2000, 1989 (1.évfolyam) április

Lengyel László: Ezerkilincszáznyolcvannyolc

Ezerkilencszáznyolcvannyolc LENGYEL LÁSZLÓ M­i is történt 1988-ban? Miért látszik mind politikai, mind gazdasági szempontból zavarosnak, érthetetlennek ez az év? Miért, hogy ugyani­lyen megfoghatatlan a többi szocialista országban is a dol­gok logikája? És egyáltalán­ beszélhetünk-e az események logikájáról? Megpróbáltam sorba rendezni az egymással összefüggő tényeket. 1988 nálunk az 1987 szeptemberi kormányprogrammal kezdődött. Ez a program szakított a korábbi dinamizálási illúziókkal, meghirdette a monetáris visszafogást, és beje­lentett egy 1990-ig tartó konszolidációs szakaszt a szerke­zetátalakításra. Az 1988-as első év a „fordulat éve" lesz, deklarálta a miniszterelnök. Kemény támogatásleépítés, exportkényszer, fogyasztásvisszafogás fogja megalapozni az 1990-es második évet. Az első esztendőben magasabb lesz az árak emelkedése, de csökken a költségvetés hiánya, javul a külkereskedelmi­ és a fizetési mérleg. E gyors fordulatot a második év „egyensúlyi helyzete" követi. Az 1989-es infláció immár 10 százalék alatt lesz, a költségve­tésnek csak 10 milliárd Ft körül lesz a hiánya, a fizetési mérleg pedig egyensúlyba kerül. Az 1987 évi munkaterv a gyorsított ütemű szerkezetátalakítást az új adórendszer­től, a kétszintű bankrendszer hatékony tőkeátcsoportosító tevékenységétől, a támogatások felülvizsgálatától várta. A munkatervben nem volt szó sem a tulajdonosi rendszer megváltoztatásáról - ezt a társasági törvény helyettesítette -, sem a liberalizálásról, sem a politikai intézmények szük­séges reformjáról. Hasonló tervezetekkel és felfogással vágott neki az új évnek 1987 végén a jugoszláv és a lengyel kormány is. A Grósz-, a Messner- és a Mikulics-kormány mind személyi összetételük, mind apparátusaik hagyomá­nyai folytán a technokratikus reformdiktatúra és a popu­lista programok között ingadoztak. Mi is a technokratikus reformdiktatúra? A kormányzat ideológiamentes, pragmatikus közgazdasági és közigazga­tási reformokban gondolkodik, és a piac felülről kikénysze­rített szabályaival - az árak felszabadításával, modern adórendszerrel, monetarizált fogyasztás visszafogással, a támogatások leépítésével - próbálja meg letörni az örökölt alkurendszert. E tevékenységéhez olyan szakértőket von be a kormányzásba, akik meg vannak győződve arról, a nyugati nemzetközi pénzügyi intézmények kényszerítő befolyása mellett ki tudják alakítani a modern piacgazdaság technikáit. A kormányzat mindhárom országban burjánzó, szinte megfoghatatlan alkurendszert örökölt. Az egyik oldalon (mindhárom országban) gyenge, szétesett központi kormányzatot találunk, a másikon erős tagköztársasági, megyei, banki (Jugoszlávia), vajdasági, ágazati (Lengyelor­szág) és nagyvállalati, ágazati érdekcsoportokat (Magyaror­szág). Mindhárom országban kiépültek formális és nem-hi­vatalos érdekérvényesítési csatornák, érzékelhető az egysé­ges kormányzati apparátus hiánya. A '80-as években, kü­lönösen annak második felében, már mindenütt behatoltak a központi párt- és államigazgatási szervezetekbe a nagy területi-ágazati, vállalati érdekcsoportok képviselői, a párt­munkás legalább annyira kijárója a sziléziai bányáknak, a magyar kohászatnak, a makedóniai ipartelepítésnek, mint amennyire a pártközpont hűséges fia. Az alkumechaniz­mus megrögzíti a politikai és gazdasági szerkezetet, szkle­rotizálja a modellt. A technokrata típusú kormányok a min­dent megkötő alkuknak legalább egy részét szerették volna felmondani. Ehhez vagy különleges hatalommal felruhá­zott külön apparátusokat, bizottságokat vonultattak fel, vagy a monopóliumokat enyhítő engedményekkel próbál­koztak. A Grósz-kormány munkaterve felemás formában tartalmazta a reformdiktatúra elemeit, hiszen csak így volt eladható a nemzetközi intézményeknek. De már benne vol­tak azok a populista jelszavak is, amelyek későbbi fordulat lehetőségére utaltak. A munkatervben egymás mellett élt a személyi jövedelemadó és az általános forgalmi adó reform­diktatúrás eszközrendszere, és a bérreform populista ígé­rete. Már a munkaterv elfogadásának másnapján felszínre került a belső ellentmondás. Az adókat viharos körülmé­nyek között elfogadták, alapot teremtve így egy reformdik­tatúrás indításra, ezt azonban azonnal meg is tötték „nép­szerű" engedményekkel. A támogatásleépítés programját elfogadták, de a miniszterelnök a nagyvállalatok vezetőivel tartott három találkozóján mégis elkötelezte magát az ér­dekcsoportok követelései mellett. Az 1988-as év mindhá­rom kormány számára rosszul kezdődött. A lengyel kor­mány az elhamarkodottan kiírt „reformnépszavazás" el­vesztéséből kénytelen volt levonni a keserű tanulságot: bár­milyen reformjelszavakat alkalmaz, a lakosság nem támo­gatja a keményebb fellépés programját. A rendkívül nép­szerűtlen adórendszer bevezetése Magyarországon draszti­kus hitelválságot előidéző politikával párosult. Jugoszláviá­ban a Mikulics-kormány a kockázatos árliberalizálásért ví­vott harcot. Kapcsoljuk be a körbe a Szovjetuniót! A szovjet politika és gazdaság rándulásai nélkül sok minden érthetetlen ab­ból, ami a kisebb országokban történt. 1987 novemberében 2 LENGYEL LÁSZLÓ

Next