168óra, 2017. január-március (29. évfolyam, 1-13. szám)

2017-03-30 / 13. szám

168 óra /2017. március 30. ►»KULTÚRA«« 63 KÖNYV » A JÓKAI-HÁZ Itt nem volt jó híre Petőfi­nek. Jókai (3.) Róza, az örök­­befogadott unoka szerint a költő kellemetlen, faragatlan ember volt, a földre köpkö­dött, trágárkodott és falta a hagymát. Ezekről a rossz tu­lajdonságokról Szendrey Jú­lia megpróbálta leszoktatni, ám ez sem voltak elegendő, hogy a „feleségek feleségét” Jókaiék elismerjék. Róza (3.) szerint ugyanis Júlia cinikus volt, bár intelligens, és meg is csalta a költőt (!). „Hideg hisztérika” - erősített rá a nagy mesemondó. Szavai­ból azt lehetett kisütni, hogy még rá, a jámborra is kive­tette a hálóját az erotikusan felfűtött Petőfiné. Ebből leg­feljebb annyit hihetünk el, hogy Jókai (3.) Róza szerint efféle vélemények forogtak a Jókai-házban. Ami korántsem volt a béke szigete. Jókai Móric és a nyolc évvel idősebb La­borfalvi (1.) Róza házasságát Petőfi is ellenezte. A celeb színésznőnek volt egy há­zasságon kívüli lánya (Róza 2.), aki aztán megszüli ugyancsak házasságon kívül a hódító Andrássy Gyulától leányát, e könyv szerzőjét. Ha úgy hiszik, ezzel túl is ju­tottunk a hangos botrányo­kon, tévednek. Laborfalvi Róza halála után Jókai egy nála 54 évvel fiatalabb (!) színésznőt választ, tesz álta­lános örökössé, és ezzel ma­gára szakítja a család harag­ját. A legkisebb Róza férje, a honfoglalási körképet fes­tő bohém Feszty Árpád sem maradhat szolidáris Jókai­val. (Neki is megvolt a maga színésznő szerelme. ,A saját ágyamból húzta ki őt Jókai Róza” — aprehendált a nyolc évig tartó intenzív líra végén Jászai Mari, a férfifaló tra­­gika, akiről a Vénuszon egy krátert neveztek el.) Más­kor, más mérték. A 79 éves Jókait aggastyán­nak minősítették. Volt még aztán félreértés, kitagadás, megátkozás, vitriol az új menyasszonynak szánva. Ahogy a szerző mond­ja: „valami shakespeare-i unheimlich”. Hát így. (Feszty Árpádné Jókai Róza: Akik elmentek... Athe­naeum Kiadó.) ERDÉLYI S. GÁBOR FESZTY FILM »­BÚCSÚ EURÓPÁTÓL Stefan Zweig bizony migráns volt, „másik helyre költöző”, amit a szó elsődlegesen jelent. És politikai me­nekült. Megvolt rá az oka: zsidó volt, békepárti, Európa-párti a behemót és vérengző birodalom árnyékában. Sokfelé forgott a világban. A har­mincas évek derekától leginkább Amerikában reménykedett. Minden­hol elismert íróként fogadták, a PEN kongresszusán ünnepelték. A nácik teremtette honi helyzetet nem kom­mentálta, noha ek­kor már lobogtak a könyvmáglyák, és tudni lehetett: ahol könyveket égetnek, ott csak­hamar az embe­rekre is sor kerül. Valamiféle régimó­di tisztesség gátol­ta a kritikában, a legbelső hűség megtagadásában. Bra­zíliára, a kevert kontinens országaira úgy tekintett, mint a jövő együttélési modelljeire, ahol nem állítja szembe az embereket a faji, politikai, vallási elkülönülés. Hisz minden megosz­tottság tragikus - hangsúlyozta a ger­mán felsőbbrendűség agresszív hirde­tésének korában. A búskomor osztrák életét kitölti a menekülés. Sok vészhelyzetben lévő barát, ismerős reméli, hogy Zweig segíthet. Ám hírnév ide, kapcsolatok oda: ő sem mindenható. A lehetetlen­ség és a tehetetlenség súlya nyomasztó. Az önvád mindenhol megtalál. A dráma lefojtottsága a tempót visz­­szafogja. A film nem tesz engedménye­ket a népszerű, könnyített befogadás­nak. Sehol egy dokumentumfelvétel a frontról, egy temperamentumos lát­ványosság, egy váratlan fordulat. Ezért az események inkább csak illusztratív szerepet játszanak az ismert emberi sorsban. 1942 februárjában, amikor a japán katonai terjeszkedés, Rommel afrikai előnyomulása, az Amerika partjainál támadó német tengeralattjárók veszé­lye már a nácik, fasiszták győzelmét ígérte, Zweig lelki tartalékai elfogytak. Belezokkant a kilátástalanságba. El­pusztította magát. (Rendezte: Maria Schrader) BÖLCS ISTVÁN

Next