168óra, 2004. április-június (16. évfolyam, 13-25. szám)

2004-04-01 / 13. szám

Háttér Különös, szomorú törté­net vette kezdetét a me­cseki Kővág­ószől­ősön. A korábbi bányászfalu körzeti orvosa az évtized halálozási adatait tanul­mányozva arra figyelt fel: az Ady Endre utcában gyanúsan magas a da­ganatos megbetegedé­sek száma. A megyei tisztifőorvos vizsgálatot in­dított, tucatnyi újságcikk és tévériport boncolgatta, mi állhat a háttérben. A találgatásokra az adott okot, hogy a község ha­tárában évekkel ezelőtt bezárt uránbánya egyik vájata épp a nevezett ut­ca alatt haladt. A helyie­ket igencsak megviselte az elmúlt hetek pánikhan­gulata, ottjártunkkor szin­te senki sem volt hajlandó nyilatkozni, visszavonulót fújt a botrányt kirobbantó doktor is. Az uránbányá­szattal magyarázható a kirívóan sok haláleset, vagy az egész csupán a véletlen műve? BITA DÁNIEL riportja. A Pécstől néhány kilométerre fekvő Kővágószőlőst 1300-an lakják. A borvidéki település a közeli Jakabhegy vörös ho­mokkövéről kapta nevét, ab­ból épült például az eszéki katedrális. Negyedórája bolyongunk a néma faluban, hiába. Zárva az uránbányászati kiállítás, a helytörténeti gyűjtemény, a 12. századi szentély mellé emelt gótikus templom ajta­ján lakat lóg. Sehol egy lélek. A környéken 1953-ban kezdtek uránérc után kutatni. Két évre rá már vájárok csá­kányoztak a mélyben, a hi­degháborús években szovjet katonák vigyázták a fejtést. Nem véletlen a fokozott fi­gyelem, a hadiiparban nélkü­lözhetetlen urán javát a Nagy Testvér kapta. A majd’ négy évtizednyi működés során több mint húszmillió köbmé­ter uránércet hoztak felszínre, 1200 kilométernyi vájatot ás­tak, a bányászok az ország legmélyebb, 1300 méteres aknáiba süllyedtek alá. RIASZTÓ HÍREK 1997-ben kormányhatározat döntött a ráfizetéses mecseki uránbányászat felszámolásá­ról, a környezeti károk elhárí­tását az állami vagyonkezelő birtokában lévő Mecsekére Rt.-re bízták. Kővágószőlős határában ma már csak néhány, egykor szebb napokat látott romos épület, rozsdálló jármű, le­pusztult trafóház és düledező víztorony emlékeztet a gaz­dag uránidőkre. A faluban szellőzőaknák és a tárnák he­lyét jelző gránittömbök ár­nyalják a képet. A vájárok egészségi álla­pota elkeserítő. Egykor tíz­ezernél többen dolgoztak a mélyben, sokuk ma is szenve­di a következményeket, a vár­­végeken fej­tők közt szinte mindennapos a tüdőrák. Fő­ként a fiatalon és a hetvenes évekig pályát kezdőket sújtot­ta a kór, utóbb korszerűsítet­ték az üzemet, hátrált a halál. A temetőben tucatszám ta­lálni ötvenen innen elhunyt férfiak sírját, akad, ki har­mincéves özvegyet hagyott hátra. Falubéli sorolja: több jól képzett mérnök, üzemve­zető, orvos, asszisztens veszí­tette életét. A hatvanas évek elején érkező hét bányamér­nök közül kettő él, mindkettő rákbeteg. A bánya bezárásakor a vá­járok jó részét kényszernyug­díjazták, leszázalékolták. A fiatalabbak, ha nem volt meg a 3000, föld alatt töltött órá­juk, utcára kerültek. Pallós Zoltán doktor két évtizede szolgál Kővágósző­lősön. Az esztendők során úgy találta, a helyi halálozási mutatók alig térnek el az or­szágos átlagtól. Néhány hó­napja viszont, összegezve az elmúlt évtized statisztikáit, 168 óra ?«

Next