2000, 2002 (14. évfolyam) július-augusztus

Standeisky Éva: Honvágy és szabadságvágy szorításában

vezetőinek és az értelmiségieknek az a feladatuk, hogy a kényszerű kötöttségek tudatában próbál­ják az országot optimális helyzetbe juttatni. Bár sokakkal együtt szívesebben vette volna, ha Ma­gyarországot a nyugati szövetségesek szabadítják fel a nácik és nyilas kiszolgálóik uralma alól, de bízott a Szovjetunióban is. (Illyés Gyula 1934-es oroszországi útijegyzetei lapjában, a Magyaror­szágban jelentek meg.) 1945-ben azok közé az értelmiségiek közé tar­tozott, akik engedtek a megszállók és a hatalomra jutó pártok, mindenekelőtt a kommunisták fel­kérésének, és szerepet vállaltak a reményeik sze­rinti új, demokratikus Magyarország felépítésé­ben. Néhány név közülük: Szent-Györgyi Albert, Szekfű Gyula, Moór Gyula, Karácsony Sándor, Kassák Lajos, Csécsy Imre. Zilahy 1945-ben még ahhoz is hozzájárult, hogy a kommunisták (Révai József, Horváth Márton, Kállai Gyula) és a balol­dali parasztpártiak (Erdei Ferenc, Darvas József, Illyés Gyula) Új Szellemi Front néven az értelmi­séget baloldali egységbe tömörítő mozgalmat in­dítsanak. A még feldolgozatlan, a tíz évvel koráb­bi próbálkozáshoz kudarcát tekintve is hasonló mozgalommal szemben a névadó Zilahy tartózko­dó volt. Abban reménykedett, s ezt fogalmazta meg a mozgalommal kapcsolatos írásokat közrea­dó cikkgyűjteményben is, hogy az irodalom és a demokrácia ügye oly módon kapcsolódik majd össze, hogy nem sérti az alkotói autonómiát. Az 1935-ös kezdeményezéséről ez írta: Ha [...] emlékezetembe idézem azt a másik új szellemi frontot, úgy érzem, ha bűntudat nélkül is, de marcan­goló önváddal állunk valamennyien Marianne ítélő­széke előtt, de lélekben mégsem összetörve, mert ak­kori harcaink, legalább szándékaikban, mégsem voltak egészen dicstelenek." Elvállalta a Magyar-Szovjet Művelődési Társa­ság elnöki tisztét (Szent-Györgyi Alberttel közö­sen), egyik szerkesztője lett a koalíciós napilap­nak, a Szabadságnak. Ott jelent meg vezércikke a felszabadító, Krisztus arcú szovjet katonáról, amely sokakban visszatetszést keltett, hiszen a megszállókkal kapcsolatos személyes tapasztala­taik élesen ellentmondtak a Zilahy által rajzolt, erősen idealizált képnek.­ A Szövetséges Ellenőr­ző Bizottság szovjet vezetői azon voltak, hogy a befolyási övezetükbe tartozó ország elitje jó képet alakítson ki a megszállókról. A testület akkori irányítója, Szviridov altábornagy, többször fogad­ta az írót, és sikerrel győzte meg arról, hogy a Szovjetunió támogatja az ország demokratikus át­alakulását. A demokrácia hívei fokozatosan jöttek rá, hogy becsapták önmagukat, hagyták magukat megtéveszteni: hittek a kommunisták, a Szovjet­unió demokrácia-ígéreteiben. A béketárgyalások előrehaladtával, hazai közéleti tapasztalataik bő­vülésével kiábrándultságuk növekedett. Ki előbb, ki utóbb arra a következtetésre jutott, hogy ha szellemi szabadságát nem akarja elveszí­teni, belső emigrációba kell vonulnia, vagy el kell hagynia Magyarországot. A külföldre menést választók közül különösen nehéz volt a döntés azoknak, akiket hivatásuk gyakorlása az anya­nyelvhez kötött: az emigrációban az írók szellemi szabadsága megmaradt ugyan, de az anyanyelvi kultúra közegét nélkülözni voltak kénytelenek. Mégis, az írástudók legjobbjai közül többen - köz­tük Márai Sándor, Cs. Szabó László, Kovács Imre, Szabó Zoltán - 1947-1949-ben az erősödő magyarországi diktatúra helyett a szabad Nyuga­tot választották. Z Z-Zilahy Lajos az Egyesült Államokban telepedett le. A hidegháborús légkör megnehezí­tette beilleszkedését. Tőle jobbra álló emigráns­társai - s mindenekelőtt a szélsőjobboldaliak, a nyilasok­­ nem bocsátották meg neki 1945 utáni „kollaborálását". A demokratikus megújulás má­sik tábora, a külföldre szakadt urbánusok pedig a népiekhez való közelsége, az 1935-ös frontalakító kísérlet miatt idegenkedtek tőle. Az emigráció eleve elmélyíti a korábbi ellentéteket: aki ide­genbe kerül, nélkülözni kénytelen elvbarátait. A világ végletes kettéosztódása, a volt antifa­siszta szövetségesek közötti ellenségeskedés itt­honi hivatalos megítélésének sem tett jót. A „fa­siszta" Horthy-rendszer szellemi kiszolgálói közé sorolták, műveit nem engedték a közönség elé jutni. Az 1950-es évek közepétől a közeledés halvány jeleit látván egyre többen reménykedtek a nagy­hatalmak közötti háborús feszültség megszűnésé­ben, Közép-Európa demokratizálódásának lehe­tőségében. Sokan az emigránsok közül a levert 1956-os magyar forradalomban is megtalálni vél­ték a reménykeltő elemet: a lelkismeret-furdalá­sos nyugati világ és az enyhülésnek elkötelezett 96 Cs 2000

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék