168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1996-11-05 / 44. szám
VASKOR brigádok öldöklő munkaversenyt folytattak, amely alkalmasint a talponállók (Késdobáló, Lepra, Dúlás) mélyén pofozkodásig fajult. Hét végén például a Partizán brigád tagjai az N.-i vasútállomáson taxikat bérelve, húsz kilométeres autóversenyt is vívtak: ki ér előbb haza, a falu kocsmája elé. A Május 1. utcai házak vakolata alatt alighanem még ma is ott van a nyers falra festett híres jelszó: „B...nk mi az esőre, kongresszusért előre”. Amely elszánás igéjét, nyilván a finnyás utókorra gondolván, azonnal Fütyülünkre sekélyesítették holmi literátorok. Azon a bizonyos gyűlésen, ahol H. László majdnem elfelejtette javaslatba hozni a történelmi szükségszerűséget, nem volt mindenki ilyen mafla. Egy perc alatt kész volt a felhívás, melyet később, néhány nap alatt 14 ezren (épp ennyien dolgoztak akkortájt az építkezésen) írtak alá: „Legforróbb óhajunk, hogy a nagy októberi szocialista forradalom 34. évfordulóján épülő nagy békeműveket és városunkat ötéves tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezhessük el. A vasmű minden egyes építője, városunk minden dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk Sztálin Vasmű, új szocialista városunk Sztálinváros nevet vehessen fel”. Hogy a teljes egyetértés felől senkinek, főként pedig Sztálin elvtársnak semmi kétsége ne legyen, T. Ferencné a helyszínen elmondta: „... férjemmel itt élünk és építjük a várost. Esténként, amikor hazajön a munkahelyéről nagyon sokat beszélgetünk a brigádjukról. A beszélgetés gyakran késő éjszakába nyúlik. Egyszer, amikor a férjem már álomra hajtotta a fejét, halkan szóltam neki, te Feri, ha az öntödét felépítettétek és az első acélt (sic.) lecsapoltátok, azon a nagy ünnepen te milyen nevet adnál Dunapentelének és a vasműnek, férjem hirtelen felült az ágyban és napbarnította arcán mosoly futott át. Te, Kató emlékszel, alig pár hete Galyatetőn üdültünk. Mit gondolsz, kinek köszönhetjük ezt? Ki ad nekünk erőt, amikor úgy érezzük, hogy elfáradtunk. Ha rajtam állna, november hetedikén új városnév kerülne a magyar térképre, Sztálinváros...” A legnaivabbak állítólag kicsit aggodalmaskodtak is, hogy a tervlemaradások ismeretében Rákosi elvtárs vállalja-e majd a kérés továbbítását Moszkvába, a generalisszimuszhoz. Mint a történelemből már tudjuk - október 27-én fogadta az építők delegációját, és némi szabódás után végül is, hála istennek, vállalta a postás szerepét. Az ünnepségre azonban nem jött el. November 7-én reggel a vörös lepel lehullott az ideiglenes gyárkapuról és az ideiglenes tanácsház faláról. Egy újságtudósítás szerint: „Az óra mutatója alig haladja túl a fél egyet, amikor a várakozók között végigfut a moraj, most kezdődik. Valóban, Borovszky Ambrus a kemence elé lép és kiszúrja a kupolókemence csapoló nyílását. Először néhány tűzpiros szikra röpködött szerteszét, majd lassan, vékony sugárban, azután egyre szélesebben a Sztálin Vasmű első olvasztott vasa elindult az üst felé”. Aki kicsit is ért a vaskohászathoz, tudja, hogy ez nem a vasgyártás kezdete volt. A felavatott öntödében (ahogy mindenütt) csupán fölmelegítették a másutt gyártott szürke öntecset. Az első sztálinvárosi vasat valójában 1954. február 28-án csapolták, a sorrendben negyedik határidőre elkészült nagykohóból. A díszemelvényen egymás mellett állt Rákosi Mátyás és Nagy Imre miniszterelnök. Az ünnepi beszédet mondó miniszter, Zsofinyecz Mihály tizenöt évvel később e sorok írójának úgy mesélte, hogy Nagy Imre csak hosszas unszolásra vett részt az ünnepségen, ahol többek füle hallatára kijelentette, legszívesebben azonnal befagyasztaná az új nagyolvasztót. Volt, ahogy volt, lett, ahogy lett, eggyel szaporította volna tévedéseinek számát. Post scriptum A Dunai Vasmű és Dunaújváros néhány hozsannás esztendő után évtizedekig tűrte és állta azokat a kritikákat, amelyekkel a különböző rendű-rangú kritikusok valójában a politikai rendszert illették volna, de hát nem tehették, nem merték. Dunaújvárost viszont már elég régóta szabadott szapulni. A szándék azonban, hogy egyszerűen a szocializmus tévedésévé züllesszék a vasgyárat, rendre csődöt mond. Merthogy, az ország iparáról szólva, már 1938-ban szükségesnek láttak egy új kohászati kombinátot. Ez a híres-hírhedt Győri program. 1943. január 7-én a kormány előtt az ipari miniszter azt mondta: „ha majd Krivoj Rogban nagy mennyiségű érc fog felszabadulni és ha a vízi úton Németország felé gravitál, akkor egy ilyen közbenső állomásnak, nagyolvasztónak jogosultsága az érc szempontjából megvan”. Vagyis nem (csak) kommunista találmány a vasgyár. Ezért a rendszerváltás sem ártott neki. A Dunai Vasmű (Dunaferr) ma az egyetlen életképes kohászati kombinátunk. Melyet, állítólag, hülyék terveztek, bunkók építettek és prolik működtettek. A részletekben persze benne van az elmúlt negyvenöt év minden - mosolyogtató, dühítő, alkalmasint drágán megfizetett hibája. De az építés városnyi és nemzedéknyi örömét, sőt büszkeségét a múlt manapság oly sűrű kritikája Dunaújvárosban nem tudta kikezdeni. Érdemes lenne az „épülő szocializmus” pátoszától megtisztított sztálinvárosi-dunaújvárosi lokálpatriotizmus mai tartalmát megkeresni. Hátha megtudnánk, hogy az a sok egykori jöttment miért őrizgeti ma is, az 1951. november 7- én, a nagy tévedés évadján marékszám osztogatott Sztálin Vasmű Emlékérmet. Miért találtam meg apám hagyatékában. És miért őrzöm tovább én is? ■ 1951. november 7.: az első csapolás Lobogó a város felett 32