Új Élet, 1997 (52. évfolyam, 1-24. szám)
1997-02-15 / 4. szám
6 Bulgária, ahol ismeretlen az antiszemitizmus A Garay utca egyik szombat estéjén Menyhárt Krisztina kultúrantropológus — aki maga is Szófiában született — a bolgár zsidók érdekes múltjáról és szerény jelenéről tartott előadást. A balkáni zsidóság többrétegű, a legrégebbi csoport még a Római Birodalomból maradt fenn. Középkori krónikák megemlékeznek egy Sára nevű bolgár cárnőről is. A XIV században jött egy askenáz hullám, de vannak perzsa zsidók is. Számban a legjelentősebbek a Spanyolországból kiűzött szefárdok. Magyar vonatkozás, hogy a mohácsi vész után a törökök a budai hitközséget bolgár városokba telepítették, méghozzá a német zsidó közösségekhez, akikkel meglepően sok konfliktusuk támadt. 1585-ben történik utolsó említés magyar zsidókról Bulgáriában. Sokoldalú gazdasági és kereskedelmi tevékenységet folytattak a zsidók a török fennhatóság alatt. Selyemipar, a velencei szövetek behozatala teljesen az ő kezükben volt, és a birodalomban a XIX. századig csak héber könyvnyomtatás létezett. Volt egy sajátos zsidó biztosítási forma, amely kedvezőbb volt, mint a kor többi biztosítási változata. Adókat, vámokat és bányákat gyakran béreltek zsidók, utóbbiakban sok zsidó dolgozhatott — erre mutat, hogy a szombat volt a munkaszüneti nap. Ami az értelmiségi pályákat illeti, orvosok, tolmácsok kizárólag zsidók voltak, és Európa-szerte híres volt Smuel de Medina rabbi és tudós. Felszabadulva a török hódoltság alól, a múlt század végén gazdasági nehézségek sújtották a bolgár zsidóságot, bár az I. világháború után kevés magyar zsidó is érkezett. Ma is népszerű Bulgáriában a Garas-torta, de híres volt a patikus Fischer is, az első mozit is magyar zsidó üzemeltette. Kereskedelmi téren inkább az örmények jeleskedtek, jellemző, hogy a zsidók a dohánytermesztésben dolgoztak, míg a cigarettaárusítás örmény kiváltság volt. Nem volt erős antiszemitizmus, a királyi család és az országgyűlés egyetértésben utasította vissza a deportálás német ötletét. Szófiából, Plovdivból azért kitiltották a zsidókat, sárga csillagot kellett viselni, de csak a makedón és trák területekről indultak vonatok a haláltáborokba. Ennek ellenére a mintegy 50 ezer főnyi zsidóság 1949—1955 között többségében alijázott. Ma csak mintegy 1700-an vallják magukat zsidó nemzetiségűnek Bulgáriában. Ők is inkább bolgárul beszélnek, és magas az életkoruk. Bár 1967-ig jók voltak a kapcsolatok Izraellel, de pl. a szófiai zsinagógát évtizedekig tatarozták, csak tavaly nyílott meg újra. Kis létszáma ellenére a bolgár zsidóság adta az egyetlen bolgár Nobel-díjast, Éliás Canettit. Életrajzi regényében színes képet fest gyermekkorának Ruszéjéről, a tradicionális spanyol zsidó közösségről. A maiak közül megemlíthetjük Valerij Petrov bolgár költőt, aki már nem az ősi nyelven írja kedvelt költeményeit. Sajnos a bolgár zsidóságnak már inkább csak történelme van, pedig a lakosság gyakorlatilag nem ismeri az antiszemitizmust. Eltűnésükkel a sok nemzetiségű terület szegényebb lesz egy színnel. Könyvek között Kiadók és szerzők szép csókra jelent meg egy téli szombat estén a Garay utcai klubban, hogy zsidó tárgyú könyveiket bemutassák olvasóiknak. A Makabi Könyvkiadó könyveit Raj Tamás balesete miatt fia, Rafael ismertette, aki az Internet új adatszolgáltatójaként számítógépes információkkal is szolgál a zsidó vonatkozású eseményekről. Hahn István történelmi munkája és Heller Bernát héber mesekönyve nagy sikert aratott. A Logos Kiadó Blau Lavov-kötetét Babits Antal mutatta be, Fűzfa Júlia operaénekesnő ladino dalaival, Galambos Goldmann Tamás hegedűjátékával, amelyet Geréb László, aki a Magyar Zsidók Világszövetsége volt titkára, zongorajátékával kísért. A Múlt és