2000, 1994 (6.évfolyam) február

Ezredévi beszélgetés Hankiss Elemér szociológussal

2000 ket, amelyek a társadalom korábbi óriási egyenlőtlenségeit, a kizsákmányolás elfogadhatatlanul durva formáit, a létbi­zonytalanság borzalmait fölszámolják. Tehát az a kép, ami a prosperáló, boldog és igazságos Nyugatról bennünk él, az nem érvényes a múltra. Az elmúlt ötven évben e téren óri­ási fejlődésen mentek keresztül. Ez jelentős részben azért történt, mert oda kellett figyelni az ellenségre, meg kellett győzni a társadalmat arról, hogy ez a jó rendszer, és ez sike­rült. Most, hogy az ellenség eltűnt, mit csináljunk? Hogyan lehet megnyerni a következő választást? Milyen szociálpoli­tikával? Ezek sokkal bonyolultabb kérdések, amelyek bi­zonytalanabbá teszik a politikai helyzetet. Más szempontból az ellenség tulajdonképpen az élet ér­telmét jelentette. A feladat, hogy győzni kell a sárkánnyal szemben, az az emberek életének értelmet adott. Az elmúlt negyven év kelet-európai világát a börtönben sínylődő rab paradigmájaként lehet leírni. A nyugat-európai világot pe­dig a misszionárius paradigmájaként: mi vagyunk a nagysze­rűek, visszük a szabadságot, a jólétet mindenhová. Ez is el­tűnt. Most mit ad a Nyugat? Hiteleket alig, segélyt szinte semmit, legfeljebb tanácsokat, de nem mindegyik működik. Hol az új szerep? Ez pillanatnyilag hiányzik. EGY IDEJE AMERIKÁBAN TANÍTASZ. MILYENNEK LÁTOD NAGYOBB TÁVLATBAN A JELENLEG ZAJLÓ FO­LYAMATOKAT? A válság további, sőt az előbbieknél talán még fonto­sabb eleme az Észak-Dél problémakör. Ezt a világ 15-20 év­vel ezelőtt felfedezte, akkor megdöbbent tőle, majd pedig elfelejtette. A bevándorlók előtt lezárják a határokat, Eu­rópa erődítménnyé alakul át. Ám a következő évtizedekben majd tíz- és százmilliók indulnak meg az éhezés és a nyomor elől északnak, ahol még van mit enni, és jólét van. Pánik ugyan még nincsen, de az emberek fejében ott rejlik az et­től való félelem, és ez hozzájárul a válságtudathoz. A válság másik összetevője a technika és a környezet válsága, ami már sokkal nyilvánvalóbb. Ennek vannak szo­ciológiai, filozófiai és praktikus vetületei. Max Weber arról ír a század elején, hogy szerencsés véletlen Európában az, hogy itt a kapitalizmussal járó technikai fejlődés a demok­ráciával járt együtt. Véleménye szerint ez soha többé nem ismétlődik meg. Martin Heideggernél a technizálódási fo­lyamat elrejti az ember elől a létet, és lehetetlenné teszi, hogy autentikusan élje meg önmaga létét. A technika te­hát ezen a szinten is ellenséges erőként jelentkezik. A kör­nyezetpusztításról pedig nap mint nap hallunk. Az opti­misták szerint meg lehet állítani a technikai pusztítást. Ám az optimisták nem veszik figyelembe az Eszak-Dél kér­dést: azt, hogy még két-hárommilliárd ember akar jólétben élni. Ha ez megvalósul, akkor újabb óriási környezeti vál­ság fog bekövetkezni a Földön. Amerikában is, amelyik az egyik leggazdagabb társada­lom, van vagy 20 százaléknyi relatíve nagyon szegény em­ber. Ha azt mondja az amerikai középosztály: akkor most itt körülbelül megállunk - utána mi lesz ezzel a 20 száza­lékkal? Azoknak még rengeteg olaj, gáz, áram és mindenfé­le kell. Ugyanez a helyzet Európában, ha a németek, fran­ciák azt mondják, most itt megállunk; a dél-olaszok nem fognak megállni. Es akkor mit mondunk mi vagy a romá­nok? És mit mondanak az indiaiak? MíLYEN TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOKKAL JÁR EZ A VÁLSÁG? Kérdés, hogy a társadalom alsó kétharmada elfogad­ja-e azt, hogy távolsága a felső harmadtól növekedni fog. És a távoli jövőben sincs remény arra, hogy folytatódik a kü­lönbségek olyan kiegyenlítődése, ami az elmúlt ötven évet jellemezte. Nyugat-Európa egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy a korábbi, ún. kettős társadalmak helyett sike­rült többé-kevésbé homogén társadalmakat létrehozni. A múlt században polgárságra és a még jelentős részben nyo­morban élő munkásságra szakadt szét a társadalom, és ez a szakadék mély volt. Életszínvonalban, ideológiában, élet­módban is nagyon különböztek egymástól. Azóta egyfajta homogeneizálódás ment végbe, és e század közepén már az­zal az érzéssel élhetett egy német vagy angol vagy svéd pol­gár, hogy mindannyian egy társadalomnak a polgárai. Van, aki jobban, van, aki rosszabbul él, de azért nem két világ él egymás mellett egy társadalomban. Az elmúlt tíz évben újra elkezdődött a társadalmak kettéhasadása. Ez a kettéválás nálunk is megindult, noha másfajta homogeneitásból, és ebből még nagyon nagy válság alakulhat ki. Vannak aztán ennél átfogóbb és nehezebben megragad­ható válságtünetek is. Az egyik az, hogy az európai társa­dalmak az utóbbi két-háromszáz évben az evolucionizmus, a fejlődésben való hit erős ideológiai hatása alatt éltek. Az elmúlt ötven évben alig volt olyan ember, aki nem hitt eb­ben. Ha Nyugaton nem volt legalább évi egyszázalékos nö­vekedés, akkor pánik tört ki, mert a növekedés volt a világ normális rendje. Ez a nagy evolucionista progresszióra épü­lő hit és ideológia megrokkant. Hogy mivel lehet helyettesíteni? Ez nagyon nehéz kér­dés, ami felveti a modern-posztmodern paradigmaváltás problémáját. A nyugat-európai ember, legalábbis a 18. szá­zadtól kezdve úgy vélte, hogy a ráció, az értelem az ember legfontosabb tulajdonsága. Ez az egyszerű és naiv racionali­táshit tulajdonképpen összeomlott, és megindult egy, a je­lenlegi bonyolult világhoz jobban alkalmazkodni tudó új racionalitás keresése. Ám az a tény, hogy nem élhetünk már abban a hitben, hogy az emberi ráció meg tudja oldani a világ problémáit, és el tudja kerülni a következő haláltá­borokat, alapjában rendítette meg azt a hitet, amely há­romszáz éven keresztül alapja volt az európai polgárság ön­tudatának, erkölcsének, világképének. További eleme ennek a helyzetnek az erkölcsi válság. A nyugati világ élt már át erkölcsi válságokat, főleg a két világháború körül, de ma ez a krízis elmélyülőben van. Ugyanis az elmúlt két-háromszáz év során élt az a hit, hogy a fejlődés egyben morális fejlődés is. Az ember egyre felvi­lágosodottabb, és egyre jobb lesz. Nagyon sokan hittek ab­ban, hogy van egyfajta morális fejlődés a világban, nem­csak az egyének életében. Az ellenséges világ eltűnésével a nyugati ember számára annak tudata is eltűnt, hogy a rossz ellen küzd. Most miért küzd egy nyugati polgár? Mi ad neki biztonságot? Az, hogy Boszniában vagy Szomáliában nincs megoldás a legegysze­rűbb kérdésekre, vagy az, hogy az emberiség jelentős há­nyada éhezik, és nincs megoldás - ez aláássa a morális lény öntudatát, illetve azt, hogy az emberiség diadalmasan megy előre egy morálisabb világtársadalom irányába. A POSZTMODERN SZÓT MA ELÉG GYAKRAN HASZ­NÁLJÁK. MIT JELENT EZ A FOGALOM A TE ÉRTELME­ZÉSEDBEN? A posztmodernek azt mondják, hogy nincs történelem, hanem csak történelmek vannak. Már a múltban is csak történelmek voltak, nincs egy egységesen értelmezhető, lassan hömpölygő történelem. Az elmúlt három évünkben 4 HANKISS ELEMÉR

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék