Zsidó Szemle, 1929 (24. évfolyam, 1-35. szám)

1929-01-01 / 1. szám

4 volt a Balfour-deklaráció valódi jelentősége is. De ma Palesztinát ezen végső céllal és annak érdekeivel ellentétesen kormányozzák, ezt mutatja a Palesztina-kormánynak nemcsak a cionizmussal, hanem gyakran a zsidósággal szemben is barátságtalan magatartása, amelya bevándorlási korlátozásban és a panaszfal-botránnyal kapcsolatban jutott kifejezésre, továbbá a gazdasági politikája, amely a gyarmatosítás fejlődését akadályozza. Ezért a revizionisták egy gyarmatosító regime megteremtését követelik, amely törvényhozási és közigazgatási után a zsidó gyarmatosítást előmozdítja. A cionista mozgalmat is a fenti érdekek és a végcél figyelmen kívül hagyásával vezetik. A vezető szervekben az a tendencia uralkodik, hogy a Judenstaat eszméjét feladják. A Palesztina-kormány cionistaellenes törekvéseit cionista oldalról mentegetik, sőt igazolják. Még fontosabb az a körülmény, hogy a cionista szervezet gazdasági politikája teljesen tervszerűtlennek mutatkozott, nem értett hozzá, hogy egy egészséges bevándorlási és gyarmatosítási politikát folytasson és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az országban egy idő előtti osztályharcot teremtsen, így következett be az úttörők kitűnő teljesíményei és a zsidó nép nagy áldozatkészsége dacára a gyarmatosítás krízise. Az utóbbi években a revízionisták sürgetésére ugyan sikerült cionista körökben is felkelteni az eddigi politika revíziójának gondolatát és a kormánynál is különösen iparvédelem terén megfelelő koncessziókat értünk el, de még mindig nagyon messze vagyunk egy gyarmatosítási rezsimtől és a cionista lelkiismeret fölébredésétől. A cionista lelkiismeret felébresztése és a felvilágosítás munkája most még jobban veszélyeztetve van a Jewish Agency kibővítésének a tervével, amely szerint annak 50 tagja, akik a brit kormánnyal és a világgal szemben a cionizmust képviselni lesznek hivatva, nem cionistákból fog állani. A revizionizmus a Jewish Agency kibővítése ellen küzd mert ez a Herzl által teremtett cionista világkongresszus szuverenitásának a végét jelenti, feladása volna ez a zsidó reneszánsz mozgalom demokratikus és nemzeti alapjának, ami súlyosan meg fogja magát bosszulni. Ez a harc azonban nem jelenti azt, hogy a revizionizmus otthagyná a cionista szervezetet. Ellenkezőleg, mindaddig, amíg megvan a remény arra, hogy Herzl örökét megmenthetjük, továbbra is küzdeni fogunk a cionista világkongresszus szuverenitásának helyreállításáért. (Viharos taps.) Mi nem szándékozunk a szervezet politikai munkáját sem keresztezni, de a közvélemény tényezői a brit kormány és a civilizált világ felvilágosítását a cionizmus valódi céljairól jogunknak és kötelességünknek tartjuk és ezt a feladatot továbbra is teljesíteni fogjuk. Ennek a módjairól lesz hivatva ez a konferencia határozni. Palesztina arab lakossága a revizionizmussal szemben barátságosan viselkedik A leendő zsidó államban az összes nemzetek legteljesebb egyenjogúságban fognak élni. A revizionisták az ellen tiltakoznak, hogy az araboknak bármily vétójoguk legyen a zsidó bevándorlás vagy a cionizmus megvalósítása terén. Ezért a revizionisták minden olyan kísérlet ellen állást foglalnak, amely Palesztinában idő előtt parlamentáris kormányzást akar bevezetni, mielőtt a zsidó bevándorlás folyamata a maga teljes fejlődését elérte volna. Ugyanezen okból követelik a revizionisták a megfelelő zsidó karhatalmat (légió) az országban. Szociális téren a revizionizmus azt hirdeti, hogy a gyarmatosítás folyama alatt minden osztályérdek, még a legigazságosabb is, alárendelendő a zsidó állam felépítése mindenek fölött álló gondolatának. E célból Palesztina zsidó lakosságának erős szerveket kell teremtenie a szociális kiegyenlítés számára. Ezekkel a gondolatokkal és követelésekkel akarja a revizionizmus az új cionista generációnak, a ghettó-tradíciók nélküli nemzedéknek, amelyet Herzl még nem látott, de tudta, hogy jönni fog „ az útjait egyengetni“. Jabotinszky beszédét a tetszés és a viharos lelkesedés meg-megszakította és a végén újabb nagy ünneplésben részesítették. Utána M. Groszmann a revizionizmus gazdasági programmját ismertette. Az utóbbi évek hibáit abban látja, hogy egy mechanikai cionizmust teremtettünk. Újból meg kell teremtenünk a tömegcionizmust, amely az egész népet megmozgatja. A ״ szubvencionált“ zsidó bevándorlás helyébe meg kell teremteni a ״ Palesztina útjára megszervezett zsidó népet“, az alapok és budget helyébe a gyakorlati munka társaságainak a rendszerét kell bevezetni. Ezt a gazdasági módszert csak az aktív munkába való hittel lehet megteremteni, amely le fogja győzni a hivatalnoki cionizmus hideg mechanizmusát. December 27-én folytatta a konferencia a napirend letárgyalását, amelynek eredményekép a konferencia Palesztinát, mint a brit birodalom zsidó domíniumát kívánja megszervezni Anglia hozzájárulásával. 1929 január 1. ZSIDÓ SZEMLE A hitközségi tanárok jövedelmük húsz-huszonöt százalékát fizetik kultuszadóra A hitközség a minisztérium rendelete ellenére sem fizeti ki tanárainak a különbözetet . Évek óta nem kapják meg az állami paritásos fizetést A ״ Zsidó Szemle‘* már több ízben foglalkozott a Pesti Izr. Hitközség tanárainak helyzetével, azzal a szűkkeblű és sérelmes tanügyi politikával, mely a kétségbeesés felé sodorja a hitközségi tanerők amúgy is küzdelmes életét. Legújabban ismét a tanárok fizetésének kérdése áll a hitközségi élet középpontjában és hogy ez a probléma négy-öt év óta még a mai napig sem jutott a végleges megoldás stádiumába, ennek egyedül és kizárólag az az oka, hogy a pesti szr. hitközség adófizető közönsége mit sem tud kulturmunkásaink megdöbbentő anyagi helyzetéről, mert máskülönben szót emelne a hitközség választmányi ülésein és követelné, hogy a hitközségi adók és jövedelmek felhasználásánál ne kerüljön utolsó helyre a tanárság ügye. A hitközségi tanárok hosszú évek óta eredménytelenül küzdenek emberi jogaikért, nem tudják elérni azt, hogy fizetésük az állami tanárok javadalmazásával egyenlő legyen. Pedig a gimnáziumok Szervezeti Szabályzata határozottan kimondja, hogy a hitközségi tanárok fizetése nem lehet kevesebb, mint az állami tanerők jövedelme és ugyanezt állapítja meg az a szerződés is, amelyet a Pesti Izr. Hitközség 1920-ban kötött a magyar állammal. A hitközségi tanárok tehát nem kívánnak egyebet, mint hogy a pesti szr. hitközség tartsa meg az állammal kötött szerződésének feltételeit Négy-öt évi küzdelem után a tanárok nem tudták kivívni az állami paritást, bár többször kaptak rá ígéretet. Az ígéretet azonban a hitközség nem tartotta meg, az állami fizetést nem adta meg, ellenben megvonta a tanároktól a beiratási dijakat, ünnepi segélyeket, szertári dijakat, stb., sőt azoknak a tanároknak, akik a törvényes (1883. XXX. t.