a Jövő Lap- és Könyvkiadó ismét több könyvvel jelentkezett. Sólem Aléhem: Vándorcsillagok, Scheiber Sándor: A feliratoktól a felvilágosodásig c. műveit Haraszti György történész, iskolaigazgató ismertette, beharangozva Komlós Aladár most megjelenő szellemtörténeti könyvét is. Ben Túrán: Ide figyelj, folyadék c. művét a szerző mutatta be, Jancsó Miklóssal kötetlenül beszélgetve. Ugyanezt tette Székhelyi József színművész Ombudsman a súgólyukban c. könyvével. Sok anekdotával kísért szereplése nagy sikert aratott. Ezután kötetlenebbé vált az est, üdítő és szendvicsek mellett lehetett nézelődni, vásárolni. Sokan vásároltak, de aki nem vásárolt, az is jól érezte magát. Tartalmas, szép este volt, öröm tapasztalni a magyar zsidó könyvkiadás fejlődését az elmúlt évtizedekhez képest. Reméljük, a gazdasági viszonyok ellenére ez a szép lendület nem törik meg, és egyre több zsidó tárgyú könyv lesz a boltokban, a lakások könyvespolcán. ÚJ ÉLET ״ Ncaso Perlasca” Soros Györgyöt is ő mentette meg Vannak nagy emberek, akikkel mostohán bánt a történelmi emlékezet. Ezek közé a hősök közé tartozott Giorgio Perlasca, a spanyol követség olasz alkalmazottja, aki cselekedeteivel kiérdemelte az „olasz Wallenberg” nevet. Emlékének adózott a Magyarországi Olasz Kultúrintézet, amikor megrendezte ״ Il caso Perlasca" (a Perlasca-ügy) című kerekasztal-beszélgetését. Zsúfolásig megtelt előadóterem hallgatta az est elején a Goldmark Kamarakórus által szépen előadott héber dalokat, Rónai Ádám István vezényletével. Ezek a dallamok a század első felében gyakran felhangzottak a régi képviselőházban — amely ma Olasz Kultúrintézet —, ugyanis az őszi nagyünnepkor a hitközség ideiglenes zsinagógát bérelt az épületben, az akkor még negyedmilliós fővárosi zsidó lakosság részére. A háború után erre sajnos már nem volt szükség, azoknak az ismert történelmi eseményeknek a következményeként, amelyektől többek között Giorgio Perlasca igyekezett megóvni a zsidó életeket. Elhangzottak a felkért hozzászólások: Enrico Deaglio, ״ A jótett egyszerűsége — Giorgio Perlasca története” c. könyv szerzője, Carlo Degli Esposti, a Cinecittà főigazgatója, Elek László ״ Az olasz Wallenberg” c. könyv szerzője, Sipos Áron, a Focusfilm ügyvezető igazgatója. Szavaiból kibontakozott előttünk a fiatalkorában Mussolini-párti és Franco-szimpatizáns, majd fokozatosan kiábránduló olasz üzletember arcéle, aki nem ment az olasz követséggel Svájcba, hanem a spanyol követségre menekült, ahol 1944—45 tragikus fordulóján 100 napig „helyettesíti” a spanyol konzult, 8 védett házat tartva fenn és megmentve legalább 5200 budapesti zsidó életét. Mindezért az oroszok elhurcolták, alig tudott kiszabadulni, élete utolsó éveiben szerényen élt egy padovai panzióban. Amikor volt védencei megpróbálták felkeresni, még telefonja sem volt. Utolsó három évében a rendszerváltás után ismertethették csak el, ekkor izraeli, magyar és olasz kitüntetéseket kapott, temetésén 2000 ember búcsúztatta. Az olasz televízió filmet készített róla, amelyet az általa megmentett Láng Éva, Elekes Ágnes és Hoppe Anikó visszaemlékezései után az est résztvevőinek is levetítettek. Carlo Degli Esposti élete legszebb filmjének minősítette ezt az olasz televízió „Mixer” c. műsora számára készült filmet, amelyhez Izraelből kapták az alaptörténetet és bejelentette: egész estét betöltő filmet terveznek Perlascáról, amely iránt Tony Curtis is érdeklődik. Ez ügyben számítanak Soros Györgyre is, akinek életét szintén Perlasca mentette meg. Meghatottan emlékeztek a túlélők megmentőjükre, találkozásukra Olaszországban, majd a budapesti fogadtatásra, az 1989-es parlamenti kitüntetésre, a „spanyol unokák” összegyűjtésére az Astoriában. Sok hozzászólás hangzott el. Vita alakult ki a spanyol