2000, 2002 (14. évfolyam) július-augusztus

Standeisky Éva: Honvágy és szabadságvágy szorításában

hruscsovi politika nem kedvez Magyarországon a rákosista idők visszatértének, s így megindulhat egy jobb világ eljövetelével kecsegtető átalaku­lás. 1957-ben Magyarországon újra bemutatták az 1945 előtt sikerrel játszott Zilahy-darabot, A szűz és a gödölyét, de a kulturális élet egyéb jelenségei is — Szabó Lőrinc és Németh László Kossuth-díja, a könyvkiadás sokszínűsége, a különféle képző­művészeti irányzatokat bemutató Tavaszi Tárlat stb. - valamiféle kibontakozást sejtettek. A JL az íróperek alaposan megnyirbál­ták ezeket a reményeket. Zilahy Lajos, aki ameri­kai állampolgárként a PEN Clubban, az írók nemzetközi szervezetében az Egyesült Államokat képviselte, mindent megtett, hogy felrázza a világ közvéleményét, s a nemzetközi nyomás révén el­érje, hogy Kádárék engedjék szabadon a bebör­tönzött írókat. Kínzó honvágya ebben az évben tovább erősö­dött, s nem csökkent az amerikai életforma iránti ellenszenve. Ugyanakkor megmaradt bizalmat­lansága a rákosista vonásokat is őrző Kádár-re­zsim iránt. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyis el­kergetnék a határsorompótól. Magáról és emig­ráns társairól írja 1957 decemberében a London­ban megjelenő Irodalmi Újságban: És nem fontos, hogy a valóságban mivé lettünk,­­ lif­tesfiúk lettünk, akik magasabb emeletekre próbáljuk szállítani a berúgott eszme­ gazdagokat, Nyugat apró­pénzen kitartott velszi bárdjai lettünk, vagy még ennyi se a vasfüggöny görbetükrében­­ lettünk, amivé let­tünk, valamennyien hasonló a hindu hősmonda íbisz-, párduc-, denevér-, lótusz- és csillagfejű elűzött lényei­hez, akik emlékeik gyökereivel és reményeik magvai­val táplálkoznak, széles körben a Földtányér peremén guggolnak s a titokkal terhes félhomályban fájdalmuk­ban üvöltve, várják a felkelő napot s köztük mi magya­rok Adyt énekelvén: „Szabad, hű tenger volt a lelkem, / Nem érdemeltem, / Hogy most legyek fáradt, hullám­talan, holt, / Mert igazam volt, mert igazam volt." A forradalom utáni rendszerrel szembeni elége­detlenségét fokozta a népi írók ellen indított ide­ológiai hajsza. A népi írókról szóló 1958-as párt­állásfoglalásban nevét az elmarasztaltak, a megbí­ráltak között olvashatta. A magyarországi politikai és ideológiai élet cikkcakkjai, a nemzetközi enyhülési folyamat időnkénti megtorpanása ellenére továbbra is fon­tolgatta a hazatérés lehetőségét, amire itthonról is félhivatalos biztatást kapott. 1961-től egyre ér­zékelhetőbbé váltak a Kádár-rezsim békülő, sem­legesítő gesztusai. Miközben Kádárék körömsza­kadtáig ragaszkodtak a restaurált államszocialista rendszerhez, el akarták hitetni a lakossággal, hogy a bűnök főként a levitézlett Rákosit és híve­it terhelik, s a hazai és a nemzetközi korlátozott­ságok ellenére is megteremthető a mindenki szá­mára élhető „szocialista", „demokratikus" Ma­gyarország. A felajánlott, hazugságokon, elhall­gatásokon alapuló kompromisszumot kényte­len-kelletlen elfogadó lakosság élni tudott a sza­badság hiányával. Az emigránsok közül többen a hatvanas évek elején hazatértek: a Nemzeti Parasztpárthoz tar­tozó folyóirat-szerkesztő Vámos Imre és a katoli­kus költő, Horváth Béla elfogadták a felkínált le­hetőséget, hogy itthon szerkesszék a Látóhatárt. Zilahy Lajosnak is megüzenték — lásd az 1. do­kumentumot -, hogy szívesen látják itthon. Az írónak, aki egyaránt gyűlölte a jobb- és baloldali diktatúrákat, el kellett döntenie, hogy 1962 Ma­gyarországa megfelel-e a saját maga állította de­mokrácia-kritériumoknak. Összehasonlításként: Márai Sándor nem szándékozott feladni a számá­ra is kínkeserves emigrációt, amíg a szovjet csapa­tok ki nem vonulnak Magyarországról, s meg nem tartják a többpárti, szabad választásokat. Zilahy engedékenyebb volt. Megelégedett volna azzal, ha a szovjetek tanújelét adják a demokrácia iránti elkötelezettségüknek, úgy, mint 1945-ben tették, s erre valamilyen módon a Nyugat garan­ciát adna. A mérleg nyelvét a hazatérés felé bil­lentette az is, hogy emigránstársai balról és jobb­ról is támadták őt. Ignotus Pál 1959-ben napvilá­got látott nagy esszéjében, a Népiségben, fenn­tartotta korabeli lesújtó ítéletét Zilahy 1935-ös akciójáról, az amerikai szélsőjobb emigráció pedig kommunistabérencnek tartotta 1962-ben angolul is megjelent 1945-ös, szovjetbarát cikke miatt. A magát minden szélsőségtől mentesnek érző Zilahy számára nem volt könnyű a döntés. Attól tartott, hogy újra csalódni fog: az itthoni viszo­nyok nem fedik a demokráciáról kialakított el­képzeléseit, s nem rokoníthatók a demokrácia 1945 előtti, csökevényes megvalósulási formái­val sem. A hazatérési ösztönzést próbának tette ki: feltételeket támasztott - lásd az 5. számú do­kumentumot. Ha Kádárék teljesítik az írótársai- 2000 fl) 97 DOKU-MENTÉS

Next