168óra, 1995. június-december (7. évfolyam, 26-52. szám)

1995-08-29 / 34. szám

Szponzorált orangután­ zata előtt plasztik elefánt fogadja az érkezőket. Rajta felirat: ez az ál­lat nálunk csak így látható. És nincs belőle harag, sem sértődés, mert egy állatkertnek mindig tud­nia kell, mire képes, mit tud nyújta­ni a „lakóknak” és a látogatóknak. Vissza a majomházba! Sietek vissza a majomházba, megvan-e még emberszabású bará­tom, nem szeretném gipszbe öntve látni. Megnyugszom, ott áll most is a falnak dőlve, orrát radírként dör­göli az üvegen. Egy darabig lessük egymást, aztán hátat fordít és elin­dul lustán a sarok felé. Ott lekupo­rodik, visszanéz, vállpamacsát megrántja, arcából most csak fél lepény látszik. A malájok erdei embernek neve­zik. 36 Állatkerti csődtörténet A budapesti állatkert magánvállalkozásként nyílt meg 1865-ben, Xantus János igazgatása alatt. 1872-ben állat- és növényhonosító részvénytársasággá alakult, a 80-as évektől pedig a kor divatjának megfelelően a természeti népek életének bemutatásával is foglalko­zott. A vállalkozás a századforduló után csődbe ment, s 1907-ben a főváros vette át. Az új kert 1912-ben nyílt meg, húsz év múlva bővült akváriummal és pálmaházzal. Bevételét a főváros már ebben az idő­ben is kénytelen volt különböző attrakciókkal: cirkusszal, lovasisko­lával növelni. Az ostrom alatt úgyszólván teljes állatállománya meg­semmisült, pótlásához és az újjáépítéshez kerek egy évtizedre volt szükség. Jó hatvan éve merült fel először áthelyezése a Lágymá­nyosra vagy a budai hegyekbe, manapság azonban nemhogy új ál­latkert megépítésére, hanem a romosodó régi felújítására sem futja.

Next