követség szerepéről az embermentésben, amelyről Harsányi Iván spanyol szakos egyetemi tanár is tanúságot tett. Idézték Perlasca szavait, aki a pápának kérdésére, hogy azért tette-e, mert jó katolikus? — röviden így válaszolt: Nem, azért mert ember vagyok. Schweitzer József professzor, a Rabbiképző Intézet főigazgatója a hitközség nevében megköszönte az estét, amelyben a vendéglátó Olasz Kultúrintézeten kívül közreműködött az AEBES (Olaszországi Volt Magyar Ösztöndíjasok és Magyarországi Olasz Iskolák Volt Hallgatói Egyesülete), az Országos Rabbiképző Intézet, az Eötvös Loránd Tudományegyetem is. Idézte a talmudi mondást: „Aki egyetlen életet megment, az egész világot menti meg”. Elgondolkoztató, hogy a róla írt könyv Olaszországban kötelező iskolai olvasmány. Nálunk sok az adósság Perlasca megismertetése terén. Pedig azon kevesek közé tartozik, akiknek nagyon sokan tartoznak hálával... 1997. FEBRUÁR 15. Hiábavaló hazafiság Az I. világháború után az amúgy is tragikusan súlyos trianoni békeszerződés által elcsatolt területeken kívül még más magyar városok hovatartozása is kétséges volt. Például Pécs és Sopron csak hosszas küzdelem után maradhattak meg magyarnak. Ezekben a városokban az átmeneti időszak alatt a zsidó lakosság egyöntetűen tanúbizonyságot tett magyar érzelmeiről. A korabeli források és a történelmi visszatekintések, különös tekintettel Sós Endre tanulmányára, szépen vallanak erről. Pécsett — ahol már a szabadságharcban is kitüntették magukat a zsidók — a szerb megszállás három éve alatt sokat szenvedett hazafias viselkedéséért a megszálló hatóságoktól Pfeiffer Izsák főrabbi, akinek hitvese nem is tudott letelepedési engedélyt kapni. Vele együtt harcoltak a magyarság jogaiért Justus Miksa hitközségi elnök és Forbát Arnold, a kereskedelmi és iparkamara alelnöke. 1920. augusztus 3-án Pécs város magyar polgársága tiltakozott a tervbe vett és a valódi népakaratot meghamisítani készülő városi képviselőválasztás ellen. Zichy Gyula gróf megyés püspök vezetésével ezerfőnyi monstre küldöttség jelent meg Raits kormánybiztosnál, akinek memorandumot nyújtott át. A memorandumon egymás mellett szerepelt Zichy Gyula gróf megyés püspök és Pfeiffer Izsák főrabbi aláírása. Őróla 1939 baljós esztendejében dr. Esztergár pécsi polgármester írásba adta, hogy ״...az idegen megszállás idején minden hazafias mozgalomban részt vett és az ifjúságot hazafias szellemben nevelte; magyarságáért több ízben üldöztetést, zaklatást, bántalmazást és letartóztatást szenvedett”. Olyan tények is köztudomásúak voltak, hogy a főrabbi a szerb megszállás alatt a magyar haza jólétéért templomi nyilvános imát mondott, és amikor az egyik szerb nemzeti ünnep alkalmával felszólították, hogy a szerbekért imádkozzon, ő héber nyelven a magyar hazáért és a város felszabadulásáért imádkozott, március 15-ét is megünnepelve. A népszavazás meghamisítása ellen a zsidó Fürst Gyula és Greiner József adták át a szerb hatóságoknak a kereskedők tiltakozását. 1921. augusztus 22-én a szerb hadsereg kivonulásakor a zsinagógában a többi templomokhoz hasonlóan hálaadó istentiszteletet tartottak. Sopronban már a város múlt század végi megmagyarosodásában is nagy szerepe volt a helyi zsidóságnak. Amikor a velencei konferencia úgy határozott, hogy 1921 decemberében népszavazás döntsön a város hovatartozásáról, a zsidók már a kampány időszakában a magyar ügy mellett nyilatkoztak. Nem is volt szükség Szatmári Mór, a híres zsidó publicista felhívására az Egyenlőség című lapban a soproni hitközséghez. Ennek bizonysága a ״ Sopron vármegye” 1921. november 15-i számában a „Soproni zsidók a magyar Sopronért” c. cikk, amely beszámol az ortodox hitközség hazafias gyűléséről. Itt megjelent a polgármester és a helyi kereskedelmi és iparkamara elnöke is. Koréii Dezső, a budapesti Ortodox Központi Iroda képviselője beszédében a magyarságra való szavazásra buzdította a hallgatóságot. A status quo ante hitközség hasonló gyűlésén pedig Mezei Ferenc tartott hazafias szónoklatot. Miután az 1921. december 14-i szavazáson az érvényes szavazatok 73%-a esett Magyarországra, Bánffy Miklós gróf külügyminiszter magához kérette Mezei Ferencet és Korein Dezsőt, hogy megköszönje a magyar kormány nevében a zsidóság központi szerveinek hathatós támogatását. Ez alkalommal Bánffy Miklós gróf elmondta, hogy a soproni események megerősítették benne a magyar zsidóság iránti rokonszenvét, amely amúgy is nagyon erősen él lelkében, amióta mint Kolozs megye főispánja, Glasner Mózes ortodox főrabbitól a világháború alatt héber védőírást kapott ajándékba. Sajnos tragikus befejezésként a cikk végére kívánkozik az a szomorú tény, amellyel egyik régebbi számunkban a bajai zsidóságról szóló emlékezésünket lezártuk. Hazafiasságuk és áldozatkészségük a pécsi és a soproni zsidókat sem mentette meg 1944-ben a deportálástól. Osztoztak a magyar vidék többi városi és falusi zsidó közösségének szörnyű sorsában... Vándorló zsidó csillagok Új könyvet jelentetett meg a Múlt és Jövő sorozata. Sólem Aléhem, a jiddis irodalom nagy alakja az 1905- ös orosz forradalom után elhagyta a pogromok véráztatta földjét és Nyugat-Európa, majd Amerika boldogabb tájait kereste fel. Regénye, amely a szerző érett, időskori műve, Oroszország, Románia, Bécs, London és New York zsidó közösségeibe kalauzol el minket, mégpedig egy zsidó színtársulat viszontagságain keresztül. Zsidó helyszínek, típusok, sorsok kavarognak előttünk egy cselekményes regényben, két rész és 160 fejezet történetkacskaringóin állítva emlékművet a hajdan oly jelentős jiddis színjátszásnak. A századelő a zsidó színészek virágkora, Goldfaden és társai ismertek és népszerűek voltak az egész diaszpórában. A jiddis színjátszás hosszú utat tett meg a marsalikoktól a kőszínházakig. Művészeik sokat nélkülöztek — erre jó példa a magyarul eddig megjelent egyetlen ilyen témájú könyv, Carl Emil Franzos A pojáca című műve, amely 1929-ben a Menorah könyvek sorozatában látott napvilágot a magyar fővárosban. De amíg Franzos hőse fényes tehetsége dacára nélkülözések közt pusztult el, Sólem Aléhem énekesnője és hősszerelmes színésze fényes színpadi sikereket aratnak. Pedig a szegény kántor lánya és a gazdag kereskedő család sarja egyaránt a szett közegből kezdi pályáját. Ezeket a kisvárosokat Rabinovics — ez volt Sólem Aléhem polgári neve — nagyon jól ismert és avatott tollal mutatja be az olvasónak. Nem idegenek ők a magyar zsidóságnak sem, hiszen Csernovicz, Lemberg és a többi bukovinai, galíciai település lakói Magyarországra is eljutottak. Megdöbbentő azonban mai szemmel a szegénység, a zsidó nyomor ábrázolása. Nem csoda, hogy egyre tömegesebben vándoroltak a tengerentúlra, ahol a „goldene medine”, az USA jogegyenlőséget és gazdasági érvényesülést kínált nekik. Sajnos a zsidó színészek karrierje gyakran túlívelt a jiddis színpadokon — Rafalescut is elhívják az angol színházba a regényben, és gondoljunk csak az orosz Vahtangov pályafutására. Sólem Aléhem könyve mint regény is cselekményes, szórakoztató. Könnyed elbeszélésmódja eleven, csevegő hangja játékos, anekdotázó stílussal párosul. Érzelmeinkre is hat — az anya halála és a Rafalovics család széthullása az egész kelet-európai zsidóságra váró hányatlás előképeiként jelennek meg. A két főhős csak a csúcson találkozik újra, de sorsuk nem fonódhat össze. A vándorcsillagok nem maradnak együtt. De ugyanakkor az egyik fejezetcím némi reménységet ad: „A csillagok nem hullanak. A csillagok vándorolnak.” Az oldalt írta: dr. Róbert Péter