cselekedettel tiltakozott a hitlerizmus terjedése ellen. A genfi öngyilkos, Stefan Lux Bécsben született 1888- ban, szlovákiai magyar ügyvéd fia volt és Budapesten végezte jogi tanulmányait. Letette az ügyvédi vizsgát is, de szenvedélyes természete a művészet világába vezette. 1911-ben a berlini Deutsches Theater színészeként működött, és ugyanakkor Peter Sturmbusch írói réven kiadta verseskönyvét. 1913-ban és 1914-ben a bécsi Neue Bühne színpadán látjuk őt. Az első világháború alatt súlyosan megsebesült. Tüdőlövést kapott. Az első világháború után, 1919-ben társ-alapítója a berlini Soziales Film Gesellschaftnak. Ez a vállalat elhatározta, hogy filmet készíttet az antiszemitizmus elleni küzdelem szolgálatára. 1920 márciusában elkészült a film. A premier napján történt a Kapp-puccs, az első fegyveres reakciós támadás a demokratikus szándékokkal született weimari köztársaság ellen. Az antiszemitizmus elleni film a puccs leverése után sem került bemutatásra. Stéfán Luxnak egyáltalán semmi sem sikerült. Rossz anyagi helyzetben élt. Alig tudott kenyeret biztosítani feleségének és gyermekének. Amikor Hitler hatalomra tett szert és megkezdődött a Harmadik Birodalom rémkorszaka, Stefán Lux elhagyta Németországot, és Prágában megalapította a Jüdisches Kammerspiel-t. Az öngyilkosság formájában kifejezett tüntetés gondolata már 1935-ben felmerült Stefan Luxban, amikor látta, hogy a világ tétlenül nézi a Reichswehr újrafelfegyverzését és Nagy-Britannia tengeri egyezményt köt Hitler Németországával. Mielőtt az öngyilkosság megtörtént volna, az elkeseredett ember bezárkózott genfi szállodai szobájába, és éjjel-nappal leveleket írt. Levelet küldött az angol királynak. Levelet menesztett Anthony Edennek. Levelet adott fel a Manchester Guardian-nak és a Vintransigeant-nak. Mindenkit óvott a hitlerista veszedelemtől. Megjósolta, hogy Hitler vérzivatarba zúdítja Európát. Amikor az ülésteremben mellbe lőtte magát, utolsó szavai a Népszövetség főtitkárának szóltak. Stefán Lux azt kiabálta: — Ez az utolsó cselekedetem! A levelem! Avenol! Este a genfi kórházban, ahol rövid időre visszanyerte eszméletét, felkereste őt Salomon Poliakos főrabbi, akinek a következőket mondotta: — Tudom, hogy csak néhány percet élek. Segítsen meghalnom. Nem voltam gyakorló zsidó, de jó zsidóként szeretnék meghalni... A héber nevem így hangzik: Smuel Mose Ben Abraham. Ha meghalok, temessenek el a zsidók között. Másnap volt a temetése. A genfi (Veyrier) zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Másnap a Stürmer, Julius Streicher szennylapja, karikatúrát közölt az elhunytról. Alatta gúnyvers jelent meg, amely szabadon körülbelül így fordítható: „A Népszövetségben kóser vér folyt. Egy zsidó, hogy gesztust mutasson, agyonlőtte magát. Kifelé meghirdette a világnak: agyonlőtte magát a Népszövetség.” Az egész világ zsidó sajtója hosszú ideig foglalkozott a genfi öngyilkossággal. Vilnai, prágai, New York-i, Buenos Aires-i és más zsidó lapok méltatták Stéfán Luxot, aki hősi tettet mutatott fel, ha cselekedete céltalan volt is. Az antiszemitizmus elleni csehszlovák liga Prágában brosúrát adott ki Stefán Lux emlékére. Ennek a brosúrának a szövegét Emil