2000, 1993 (5.évfolyam) november

Hankiss Elemér: Médiaháború

törődő intézmény. Ebben a megvilágításban a kétévi elke­seredett csatározás a nálunk meglévő viszonylagos béke és a magyar társadalom nagyfokú érettségének jele volt. És ez az a kivétel, amely nem erősíti a szabályt. A békés és kevésbé békés forradalmak ugyanis meghoz­ták Kelet-Közép-Európának a rég vágyott sajtószabadságot, azonban nem szabadították fel az elektronikus médiát a mindenkori hatalomgyakorlók ellenőrzése alól. Az ellen­őrzés jellege és mértéke persze lényegesen megváltozott, ennek ellenére a tény tény maradt: a körülöttünk lévő or­szágokban a közszolgálati televízióból kormánytévé, illetve köztársasági elnöki televízió lett az első szabad választások után. A kormányváltozásokat törvényszerűen követték a televízió vezetésében durván végrehajtott személycserék. Az új miniszterelnökök vagy köztársasági elnökök egyik el­ső lépése itt is, ott is az volt, hogy a közszolgálati televízi­ók régi vezetőit saját híveikre cserélték le. Egyetlen kivé­tellel (Magyarország) a közelmúltig ez volt a dolgok mene­te Kelet-Közép-Európában. A média ellenőrzésének megvannak a maga és jó és rossz indokai. A jók - legalábbis nem teljesen rosszak -között hadd említsem meg azt az érvet, mely szerint a de­mokráciához és a piacgazdasághoz vezető átmenet roppant nehéz időszakában közös célok kijelölésére van szükség, nemzeti egységre, a kormány terveinek, politikájának szé­les nemzeti támogatására. S mivel a rádió és a televízió se­gítsége nélkülözhetetlen e mozgósító stratégia sikeréhez, az új kormányok elkerülhetetlennek és jogosnak érezték, hogy - legalábbis ezen a területen - felfüggesszék a sajtó­szabadságot, és kiterjesszék ellenőrzésüket a közszolgálati médiára. A nacionalisták ehhez még azt az enyhén ódivatú megjegyzést fűzték, hogy „mivel a közszolgálati televízió a nemzeté, szükséges és jogos, hogy a nemzet által választott kormány felügyelje". Két és fél éven át Magyarország volt a boldog - vagy boldogtalan - kivétel ez alól a szabály alól. Két és fél éven át a Magyar Rádió és Televízió volt az egyetlen független közszolgálati rádió és televízió Kelet-Közép-Európában, sőt mi több, a legfüggetlenebb volt egész Európában. Az új ki­nevezési törvény miatt - és azért is, mert a médiatörvény, amely egyensúlyba hozta volna az intézmények független­ségét és társadalmi ellenőrzését, nem született meg a két újdonsült elnöknek gyakorlatilag teljhatalma volt. Ad ab­­surdum vive a dolgot azt mondhatnám, hogy ha a két el­nök történetesen cipőgyárrá akarta volna átalakítani a két médiumot, ezt nem lett volna könnyű jogi eszközökkel megakadályozni. Az elnökök azonban ennél sokkal kevésbé (vagy sokkal inkább?) képtelen utat választottak. Megpróbálták a ko­rábban pártirányítás alatt álló intézményeket európai jelle­gű rádió-, illetve tévétársasággá alakítani, a közügyek irán­ti nagyfokú felelősségvállalással, részrehajlás nélküli hír- és aktuális műsorokkal, színes oktató, kulturális és szórakoz­tató adásokkal. Ez sikerült is meg nem is. Sikerült, amennyiben 1992-re a műsorszerkezet már a legjobb euró­pai televíziókkal szemben is megállta a helyét, ráadásul sokkal szűkösebb anyagi lehetőségek birtokában. És még­sem sikerült, mert kétévi sikeres ellenállás után az elnökök vereséget szenvedtek a kormányzó pártok politikájával szemben. Az esemény nem okozott nagy meglepetést, mivel az egész médiaháború során szinte csak a másik