2000, 1993 (5.évfolyam) november

Hankiss Elemér: Médiaháború

2000 legjobb szakembereket, hogy vigyék az ügyeket? Néhány héten belül eldöntöttem, hogy nem törődöm senki múltjá­val, és választásaimat kizárólag a képességekre és teljesít­ményekre alapozom. Hozzáláttam a központosított intéz­ményrendszer lebontásához, feloszlattam a hitbizományo­kat és hatalmi centrumokat, versenyt hirdettem meg min­den szinten. Néhány perc múltán egyedül találom magam a nagy, harsány irodában; a csúf, vajszínű telefont és megszámlál­hatatlanul sok gombját bámulom. Mit keresek itt, miért nem vagyok kint a Szabadság téren, vagy néhány háztömb­re ide, kedves könyvtáramban? Mi a csudát csináljak? Ho­gyan kerültem ebbe a lehetetlen helyzetbe? Rosszul érzem magam. Felhívom a feleségemet, ő jókorát kacag, és leteszi a kagylót. A csapda Hogyan kerültem ebbe a helyzetbe? A saját hibámból ­annak ellenére, hogy 1989-1990-ben, amikor már a de­mokrácia malmai kezdtek őrölni, nem volt sok választá­sunk. Azoknak, akik így vagy úgy az előző rezsim ellenzé­kéhez tartoztunk. Szűkebbre vonva a kört: Gombár Csabá­ról beszélek, meg magamról. A választások után a parlamenti pártok egyetértettek abban, s ezt az MDF-SZDSZ megállapodás leszögezte, hogy egy-egy független vezetőt kell választani a Rádió és a Tele­vízió élére. A feladat nem volt könnyű, mivel 1989 ese­ménydús évében és az 1990-es választási kampány hevében kevesen állták meg, hogy fejest ne ugorjanak a pártpoliti­kába. Negyven év kényszerű passzivitása után minden ok megvolt rá, hogy az emberek türelmetlenül tenni akarja­nak valamit az országukért. Nem beszélve arról, hogy „ve­zető politikus"-nak lenni egyik pillanatról a másikra ragyo­gó és vonzó társadalmi szereppé vált, amely nemcsak ha­talmat, hanem hírnevet, rangot, új személyiséget is adott a sok-sok éves névtelenség és jogfosztottság után. 1990 júniusában, a választások után ebben a helyzetben kereste föl Gombár Csabát és engem a miniszterelnök, il­letve az SZDSZ és a Fidesz egy-egy vezető személyisége, hogy felajánlják nekünk a két elnöki széket. Elmondták, hogy mint független személyiségekhez fordulnak hozzánk, és azt várják tőlünk, hogy teremtsük és őrizzük meg a két intézmény függetlenségét és pártatlanságát. Akkor, a forra­dalmat követő eufóriában még valamennyi párt komolyan hitt a sajtószabadság szentségében. Nem tudták még, hogy jócskán okoz bosszúságot is sokuknak ez a szabadság. Heteken át kitartóan nemet mondtunk. Végül azonban beadtuk a derekunkat, és kijelentettük, hogy elfogadjuk a megbízatást, amennyiben megváltoztatják a két elnök ki­nevezését szabályozó törvényt. Az előző rezsimben a Mi­nisztertanács nevezhette ki a Rádió és a Televízió elnökét (a politikai bizottság alig titkolt, szigorú felügyelete mel­lett). Leszögeztük, hogy a miniszterelnöktől nem fogadjuk el a kinevezést, mivel semmilyen formában nem akarunk tőle vagy a kormánytól függeni. Kikötéseinket elfogadták, a törvényt egyik napról a másikra megváltoztatták. Az új szabályozás, amely az elkövetkező két év során a két intéz­mény függetlenségének alapjává vált, kimondta, hogy a miniszterelnöknek csak jelölési joga van, s a jelölteket - az illetékes országgyűlési bizottságok előtti meghallgatások után - a köztársasági elnök nevezi ki, amennyiben egyetért személyükkel. A törvénymódosítás ellenére is csupán fél évre vállaltuk a megbízatást. Pontosabban addig, míg megszületik az új médiatörvény és megtalálják az utódainkat. 