-c.) heti 18 óra helyett 19, 20, 21 órát a polgári iskolákban pedig 24 órát tanítanak, azoknak ezt a munkatöbbletét nem díjazza. A hitközség polgári iskolai és gimnáziumi tanárai türelmesen vártak, mert nem hihették, hogy a Pesti Szr. Hitközség, mint erkölcsi testület félrevezesse és megtévessze tanárait. Várakozásuk akkor kezdett reményteljesebbé lenni, mikor a hitközség elemi iskolai tanítói közigazgatási bizottsági ítélettel és végrehajtással kényszerítették a hitközséget fizetésünk kiadására. A tanárok nem tartották valószínűnek, hogy a hitközség ezek után a magasabb képzettségű tanároknak fizetését nem fogja állami színvonalra emelni, annál is inkább, mert erre kötelezettséget vállalt az államnál, ígéretet tett a tanároknak és végrehajtókkal kényszeríttetett a tanítókkal szemben. A Pesti Szr. Hitközségnél azonban minden lehetséges. És miután nyilvánvalóvá lett, hogy a hitközség csak végrehajtói segédlettel hajlandó kiutalni a törvényes fizetést, a tanárok a felsőbb tanügyi hatóságokhoz fordultak ügyük orvoslása végett és a közoktatásügyi minisztérium segítségét kellett igénybe venniök. 1928 tavaszán érkezett le a Pesti Szr. Hitközséghez a közoktatásügyi minisztérium rendelete és a közigazgatási bizottság végzése. Mindkét ügyirat megállapítja, hogy a tanárok jogos követelményeinek a hitközség tartozik eleget tenni. A közigazgatási bizottság elrendeli, hogy a hitközség 1925 július 1-től viszszahatóan fizesse ki a tanárok elmaradt fizetéskülönbözetét és mindenkor az állami fizetéssel egyenlő javadalmazásban részesítse tanerőit, a miniszteri rendelet pedig az iskolák nyilvánossági jogának megvonását helyezte kilátásba, ha a hitközség a tanáraival szemben nem teljesíti a szervezeti szabászatban vállalt kötelezettségét. Ennek a két rendeletnek birtokában most újból várta a tanárság, hogy a hitközség mégis csak be fogja látni önkényeskedésének kudarcát és ki fogja utalni az állami tanárokat megillető fizetést, mely 1927 november 1-ével széniumos rendszerűvé alakult át. A tanárok naivitását nem honorálta a hitközség, de kegyesen megengedte nekik, hogy továbbra is várjanak. így érkezett el az új hitközségi választás, melynek kortesbeszédei csakúgy puffogtak a nagy ígéretfrázisoktól. Glückstahl Samu dr. oktatásügyi elöljáró, ki négy év óta nem volt hajlandó megoldani a tanárok fizetésrendezésének kérdését, maga is hangos ígéreteket tett arra, hogy a hitközség nagy purifikátorai a hitközségi alkalmazottak fizetési ügyét most már véglegesen dűlőre fogják vinni, sőt Kaszab Aladár hitközségi elnök a tanárok küldöttségének határozottan megígérte, hogy 1928 szeptember 1-én életbe lépteti a parifikált fizetést. A tanárok ettől a váratlan kijelentéstől ismét a gyönyörök álmába merültek és most már aztán igazán várni kezdtek. Várakozásuk nem volt hiábavaló. 1928 végén tényleg megmozdult a hitközség, kifárasztotta a tanárok következetes várakozása. Ebben a hitközségi megmoccanásban azonban nem volt köszönet. Glückstahl Samu oktatásügyi elöljáró, hitközségi alelnök reverzális alárását követelte a tanároktól. A reverzális értelmében a tanárok lemondanának minden visszamenőleges követelésükről, a hitközség pedig 1928 szeptember 1-től kezdve megadná az állami fizetést anélkül, hogy kötelező ígéretet tenne arra nézve, hogy ezt a fizetésirendszert mindenkor érvényben tartja. Ezt a semmitmondó rezerválist néhány opportunus, jólélek-tanártól eltekintve, a hitközségi tanárok nem írták alá. Nem írhatták pedig alá azért, mert a tanárok nem hajlandók olyan magánjogi szerződést kötni a hitközséggel, amely a hitközséget egyáltalán semmire sem kötelezi, csupán a tanárokat hatalmazza fel arra, hogy miután régi visszatartott járandóságaikról lemondtak, ismét a nekik kijáró joggal kiabálhassanak, követelhessenek és ha tetszik, várakozhassanak, mihelyt a hitközség kijelenti: már pedig én nem fizetek. Másodszor pedig azért nem írták alá a tanárok a nevet.