oldalnak vol­tak erős fegyverei. A koalíciós pártok és maga a kormány minden törvényhozói és végrehajtó hatalmát harcba vet­hette. Ugyanakkor mi, elnökök is élveztünk némi védett­séget, és voltak befolyásos partnereink. Mindenekelőtt vé­dett bennünket a törvény betűje és szelleme. Másodszor, a médiaháború folyamán az írott sajtó nagyobb - és, szerin­tem, jobbik - fele támogatott bennünket. Harmadszor, az ellenzéki pártok makacsul kiálltak a sajtószabadság és a két intézmény függetlensége mellett. Végül, de nem utolsósor­ban, szerencsés helyzetben voltunk. Ellenségeink és bará­taink is tudták, hogy személyesen egyikünknek sem érdeke az elnöki pozíció megőrzése, hogy nem kívánunk hatalom­ra szert tenni, és boldogan vonulnánk vissza a szakmánkba, mihelyt csak lehet. Se zsarolással, se megfélemlítéssel nem kényszeríthettek ránk behódolást vagy rossz kompromisz­szumokat. A tények Hadd kezdjem egy figyelmeztetéssel. Én magam is szereplő­je voltam ennek a konfliktusnak, és így beszámolom ter­mészetesen csak az egyik lehetséges leírása és értelmezése a történteknek. A többi szereplő és érdekelt nyilvánvalóan másképp látta és látja a dolgokat. A kormány szerint pél­dául a médiaháborúért egyrészt az írott sajtó, másrészt az ellenzéki pártok, harmadrészt a Rádió és a Televízió, sze­mély szerint Gombár Csaba és én vagyunk a felelősek. Sze­rintük a sajtószabadságot nem a kormány, hanem a sajtó, illetve a Rádió és a Televízió sértette meg. A sajtó azzal, hogy elfogultan és nyakló nélkül támadta a kormányt az első pillanattól kezdve. Az ellenzéki pártok azért, mert po­litikai tőkét kovácsoltak e konfliktusból, és a kormány újabb és újabb kudarcaiból. A Rádió és a Televízió meg azért, mert a volt kommunisták és az új liberálisok felleg­vára maradt, s ennek következtében nem támogatta a kor­mány erőfeszítéseit a régi rendszer fölszámolásában és az új intézményrendszer megteremtésének nehéz munkájában. Csurkáék és más szélsőséges csoportok ennél jóval messzebb mentek. Ők úgy vélik, hogy a magyar népet és nemzetet egy nemzetközi összeesküvés megfosztotta az­­z 1989-es forradalom gyümölcseitől, kiszorította a hatalom­ból, újra hontalanná tette saját hazájában. Ennek az össze­esküvésnek a részese volt a Rádió és a Televízió vezetősége is. Semmibe vettük a magyar kultúrát, idegen eszmékkel és silányságokkal mérgeztük meg a magyar lelket, nem vállal­tunk közösséget a magyar néppel, nem segítettük küzdel­mében, nem a magyar sorskérdésekkel foglalkoztunk, ide­gen érdekeket szolgáltunk. Én természetesen nem értek egyet sem a kormány, sem a szélsőjobb értékelésével. Az előbbit tévedésnek, az utóbbit otromba butaságnak tartom, de a teljesség és a tárgyilagos­ság kedvéért utalnom kellett itt rájuk. És most jöjjenek a tények, ahogy én látom őket. 1990 július. A miniszterelnök javaslatot tesz a két elnök személyére. Az Országgyűlés kulturális bizottsága meghall­gatja őket, és egyhangúlag támogatja a javaslatot. A köz­társasági elnök kinevezi a jelölteket. 1990 december. Elkezdődnek a konfliktusok a koalíciós pártokkal és a kormánnyal. A kormánypolitikusok nem látnak „garanciát" azokban a személyekben, akiket vezető posztokra neveztem ki a Magyar Televízióban. A tévé költ­ségvetési támogatását jelentősen csökkentik, 1991 januárjától. Megkezdtem a Televízió átszervezését, hogy merev, bürokratikus állami intézmény helyett modern, rugalmas tévétársasággá váljon, amely szervezetében él­ve- 11 MÉDIAHÁBORÚ

Next