Ludwig írta. Nahum Goldmann így fejezte be Genfben, a Népszövetség üléstermében rendezett emlékünnepségen tartott emlékbeszédét: — Egy napon Németországban szobrokat emelnek majd Stefan Lux emlékére. Azok a zsidó lapok, amelyek a világ különböző részein most megemlékeznek Stéfan Lux öngyilkosságának évfordulójáról, megjegyzik, hogy a világ megfeledkezett ezeknek a szobroknak a felállításáról, és Németországban egyetlen szobor sem őrzi Stefan Lux emlékét. Bár felesleges és céltalan volt Stefan Lux öngyilkossága, mert nem tudta felrázni az antifasiszta világ lelkiismeretét, most, a genfi áldozatvállalás harmincadik évfordulóján — ha nem is volt pozitív értelme ennek az áldozatnak — meg kell hajtanunk az emlékezés lobogóját a zsidó újságíró emléke előtt. S. E. Aranygaluska: 1/2 kg. lisztből 2 dkg. langyos, cukros tejben kelesztett élesztővel, 5 dkg. vajjal, 1 db. tojás sárgájával, kevés sóval, egészen gyenge tésztát dagasztunk. Ha megkelt, ha szokásos módon, apróra szaggatott tésztával kirakják a megfelelő nagyságú, hideg vajjal kikent formát és aranygaluskát készítünk, — amit megtöltünk: szitán átpaszírozott, cukorral, tojással összekevert tehéntúrót citrommal ízesítve soronként megtöltjük, ízlés szerint fahéjas cukrot is szórhatunk reá. — Ha megkell —, lassú tűzön megsütjük. Tirol rétes: 1/4 kg. lisztből, vajjal, tejföllel omlós tésztát készítünk. Kis ideig pihentetjük, majd 1/2 cm vastagságúra kinyújtjuk és megtöltjük: 3 db. tojás sárgájával és 10—12 dkg cukorral. átpaszírozott 1/2 kg. tehéntúrót, amit citrommal ízesítünk, felkenjük a kinyújtott lapra, mazsolával megszórjuk, felgöngyöljük, tojás sárgájával megkenjük és forró sütőben pirosra sütjük. Vékony szeletekre vágjuk s ha kihűlt, a tetejét szitált porcukorral leszórjuk. Mákos guba: Vizeskiflit, vagy száraz kalácstésztát félhüvelyknyi darabkákra vágva, sütőben világosra pirítunk. Forró, megédesített tejjel forrázzuk, majd őrölt mákoscukorral öszszekeverjük. Csak frissen jó. Rakott palacsinta: A szokásos módon, tejjel palacsintatészát készítünk s ha kisült, tűzálló tálra rakjuk. Laponként tojással, cukorral, citromhéjával átpaszírozott tehéntúróval megkenjük, jó vastagon, majd kevés cukorral felvert tejföllel leöntve 10—15 percig sütőbe tesszük —, forrón tálaljuk. Túrós kindli: A szokásos módon, vajjal és tejföllel, egészen gyenge tésztát gyúrunk, amit nem paszírozott, csak elkevert túróval töltünk meg. Vigyázzunk arra, hogy a tészta vékony legyen, forrón tálaljuk. Melegen vaníliás cukorral leszórjuk. Katz Aranka Lovuauszi konyha ÚJ ÉLET A HIBA AI tiW KtSIÜltKtBEN VAUI de csak addig, ameddig ki nem hivatja a RÁVISZ szakembereit! Tv- és rádió־ javitás! Hívjon naegiftink! Tel.: 383-521 LMXEUtl Minőségi Szobafestő és Búformáztió Ktsz Budapest VIII., Víg utca 9 Telefon: 139—•M, —9£3 A MAGYAR KÖLTÉSZET gazdag hagyományait, valóságos kincsesházát tárja elénk az a válogatás, amely a Magvető Kiadó gondozásában két hatalmas kötetben A magyar valóság versei címmel jelent meg. 1475-től 1945-ig, majd öt évszázad költői termését gyűjtötte össze a szerkesztő, Csanádi Imre, aki válogatását a Névtelen poéta 1476-ban íródott Szabács viadala című verses históriájának részletével