2000, 1989 (1.évfolyam) április

Lengyel László: Ezerkilincszáznyolcvannyolc

===== 2000 = rendcsinálás durva módját választja 1988 végén, 1989 elején a bolgár, a csehszlovák, az NDK vezetés, s idősza­konként a magyar vezetés populista rendpárti szárnya is (a brassói munkások mozgalmára emlékező tüntetés szét­verése). A reformdiktatúrás elképzelés kiszorul a szélre, a gazdaságban felrémlik egy kelet-európai újkonzervatív menetrend lehetősége. Az új kormány visszamasírozik az inflációs politikába, folytatja a megkezdett beruházási pazarlást, elszabadítja a bérinflációt, játssza a húzd meg, ereszd meg kötélhúzását a szakszervezettel és az érdekkép­viseletekkel. A harmadik lehetőség, a Pozsgay Imre által hangoztatott politikai kormány, vagyis egy politikai tárgya­lásokra képes egységes kormány kicsiny eséllyel bírt. Ez a kormány a lengyel Rakowski-kormány mintájára, hét év szakadékát átugorva, közvetlen tárgyalásokat kezdene az alternatív és ellenzéki csoportokkal, pártokkal, az alkotmá­nyozás, a gazdaság konszolidálása, a szabad többpártrend­szerű választások témáiról. Úgy tűnik, hogy a Rakowski­kormány is csak Jaruzelski tábornok teljes politikai tekin­télyének bevetésével, bizalmi szavazás révén juthatott tárgyalási pozícióba. Erre Magyarországon nem került sor. Ezerkilencszáznyolcvannyolc. Javult-e, romlott-e a hely­zetünk? Mit ért ez az esztendő? A kormány büszkén vall­hatja, hogy túléltük az évet, nem léptek fel fizetési gondok, a tervek közelében járt a külkereskedelem, nem romlott súlyosabban a fizetési mérleg. És mégse volt igazán jó ez az év, mert ismét elpocsékoltuk a legfontosabbat: az időt. Alkalmazkodásunk nem javult, a szerkezet nem változott, a támogatások továbbra is kiáramlottak, az intézményi kozmetikázások nem változtattak a lényegen. A monetáris visszafogás helyett adminisztratív visszafogásokra került sor, a kétszintű bankrendszer nem biztosított jobb tőkeát­csoportosulást, az árak felszabadítása nem törte le a mono­póliumokat. A politikai intézményekben zajló viharok nem hoztak érdemi változást a politikai döntési folyamatban: továbbra is ugyanúgy dőlnek el a támogatások, a nagybe­ruházások, a gazdasági mechanizmus programok, az alkot­mányozás ügyei, a nemzeti kérdések. Szűk politikai szervezetek a nyilvánosság kizárásával, szelektált szakértők bevonásával határoznak futószalagon, még általuk sem áttekinthető ügyiratok felett. És mégis itt a „hátha". Hátha 1988-ban ott rejtőzik egy új világ ígérete? Hátha a politikusok és politikai csoportok egymást kényszerűen ölelő Laokon-család­ja kibontakozik a válság kígyójának szorításából? Hátha a szovjet politikai és gazdasági mechanizmus 3-4 hónapos ciklikus kiingásai nem rángatni fognak, hanem önálló pályára állítanak? Hátha bebizonyosodik, hogy sem a nemzeti, sem a kisem­berre apelláló, sem az osztályharcos populizmus nem hoz­hat egyebet, mint a térség visszabalkánosodását? Hátha kiderül, hogy a társadalomtól független reformdiktatúra nem hoz reformot, csak diktatúrát. Hátha... Vagy különben úgy lesz, ahogy az öreg Márai jegyezte 80-as évekbeli naplójába: „Petőfi hörgése: A Kárpátoktól le az Aldrnáig / Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar. Elkövet­kezhet a pillanat, amikor a verses sort földrajzi módosítás­sal így idézik: A Baltikumtól le az Adriáig / Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar. Százmillió ember üvöltése mes­szire hangzik." (1989 JANUÁR) NYUGAT, 1918 5 EZERKILENCSZÁZNYOLCVANNYOLC

Next