168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1996-11-05 / 44. szám
sen soha semmi sem készült el határidőre. Nyilván a határidőkkel volt a baj. Ám az is könnyen lehet, hogy a befurakodott ellenség aknászkodott. Szerencse a bajban, hogy P. Gyula, az építkezés első pártalapszervezetének titkára rögtön tisztán látott: „a gyalázatos kulák, klerikális behatást már ismerjük”. Akkoriban erre kétféle dolgozó dolgozott. Volt, aki jutalomból, volt, aki büntetésből kapta a sztálinvárosi kiküldetést. Nyilván az utóbbiak közé tartozott a Sztálin úti cukrászda zongoristája is, aki nem átallotta Az én babám egy fekete nő című kozmopolita kuplét játszani, ahogyan erre a helyi lap egy munkáslevelezője helyesen rávilágított. Vagy a Noseda szappangyáros unokahúga, aki kifejezetten azért élt fedér életet az építkezésen, hogy megrontsa a becsületes munkásfiatalok tiszta erkölcsét. Az effajta különbségtétel persze csakis az érkezés másnapján kezdődött. Az első napon, a közegészségügyi szűrőállomáson mindenkit egyforma szívélyességgel fogadtak, ahogy a rendelet is szólt: „minden Sztálinvárosba érkezőt tetvességi vizsgálatnak kell alávetni és bármilyen tetvességben is szenved, a tetvetlenítést, a szőrzet lenyírását illetve a ruhanemű fertőtlenítését el kell végezni... Egyébként az eddig kéthetente végzett porozást ezentúl hetenként kell elvégezni, mégpedig úgy, hogy a DDT por a dolgozó testével közvetlenül érintkező ruhákba jusson.” Volt dolga az egészségügyi személyzetnek. A jelentéktelennek is minősíthető politikai tétovázás után, hogy tudniillik hová is építsék a kohászati kombinátot - Mohácsra, Sióagárdra, Tátra, Százhalombattára avagy Dunapentelére - hirtelen özönleni kezdtek a tervek és az építőmunkások. Kivált, hogy megjelent (1950. okt. 15.) a DISZ felhívása is „Magyar Ifjúság! Jelentkezz a Dunai Vasmű felépítésére, bizonyítsd be ország-világ előtt, hogy hű fia vagy hazádnak, lelkes segítője, elszánt harcosa a békének”. A megyék és közösségek kvótát kaptak, hány elszántat kell küldeniük. Kétszáz budapesti, ózdi, miskolci nagyüzemi munkásnak azt is megmondták: ha tetszik, ha nem, ezentúl a pentelei „pártszervezetek legjobb aktivistái lesznek”. Munkaerő-toborzók járták az országot, és szabályos fejpénzért terelték az elszánt békeharcosokat a Szórád Márton úti szűrőállomás felcsere elé. Öldöklő munkaverseny Lett olyan jövés-menés, hogy É. Tamás építésvezető mérnök félve meg is jegyezte: „helytelen a súlypontozás, sok munkás zsúfolódik egy-egy munkahelyre, és így nem tudnak keresni”. Talán csak ezzel magyarázható, hogy 1951 első negyedévében a pentelei dolgozók 51 százaléka egyszerűen lemondott a békeharcról és hazament, pedig a toborzási költségek már meghaladták a 300 ezer forintot. Az a néhány nyilvános per és börtönbüntetés, amellyel pedig a lógósokat és önkényes távozókat sújtották, jelentéktelen epizód volt ahhoz képest, amit a T. községbeli szülők írtak az építkezés párbizottságára. Az MDP II. kongresszusán (1951. febr. 25.) elhangzott felszólalás szerint azt írták: „soha nem voltak olyan boldogok, mint most, amióta fiaik a Dunai Vasművön dolgoznak... Most készül eljönni egy lánycsoport is, mert az a véleményük alakult ki, hogy a községből minden becsületes vőlegénynek való Dunapentelén dolgozik.” Boldogságuk némileg mérséklődött volna, ha tudomásukra jut, hogy augusztusban kétszáz hivatásos kurvát is hoztak Pentelére a bezárt pesti bordélyházakból, így kapott igazán kettős értelmet a beruházás igazgatóságának körlevele, miszerint „Aki foglalkozásnak és nem hivatásnak érzi a Dunai Vasmű felépítését, annak nincs helye a vállalatnál”. Az ellenség persze továbbra is ott támadott, ahol tudott. Szerencse a bajban, hogy a pártbizottság éber volt. A titkár: „arra a tényre válaszolva, hogy az építkezésen negyvenöt állapotos lány van, csak azt tudom mondani, hogy az ellenség hangja lehet, mert senkinek sincs módjában megállapítani, hogy így van”. Volt. Az egészségügyi szolgálat 430 terhes nőt, közöttük 300 leányanyát regisztrált. A titkár tudta nélkül. A VIT tiszteletére, Rákosi Mátyás és Sztálin elvtárs születésnapjára, pártkongresszus közeledtén, a hivatásos” malteroslányok 1951 februárja: kongresszusi túlteljesítés Brigádmunka