2000, 2002 (14. évfolyam) július-augusztus
Standeisky Éva: Honvágy és szabadságvágy szorításában
hruscsovi politika nem kedvez Magyarországon a rákosista idők visszatértének, s így megindulhat egy jobb világ eljövetelével kecsegtető átalakulás. 1957-ben Magyarországon újra bemutatták az 1945 előtt sikerrel játszott Zilahy-darabot, A szűz és a gödölyét, de a kulturális élet egyéb jelenségei is — Szabó Lőrinc és Németh László Kossuth-díja, a könyvkiadás sokszínűsége, a különféle képzőművészeti irányzatokat bemutató Tavaszi Tárlat stb. - valamiféle kibontakozást sejtettek. A JL az íróperek alaposan megnyirbálták ezeket a reményeket. Zilahy Lajos, aki amerikai állampolgárként a PEN Clubban, az írók nemzetközi szervezetében az Egyesült Államokat képviselte, mindent megtett, hogy felrázza a világ közvéleményét, s a nemzetközi nyomás révén elérje, hogy Kádárék engedjék szabadon a bebörtönzött írókat. Kínzó honvágya ebben az évben tovább erősödött, s nem csökkent az amerikai életforma iránti ellenszenve. Ugyanakkor megmaradt bizalmatlansága a rákosista vonásokat is őrző Kádár-rezsim iránt. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyis elkergetnék a határsorompótól. Magáról és emigráns társairól írja 1957 decemberében a Londonban megjelenő Irodalmi Újságban: És nem fontos, hogy a valóságban mivé lettünk, liftesfiúk lettünk, akik magasabb emeletekre próbáljuk szállítani a berúgott eszme gazdagokat, Nyugat aprópénzen kitartott velszi bárdjai lettünk, vagy még ennyi se a vasfüggöny görbetükrében lettünk, amivé lettünk, valamennyien hasonló a hindu hősmonda íbisz-, párduc-, denevér-, lótusz- és csillagfejű elűzött lényeihez, akik emlékeik gyökereivel és reményeik magvaival táplálkoznak, széles körben a Földtányér peremén guggolnak s a titokkal terhes félhomályban fájdalmukban üvöltve, várják a felkelő napot s köztük mi magyarok Adyt énekelvén: „Szabad, hű tenger volt a lelkem, / Nem érdemeltem, / Hogy most legyek fáradt, hullámtalan, holt, / Mert igazam volt, mert igazam volt." A forradalom utáni rendszerrel szembeni elégedetlenségét fokozta a népi írók ellen indított ideológiai hajsza. A népi írókról szóló 1958-as pártállásfoglalásban nevét az elmarasztaltak, a megbíráltak között olvashatta. A magyarországi politikai és ideológiai élet cikkcakkjai, a nemzetközi enyhülési folyamat időnkénti megtorpanása ellenére továbbra is fontolgatta a hazatérés lehetőségét, amire itthonról is félhivatalos biztatást kapott. 1961-től egyre érzékelhetőbbé váltak a Kádár-rezsim békülő, semlegesítő gesztusai. Miközben Kádárék körömszakadtáig ragaszkodtak a restaurált államszocialista rendszerhez, el akarták hitetni a lakossággal, hogy a bűnök főként a levitézlett Rákosit és híveit terhelik, s a hazai és a nemzetközi korlátozottságok ellenére is megteremthető a mindenki számára élhető „szocialista", „demokratikus" Magyarország. A felajánlott, hazugságokon, elhallgatásokon alapuló kompromisszumot kénytelen-kelletlen elfogadó lakosság élni tudott a szabadság hiányával. Az emigránsok közül többen a hatvanas évek elején hazatértek: a Nemzeti Parasztpárthoz tartozó folyóirat-szerkesztő Vámos Imre és a katolikus költő, Horváth Béla elfogadták a felkínált lehetőséget, hogy itthon szerkesszék a Látóhatárt. Zilahy Lajosnak is megüzenték — lásd az 1. dokumentumot -, hogy szívesen látják itthon. Az írónak, aki egyaránt gyűlölte a jobb- és baloldali diktatúrákat, el kellett döntenie, hogy 1962 Magyarországa megfelel-e a saját maga állította demokrácia-kritériumoknak. Összehasonlításként: Márai Sándor nem szándékozott feladni a számára is kínkeserves emigrációt, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak Magyarországról, s meg nem tartják a többpárti, szabad választásokat. Zilahy engedékenyebb volt. Megelégedett volna azzal, ha a szovjetek tanújelét adják a demokrácia iránti elkötelezettségüknek, úgy, mint 1945-ben tették, s erre valamilyen módon a Nyugat garanciát adna. A mérleg nyelvét a hazatérés felé billentette az is, hogy emigránstársai balról és jobbról is támadták őt. Ignotus Pál 1959-ben napvilágot látott nagy esszéjében, a Népiségben, fenntartotta korabeli lesújtó ítéletét Zilahy 1935-ös akciójáról, az amerikai szélsőjobb emigráció pedig kommunistabérencnek tartotta 1962-ben angolul is megjelent 1945-ös, szovjetbarát cikke miatt. A magát minden szélsőségtől mentesnek érző Zilahy számára nem volt könnyű a döntés. Attól tartott, hogy újra csalódni fog: az itthoni viszonyok nem fedik a demokráciáról kialakított elképzeléseit, s nem rokoníthatók a demokrácia 1945 előtti, csökevényes megvalósulási formáival sem. A hazatérési ösztönzést próbának tette ki: feltételeket támasztott - lásd az 5. számú dokumentumot. Ha Kádárék teljesítik az írótársai- 2000 fl) 97 DOKU-MENTÉS