Dudek János szerk.: Religio, 1908.
23. szám
372 sége. Ezért nemcsak nyelvészeti, hanem hittudományi szempontból is súlyos kifogás alá esik az infallibilitásnak tévmentességgel való kifejezése. Az infallibilitás sokkal többet zár ki, mint a tévmentesség, mert a tévedést nemcsak in actu, hanem in potentia is kizárja. Aki az egyházat tévmentesnek mondja, az az egyház belső igazságát hirdeti. Legyünk róla meggyőződve, hogy az egyháznak tényeit és tanbeli megnyilatkozásait sokkal többször és tágabb körben kiséri a tévmentesség, vagyis a belső igazság, mint amennyiszer kiséri a csalhatatlanság, vagyis a belső igazság absolut bizonyossága és a tévedés lehetőségének absolut kizárása. Különben teljesen érthetetlen volna, miért szorítják hithű és lelkes katholikus hittudósok az infallibilitást oly pontosan körülhatárolt területre az egyház tanító tevékenysége pontjában. A csalatkozhatatlanság kérdésének fölvetésénél tehát túllövünk azon a kérdésen, igaz-e belsőleg egy okmány; a kérdés itt az, van-e bizonyosságunk arról, hogy ez az okmány a Szentlélek olyan assistentiája mellett létesült, amely az iratot nem teszi ugyan Isten művévé, de belőle legalább abszolúte kizárja a tévedés lehetőségét ? A csalatkozhatatlanság kérdésének fölvetésénél tehát mindig a Szentlélek természetfölötti charismájának jelenlétéről van szó. Minden józan theológiai fölfogás szerint a természetfölötti jelenlétének igazolása, még ha sugalmazás helyett merő csalatkozhatatlanságról van szó, a szószoros értelmében strictae interpretationis anyag, vagyis a természetfölötti jelenléte csak ott veendő föl, ahol komoly és meggyőző bizonyítékok kívánják. Különben utat nyitnánk a theologiába a mindig veszedelmes álmysticizmusnak. Amint a csodát vagy jövendölést a komoly hittudós csak ott veszi föl, ahol a természetes magyarázat lehetőségét kizártnak látja, úgy a csalatkozhatatlanságot eredményező isteni assistentiát is csupán kellően minősített esetekre szorítja. A minősítés pedig abban áll, hogy akár az egyetemes zsinat, akár a római pápa egy hit és erkölcs tárgyát képező dologban definitive foglaljon állást vagy pedig a rendes és egyetemes tanító hivatal tanítása ezzel a definitív állásponttal egyenértékűen minden ünnepiesség nélkül egyöntetűvé consolidálódott légyen. 3. Kérdés, föllelhetők-e a két syllabusban az ehhez a minősítéshez megkívánt ismérvek? Nézzük az elsőt! A hittudósok ebben a kérdésben megoszolnak. Tudvalevőleg a «Stimmen aus Maria-Laach» folyóirat előfutára az a 12 füzet volt, melyben kitűnő jezsuita szerzők a régi syllabust 1865—9. között magyarázták. Ezek közül Riess és Schneemann határorozottan az 1864. syllabus csalatkozhatatlansága mellett foglaltak állást. Hasonló állást foglalnak el: Schräder (Comment, de theol. generatim n. 84.); Franzelin (levél 1868. március 19-éről, közölve Études religieuses, juill. 1889.); Mazella (De relig. et eccl.3 822.); Scheeben, Hurter (Theol. gener.8 513. ; Zeitschr. f. kath. theol. 1907. IV. 713.). Ellenben az 1864. syllabust nem tekintik csalatkozhatatlan tekintélyűnek, vagyis ex cathedra való nyilatkozatnak: Newmann, Rudigier, Fessier, Tosi (Vorlesungen üb. d. Syllab. Wien, 1865.) ; Hergenröther, Biederlack, Frins, Rinaldi (Il valore del Sillabo. Roma, 1888.); Schanz (Staatslexikon: Syllabus cikk. Köln, Volkszeitung n. 856. 1907.); Heiner (Der Syllabus. Mainz, 1905. 14—15.); Meyenberg (Köln. Volkszeit. 1905. dec. 24.); Groot (Summa Apolog. de eccl. cath. Ratisch. 1906. 638.). Azonban ennek az utóbbi véleménynek védői készségesen elismerik, hogy ők csak a syllabusról beszélnek, mely szerintük nem új ítélet, hanem csak előzőleg más pápai okiratokban történt ítéletek hivatalos jegyzéke. Azon eredeti ítéletek közül pedig, amelyek itt hivatalosan kivonatoztatnak, nem egy tényleg ex cathedra való definitio. Látható tehát, hogy mindkét oldalon kiváló tekintélyek állanak s azért méltánytalan volna a pálmát egyszerűen a többségnek itélni oda. De ha directe a kérdés nem is dönthető a tagadó oldalra, mert az állítónak is megvan a maga külső valószínűsége, indirecte mégis a tagadó eredményre jutunk. Mert a theologia szabályai szerint az ex cathedra definitio megkötvén a hivő szabadságát, a lex odiosa elvének alkalmazását kéri, vagyis strictae interpretationis s ennek következtében alapos kétség esetén a gyakorlatban nem tekintendő ex cathedra definitionale. Ha tehát az 1864. syllabus nem viseli magán oly világosan az ex cathedra definito jellegeit, hogy megjelenése óta kiváló és hithű hittudósokban az ez ellen emelkedő kétségeket elnémíthatta volna; s ha a Szentszék a kétség láttára nem tartotta szükségesnek az ex cathedra jelleg világos kimondását, akkor a gyakorlatban az illető okmánynak ezen jellegétől bátran el lehet tekinteni. Az első syllabusról elég ennyi, annál is inkább, mert magában az Acta S. Sedisben (1897/8. 30. köt. 307.) az officiorum ac numerum constitutio magyarázója azt irta: «Haecthesis (t. i. ex cathedra-nyilatkozat-e a syllabus?) difficillimae probationis nobis semper visa est atque videtur». Zubriczky Aladár dr. Duns Scot főbb bölcseleti tanai. Eljutottunk ezek után a legnehezebb és legtöbb szenvedéllyel tárgyalt kérdéshez, ahhoz a viszonyhoz, melyben az Isten és az ember szabad akarata egymáshoz vannak. Oly probléma ez, mely nem csak a keresztény, hanem az arabs világnézetet és vallási fölfogást is heves izgalomban tartotta. Míg azonban az arabs fölfogásban a liberális mutaziliták elbuknak s diadalra jut a fölfogás, hogy minden egyéni akarat és szabadság az isteni hatalomban és despotizmusban elmerül, a keresztény világnézetben az egyéni akarat mellett tartanak ki, sőt Duns Scotnál egészen autonom akarat nyer érvényt. ív. RELIGIO I.XVII. évf. 1908.