1990 júliusát írtuk. Több mint három év telt el azóta: Magyarországnak ma sincs még médiatörvénye, és utódainkat sem találták meg. Mindezek helyett kitört a médiaháború. Rádió és televízió a fellegekben 1990. augusztusi kinevezésünk után (mondjuk így:) mézes­heteink a koalíciós pártokkal hamarosan véget értek. Gyorsan kiderült, hogy rosszul választottak. Ki volt a hi­bás? Gombár Csaba halk szavú, finom modorú, tartózkodó mosolyú, roppant szerény úriember. Az egyik legkiválóbb magyar politológus, de úgy viselkedik, mintha most jönne az első kollokviumra. Mosolyát sokan a félénkség vagy gyengeség jelének hiszik. Óriási tévedés. Éppen fordítva áll a helyzet. Mindenesetre ez a mosoly a kormány politi­kusait is megtévesztette - már amennyiben könnyen befo­lyásolható és megfélemlíthető személyt kerestek mert a kisfiús külső erős és bátor jellemet takar. Ami engem illet, azt hiszem, nem vagyok annyira szerény és halk szavú, mint ő, de nagyon is kényes vagyok a függetlenségemre, és nemigen szívelem az olyan embereket, akik elő akarják ír­ni, mit tegyek. A legsúlyosabb hibát azonban másutt kell keresnünk. A kormánypolitikusok nem vették figyelembe, hogy való­színűleg mi ketten is abban a betegségben szenvedtünk, amely a kelet-európai értelmiségiek közös jellemzője volt a kommunizmus négy évtizede alatt. Mi is súlytalannak, bi­zonytalannak éreztük magunkat. Féltünk, hogy egy napon felszólítanak majd, adjunk számot nézeteink komolyságá­ról. Hogy be kell bizonyítanunk: nem a levegőbe beszél­tünk (és írtunk) az elmúlt negyven évben. Hogy amit írás­ban, vitákon, könyvekben négy évtizeden át szembeállítot­tunk a kommunista gyakorlattal: a jogrend és a demokrá­cia, a civil kurázsi és a tolerancia, az igazság és a szabadság gondolata nem csak üres szó és értelmiségi locsogás. Hogy ahelyett, hogy csak beszélnénk róluk, adott esetben képe­sek vagyunk ezeknek az eszméknek a jegyében cselekedni. 1989-ben végre elkövetkezett az igazság pillanata - bol­dog, bár ijesztő meglepetés. A hic Rhodus, hic salta izgalma ragadott el mindenkit. Be kellett bizonyítanunk, hogy esz­méink és cselekedeteink becsülettel összeférnek egymással. Ez egyfelől könnyű volt, hiszen meg voltunk győződve arról, hogy a sajtószabadság, illetve a közszolgálati média függetlensége nélkülözhetetlen eleme a demokratikus poli­tikai életnek, és ennek megfelelően jártunk is el. Másfelől lehetséges, hogy túlságosan nagy léptekkel haladtunk elő­re, és a társadalmi valóságtól elszakadt intézményeket hoz­tunk létre: tökéletesen független, nyugati típusú rádiót és televíziót - a diktatúra negyven és a tekintélyelvű uralom több évszázados hagyományából épphogy kikecmergő or­szágban. Nagyralátó tervünk, hogy megteremtsük a BBC magyar megfelelőjét - legalábbis ami az intézmények auto­nómiáját illeti -, valószínűleg az egyik fő oka volt a média­háború kirobbanásának. A háború Senki sem vitatja, hogy jobb dolog szavakkal és politikai stratégiákkal hadakozni a közéletben, mint harckocsikkal és ágyúkkal a harcmezőn. És jobb egy, a függetlenségéért küzdő televízió, mint egy, a függőségét elfogadó, abba bele-10 HANKISS ELEMÉR

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék