2000, 1993 (5.évfolyam) november
Hankiss Elemér: Médiaháború
törődő intézmény. Ebben a megvilágításban a kétévi elkeseredett csatározás a nálunk meglévő viszonylagos béke és a magyar társadalom nagyfokú érettségének jele volt. És ez az a kivétel, amely nem erősíti a szabályt. A békés és kevésbé békés forradalmak ugyanis meghozták Kelet-Közép-Európának a rég vágyott sajtószabadságot, azonban nem szabadították fel az elektronikus médiát a mindenkori hatalomgyakorlók ellenőrzése alól. Az ellenőrzés jellege és mértéke persze lényegesen megváltozott, ennek ellenére a tény tény maradt: a körülöttünk lévő országokban a közszolgálati televízióból kormánytévé, illetve köztársasági elnöki televízió lett az első szabad választások után. A kormányváltozásokat törvényszerűen követték a televízió vezetésében durván végrehajtott személycserék. Az új miniszterelnökök vagy köztársasági elnökök egyik első lépése itt is, ott is az volt, hogy a közszolgálati televíziók régi vezetőit saját híveikre cserélték le. Egyetlen kivétellel (Magyarország) a közelmúltig ez volt a dolgok menete Kelet-Közép-Európában. A média ellenőrzésének megvannak a maga és jó és rossz indokai. A jók - legalábbis nem teljesen rosszak -között hadd említsem meg azt az érvet, mely szerint a demokráciához és a piacgazdasághoz vezető átmenet roppant nehéz időszakában közös célok kijelölésére van szükség, nemzeti egységre, a kormány terveinek, politikájának széles nemzeti támogatására. S mivel a rádió és a televízió segítsége nélkülözhetetlen e mozgósító stratégia sikeréhez, az új kormányok elkerülhetetlennek és jogosnak érezték, hogy - legalábbis ezen a területen - felfüggesszék a sajtószabadságot, és kiterjesszék ellenőrzésüket a közszolgálati médiára. A nacionalisták ehhez még azt az enyhén ódivatú megjegyzést fűzték, hogy „mivel a közszolgálati televízió a nemzeté, szükséges és jogos, hogy a nemzet által választott kormány felügyelje". Két és fél éven át Magyarország volt a boldog - vagy boldogtalan - kivétel ez alól a szabály alól. Két és fél éven át a Magyar Rádió és Televízió volt az egyetlen független közszolgálati rádió és televízió Kelet-Közép-Európában, sőt mi több, a legfüggetlenebb volt egész Európában. Az új kinevezési törvény miatt - és azért is, mert a médiatörvény, amely egyensúlyba hozta volna az intézmények függetlenségét és társadalmi ellenőrzését, nem született meg a két újdonsült elnöknek gyakorlatilag teljhatalma volt. Ad absurdum vive a dolgot azt mondhatnám, hogy ha a két elnök történetesen cipőgyárrá akarta volna átalakítani a két médiumot, ezt nem lett volna könnyű jogi eszközökkel megakadályozni. Az elnökök azonban ennél sokkal kevésbé (vagy sokkal inkább?) képtelen utat választottak. Megpróbálták a korábban pártirányítás alatt álló intézményeket európai jellegű rádió-, illetve tévétársasággá alakítani, a közügyek iránti nagyfokú felelősségvállalással, részrehajlás nélküli hír- és aktuális műsorokkal, színes oktató, kulturális és szórakoztató adásokkal. Ez sikerült is meg nem is. Sikerült, amennyiben 1992-re a műsorszerkezet már a legjobb európai televíziókkal szemben is megállta a helyét, ráadásul sokkal szűkösebb anyagi lehetőségek birtokában. És mégsem sikerült, mert kétévi sikeres ellenállás után az elnökök vereséget szenvedtek a kormányzó pártok politikájával szemben. Az esemény nem okozott nagy meglepetést, mivel az egész médiaháború során szinte csak a másik oldalnak voltak erős fegyverei. A koalíciós pártok és maga a kormány minden törvényhozói és végrehajtó hatalmát harcba vethette. Ugyanakkor mi, elnökök is élveztünk némi védettséget, és voltak befolyásos partnereink. Mindenekelőtt védett bennünket a törvény betűje és szelleme. Másodszor, a médiaháború folyamán az írott sajtó nagyobb - és, szerintem, jobbik - fele támogatott bennünket. Harmadszor, az ellenzéki pártok makacsul kiálltak a sajtószabadság és a két intézmény függetlensége mellett. Végül, de nem utolsósorban, szerencsés helyzetben voltunk. Ellenségeink és barátaink is tudták, hogy személyesen egyikünknek sem érdeke az elnöki pozíció megőrzése, hogy nem kívánunk hatalomra szert tenni, és boldogan vonulnánk vissza a szakmánkba, mihelyt csak lehet. Se zsarolással, se megfélemlítéssel nem kényszeríthettek ránk behódolást vagy rossz kompromiszszumokat. A tények Hadd kezdjem egy figyelmeztetéssel. Én magam is szereplője voltam ennek a konfliktusnak, és így beszámolom természetesen csak az egyik lehetséges leírása és értelmezése a történteknek. A többi szereplő és érdekelt nyilvánvalóan másképp látta és látja a dolgokat. A kormány szerint például a médiaháborúért egyrészt az írott sajtó, másrészt az ellenzéki pártok, harmadrészt a Rádió és a Televízió, személy szerint Gombár Csaba és én vagyunk a felelősek. Szerintük a sajtószabadságot nem a kormány, hanem a sajtó, illetve a Rádió és a Televízió sértette meg. A sajtó azzal, hogy elfogultan és nyakló nélkül támadta a kormányt az első pillanattól kezdve. Az ellenzéki pártok azért, mert politikai tőkét kovácsoltak e konfliktusból, és a kormány újabb és újabb kudarcaiból. A Rádió és a Televízió meg azért, mert a volt kommunisták és az új liberálisok fellegvára maradt, s ennek következtében nem támogatta a kormány erőfeszítéseit a régi rendszer fölszámolásában és az új intézményrendszer megteremtésének nehéz munkájában. Csurkáék és más szélsőséges csoportok ennél jóval messzebb mentek. Ők úgy vélik, hogy a magyar népet és nemzetet egy nemzetközi összeesküvés megfosztotta azz 1989-es forradalom gyümölcseitől, kiszorította a hatalomból, újra hontalanná tette saját hazájában. Ennek az összeesküvésnek a részese volt a Rádió és a Televízió vezetősége is. Semmibe vettük a magyar kultúrát, idegen eszmékkel és silányságokkal mérgeztük meg a magyar lelket, nem vállaltunk közösséget a magyar néppel, nem segítettük küzdelmében, nem a magyar sorskérdésekkel foglalkoztunk, idegen érdekeket szolgáltunk. Én természetesen nem értek egyet sem a kormány, sem a szélsőjobb értékelésével. Az előbbit tévedésnek, az utóbbit otromba butaságnak tartom, de a teljesség és a tárgyilagosság kedvéért utalnom kellett itt rájuk. És most jöjjenek a tények, ahogy én látom őket. 1990 július. A miniszterelnök javaslatot tesz a két elnök személyére. Az Országgyűlés kulturális bizottsága meghallgatja őket, és egyhangúlag támogatja a javaslatot. A köztársasági elnök kinevezi a jelölteket. 1990 december. Elkezdődnek a konfliktusok a koalíciós pártokkal és a kormánnyal. A kormánypolitikusok nem látnak „garanciát" azokban a személyekben, akiket vezető posztokra neveztem ki a Magyar Televízióban. A tévé költségvetési támogatását jelentősen csökkentik, 1991 januárjától. Megkezdtem a Televízió átszervezését, hogy merev, bürokratikus állami intézmény helyett modern, rugalmas tévétársasággá váljon, amely szervezetében élve- 11 MÉDIAHÁBORÚ