indítja meg, hogy Illyés Gyula Buda, 1945 májusa című költeményével — amelyben a költő a romok között meginduló új élet diadalát zengi — fejezze be a magyar líra félévezredes seregszemléjét. De amíg a romok között új és szabad élet sarjadt, addig a magyar népnek sokszor és sokat kellett szenvednie és a költők legjobbjai csak a rabság, az elnyomatás, a nyomor valóságát és a szabadság, a tisztultabb, az igazibb jövendő utáni vágyakozást énekelhették meg. És addig, amíg 1945-ben, Budán a romok között szabad május született, volt 1940, 1941 és volt 1944 is! A sötétség éveiben, amikor sárba és muszáj halálba tipródott ebben az országban is minden, ami egykor a kultúrát, a humánumot jelentette, voltak költők, akik tollakat, tehetségüket nem adták el harminc ezüstért, akik nem a gyűlölet igriceivé züllöttek, hanem az emberséget, a szeretetet hirdették. A MAGYAR VALÓSÁG VERSEI című válogatásnak ezért számunkra egyik legizgalmasabb fejezete a negyvenes évek költészete, amely jellemző képet ad arról, hogyan reagáltak költőink legjobbjai a fasizmus, az embervadászat, a fajüldözés rettenetére. Elsőnek ide kívánkozik Kassák Lajos Zsidók tragédiája című, 1944-ben íródott és akkor bátor és emberi kiállásnak ható, előttünk eddig ismeretlen verse. Kassák Lajos, a magyar munkásmozgalom tiszta szívű, nagy írója, költeményének minden sora az együttérzésről, a zsidóság tragédiája feletti felháborodásáról vall: ... a szemük tele van könnyes, s a kezeik üresek. A néma hegyek és az árnyékba burkolózó erdők is elfordulnak tőlük — majd később hangot ad az üldözöttek százezrei jajának: „De miért büntetnek minket, ha ártatlanok vagyunk?” Kassák kiáltása azonban épp olyan süket fülekre talált, mint Illyés Gyula Szégyen-bélyeg című verse, amely egy nagy költő igaz, humanista tette volt 1944-ben. Mementóként hadd idézzük: Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg, amit viseltek ti melleteken, ahányszor látom, forró foltot éget a homlokomra: az én szégyenem! Mindenkié, csak épp nem a tiétek! Az a rongy (vagy az a kitüntetés) lekerül egy-kettőre a ruháról. Tudom, helyén seb fog maradni, és csak akkor fáj majd, mélyéig kitárul. De lesz gyógyulás és lesz pihenés. Akkor még Illyés Gyula sem sejthette, hogy hatszázezer magyar zsidóról ez a sárga csillag valóban „lekerül egy-kettőre a ruháról”, mert a krematóriumban nemcsak az emberek, de a sárga csillagok is porrá égtek. Élesebben látja a kegyetlen valóságot a mártírköltő, Radnóti Miklós, amikor közeli halálát így jósolja meg: Mellézuhantam, átfordult a teste S feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés — így végzed hát te is — csak feküdj nyugodtan És a beteljesült, irtózatos valóság rettenete érződik Pilinszky János Harbach, 1944 című megrendítő költeményéből: Újra és újra őket látom a hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret. .. majd így folytatja: De a törzsük már a némaságé. Magasba mártják arcukat, feszülten mintha szimatolnák a messze égi vályúkat. Mert fogadtatásukra már készen akár egy megnyíló karám, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál. ÉS AZ ISZONYAT VALÓ-SÁGÁRÓL vallanak a tanúk és az áldozatok. Vas István megrendítő Nem a halál, Nagy Zoltán mártírköltő Egy szegény zsidó halálára, Zelk Zoltán a munkaszolgálatot megelevenítő Parancs című versei, hogy csak néhányat idézzünk a negyvenes évek költészetéből, amelyek ismérve az anynyiszor ismétlődő szó: halál. De amikor „A magyar valóság versei” válogatásának nagy kultú és irodalomtörténeti értékeit elismerjük, szólanunk kell arról is, hogy a válogatás arányaival , a huszadik század költészeténél komoly elcsúszások történtek. Mert A magyar valóság költészete nem tükrözheti költészetünk igaz, hamisítatlan valóságát, ha abban olyan költők nem kaptak helyet, mint Gellért Oszkár, Peterdi Andor és Várnai Zseni. Hát Várnai Zseni a munkás-és forradalmi mozgalommal egygyéforrt költészete nem a magyar valósághoz tartozik? És milyen valóság az, amely egy versével sem szerepelteti Komját Aladárt, a forradalmár költőt, akinek emléke előtt éppen ez évben tisztelgett a magyar irodalom. És ahol a mártírköltők közül, hogy csak a legjellemzőbbeket említsük, kifelejtették Lukács Lászlót, Pásztor Bélát és Fenyő László, Zsigmond Ede is csak egy-egy versével szerepel, amíg Erdélyi Józsefnek nyolc költeményére is akadt hely. Hisszük, hogy A magyar valóság ezrei új kiadása ezeken az aránytalanságokon, amelyeket a mű fontossága és jelentősége miatt kénytelenek voltunk szóvá tenni — is segíteni fog, hogy A magyar valóság versei valóban a magyar költészet valóságát tükrözzék. ANNA FRANK NAPLÓJA óta könyv még nem kavart úgy fel, mint az eddig ismeretlen — erdélyi származású — Harsányi Zimra: A téboly hétköznapjai című dokumentumregénye, amely egy 15 éves diáklány auschwitzi naplóját idézi húsz évi távlatból. A napló egy részletét elsőnek két évvel ezelőtt az Új Élet közölte. Harsányi Zimra annyi sorstársával együtt gyerekfejjel, tizenöt éves korában került a drótok mögé és Auschwitzban, a gázkamrák és krematóriumok között naplót vezetett. Naplója, amelyet sikerült annyi éven át megőriznie, most jelent meg a Kozmosz könyvek sorozatában és ez a napló olyan megrendítő olvasmány, amely két évtized után is a maga meztelen valóságában idézi azt a kort, amikor egy tizenöt éves diáklány ahelyett, hogy szerelmes verseket olvasna, vagy írna, ilyen mondatokat jegyez fel: ״ itt nincs hely kényeskedni! Itt egy úr van — a tény. Te jelző vagy a szolgálatában.” HARSÁNYI ZIMRA nem szabályszerű könyvet írt Auschwitzról és írása nem sorolható a dokumentumregények közé. Egy fiatal lány érzései, lelke, félelme és irtózata tükröződik e sorokból és egy olyan kor iszonyata dörömböl az olvasó agyában, amelyet soha nem szabad elfelejteni és amelyről sokan olyan szívesen szeretnének megfeledkezni. Ne kívánják tőlünk, hogy szabályszerű bírálatot írjunk erről a szintén nem szabályszerű könyvről, amely Auschwitzról és a fasizmusról olyan képet fest, amilyet csak egy tizenöt éves leány — aki vergődik a tegnapi elhagyott otthon, a köddé vált anya szeretete és az irtózatos jelen, a korbács, az SS- őrök, az éhezés, a betegség és a naponta tízszer is kísértő ha-lál között — képes úgy megrajzolni, hogy mellette a legnagyobb írók mesteri rajzai is elhalványulnak. És mégsem pesszimista, mégsem a lemondás hangja uralkodik Harsányi Zimra költői és igaz naplóján. Befejezése a felszabadulás ténye, amikor az egykor diáklány meglátja az első szovjet katonát, aki belépett a kapun és ״ megáll, és mint akit megbabonáztak, perceken át szótlanul, mozdulatlanul meredt ránk, így a napfényben nem lehettünk szívderítő látvány.” — Nincs köztetek egy ogyesszai lány, Vera Jutkovics — kérdezte zsidóul. Ezek a szavak feloldották az utolsó percek rettentő feszültségét. Mint egyetlen test rohantunk feléje zokogva és nevetve. Mintha mindegyikünk a megtalált feleség, vagy testvér lett volna,,maga Jutkovics Vera ezer arccal, ő, az eltűnt, a rég keresett. ..” Harsányi Zimra könyvével megszületett a magyar Anna Frank naplója. Zsadányi Oszkár 1966. május 15. • Egy hosszú élet. A Hegedűs Gyula utca 15. sz. ház negyedik emeletén lakik Mercadó Izidorné. 91. születésnapja alkalmából látogattuk meg, elbeszélgettünk vele, miként élt, mi történt vele hoszszú élete folyamán. 1875-ben született Nagybecskereken, édesapja kereskedő volt. Mercadóné, akit 20 éves koráig Strasser Micinek hívtak, a jómódúak gondtalan életét élte. Egyik verseci nagynénje bemutatta neki Mercadó Izidort, aki szefárd zsidó volt és igen büszke arra, hogy családja Spanyolországból származott. Fémkereskedéssel foglalkozott. Nem sokkal később megtartották az esküvőt is. Az első világháború idején Budapesten laktak, Mercadó, mint az akkori fémközpont alkalmazottja, mentesült a katonai szolgálat alól, majd az eszéki fémgyűjtés vezetésével bízták meg. Ekkor született kislányuk is. A háború után újra Pestre költöztek, Mercadó önállósította magát, de a harmincas években meghalt. Lányuk akkor már férjnél volt, de nem sokkal később ő is özvegy lett. Anya és lánya összeköltöztek és így éltek 1944-ig, amikor a zsidók ellen hozott különleges törvények őket is sújtották. November 12-én mindkettőjüket az óbudai téglagyárba hurcolták, egész éjjel tartották itt fogva őket, reggel a fiatalokat különválasztották. Mercadánét, aki akkor 70. életévéhez közeledett, a többi öreggel együtt elengedték, leányát azonban elhurcolták — soha többé nem hallott róla. — Nem tudom, hová vitték — mondja az anya — hol érte utol a halál, hol van eltemetve. Évekig reméltem, hogy visszajön, végül bele kellett nyugodnom a megváltoztathatatlanba, és abba, hogy teljesen egyedül maradtam. Barátaim, ismerőseim elvesztek, meghaltak, szétszéledtek, és nem volt kire számítanom. Anyámnak két fivére volt, az egyiknek Heltai Jenő, az író, a másiknak Herzl Tivadar volt a fia. Heltaival sokszor találkoztam, Herzllel csak gyermekkoromban. Mostani élete csendes, eseménytelen. A KSZB-től kap segélyt és ebédet, amelyet szobatársa — akit ezért fogadott be lakásába és fizet is neki — hoz el. A gondozónő takarítani jár és így Mercadoné egész nap egyedül van. Látogatója alig akad, a házból néhány jóakaratú asszony felkeresi, de ezek is dolgozó nők, és nem igen érnek rá, hogy sokáig maradjanak, de ezzel a szállal is hozzákötődik a mai élethez és futóvendégek elmo׳=־lik neki, hogyan élnek a mai emberek. És a 91 éves Mercadoné bölcs mosolyával megértéssel hallgatja ezeket a híradásokat. Nádor Jenő Varrógéppel rendelkező kézi bedolgozókat felveszünk Budapest, VII. Síp u. 3.