168óra, 1994. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-18 / 2. szám
Komoly nyomor. Ez van itt, Ózdon. Nincs olyan család, ahol ne lenne legalább egy munkanélküli. Vannak „mintacsaládok”, ahol az apa vasas volt, az asszony darukormányos, meg ott a két gyerek. Ők ketten korábban hazavittek havi hatvanezer forintot, már persze amíg volt munkájuk. Most, hogy a gyerekek elvégezték a szakmunkásképzőt, s az egész család munkanélküli lett, tízezer forintból élnek. Vagyis csak próbálkoznak. A lakás rezsijét nehezen tudják fizetni, s aki már végképp nem bírja, az beköltözik az átmeneti szállásra. Különösen a téli hónapokban, mert drága a fűtés. A lakást lezárják és néhány hónapot ott húznak ki. És nemcsak a volt melósok, hanem néhány diplomás is. Értelmiségiek, érti? Persze - legyint - ez mindegy. A Velence-telep utcái üresek. Csönd is lenne, ha a kutyák nem ugatnának. Mind méretes és mind vicsorog. Látszik rajtuk, hogy gatyaszaggatásra tartják őket. Csak az egyik sarki házat vigyázza Lenin kőbe faragott képmása. Alatta az írás: „Itt nyilvánították ki Ózd munkásai forradalmi akaratukat 1918- ban.” Az akarat most a Velence büfében acélosodik. Ott is a pult mellett. Állítólag ez most az üzlet. Ez lett. Korábban harminc kocsmája ha volt a városnak, most háromszáz van. Meg a zugmérések, a bögrecsárdák. A munkanélküli meg iszik, mert se múlt, se jövő. Csak a martinász szobra meg ez a lenin, ez maradt. És a gyár, a város közepén. A hátsó kerítésre hatalmas lyukat vágtak, rögtön az állomásnál. Bejárat, kijárat. Kinek, hogy esik. Gazzal benőtt, sárral borított iparvágányok, aztán beljebb a hatalmas öntőcsarnokok, kisiklott vasúti kocsik, tehervagonok. A megfagyott vas az üstben, meg a csend. Lebontott martinkemencék, romok. A kohók még állnak. Halottaskamra-hideget ásítanak. Nemrég még tizennégy ezren dolgoztak itt, most meg nem jön senki, hogy megmondaná, merre a kijárat. Mindenütt köd, eső és csak homályosan vehetők ki a gyártelep körvonalai. Mi lehet ez: ipari posztmodern, öngyilkos szocreál? Tárgyak funkció nélkül. A kapuban álló néni azt kérdi, honnan. Az állomás felé mutatok. Kis zavar, majd hívja a főrendészt. Kicsit várni kell , szabadkozik. Jó - válaszolom, hiszen végül is illegális volt a döbbenet. - Na, milyen? - kérdi a nagyszakállas, miközben a sorompót támasztja. -Hát... - bizonytalankodom. - De mik ezek a romok? - Elbarmoltak itt mindent - legyint. - Ez a semmi maradt. Én még úgy-ahogy elvagyok. Májusig talán kitart ez a foglalkoztatási. - A micsoda? - Hát a Foglalkoztatási Alapból fizetnek kétezer embert. A fizetés nyolcvan százalékát kapjuk. De májustól állítólag nyista. Attól kezdve csak a munkanélküli lesz. De tudja, ez a végkielégítés is furcsa dolog. A Peko például nem pénzt adott, hanem bonokat. Érti, nem? Ezeket be lehet váltani a Peko üzletében. Lehet venni rajta színes tévét, centrifugát meg farmert. Drágán. Jó bot, nem igaz? ■ -Jó. Az okos kis végszóra megérkezik a főrendész, talpig szürke gyakorlóban. Tisztázzuk vele a személyazonosságomat, és megy mindenki a dolgára. Még elmondja, hol van a finomhengermű. Az egyetlen, ami megmaradt. Hétszáz embernek a tizennégyezerből. A termelési igazgatóhoz irányítanak. - A finomhengermű Munkás Kft. néven ismert, 1991-től legalábbis - kezdi a történetet Németh Ferenc. - Amikor a KORF meg a Metallgesellschaft betette a lábát, az volt az első, hogy a finomhengerművet megszüntetik. Nem volt indoklás, hogy ezért vagy azért. Azt mondták: január elsején bezárják. Hát persze, piacot akartak csinálni, vagyis venni. Ekkor volt az, hogy mi, munkások összegyűltünk, és azt mondtuk: azt már nem. Hát így alakult meg a Munkás Kft. Azóta kapaszkodunk. Az első időszakban, ahogy tudott, mindenki ment a megrendelések után autóval, vonattal. Ugyanis amikor bejelentették, hogy vége, megszűnünk, akkor lemondták a rendeléseket. Innen kellett magunkat visszaküzdeni. Most háromszáz ügyfelünk van és mindent elvállalunk. Sínből hengerelünk betonacélt. Egyáltalán mindenből mindent. Bérfejlesztés nincs, csak munka. Egyelőre. De hát ezt kell megbecsülni. Nézem a hatalmas fotót a falon. Egy villanás évekkel ezelőttről. Éjszakai műszak a gyárban: a reflektorok fehér, az izzó acél vörös fénye. Tolató mozdony, targoncák, teherautók az udvaron. Németh is felnéz. Igazít egyet kék munkáskabátján, amit zakó helyett hord idebenn. - Tudja, most elmesélhetném, milyen volt ez, de úgysem értené. Amikor eljöttünk Pestről és a vonat megállt kilométerekre Ózdtól, azt hallgattuk, megy-e a durvahengermű vagy sem. Itt élet volt, kérem. Ami most van, azt már lenn, az üzemcsarnokban mutatja. - Olyan ez, mint régen, csak sokkal rugalmasabbak vagyunk, mert annak kell lennünk - magyarázza. Mellettünk izzó bugák rohannak a hengerek közé, aztán jönnek vissza, hosszabban, vékonyabban. A végén már tekeredve futnak be a hengersorba. Néhány nagyfőnök hajol közelebb, hogy a nagy zajban ne kelljen kiabálnia, nem mondom ki a nevüket, de hát furcsa szerzet. Amikor kitettük a kft. tábláját, tudja, mi volt a legfontosabb nekik? Az, hogy a Munkás szót miért pirossal festettük fel rá. Egyébként sokáig éreztük, jó néhányat zavar ez a munkás szó. Érti ezt maga? Különben meg nem számít - legyint. - Úgy kezdtük, hogy semmink sem volt. Se telefon, se iroda. Nyerges Tibor: „Komoly nyomor. Ez van itt, Ózdon" Lakatos Kálmán: „Kaptam tüzelőutalványt, de kellett a pénz, hát eladtam" Németh Ferenc: „Mi lettünk a város legnagyobb munkáltatója, hétszáz emberrel" 13