2000, 2004 (16. évfolyam) április

LENGYEL LÁSZLÓ: A kamaszlány esetlen szépsége: a 2000 tizenöt éves

8 Of 2000 ként Nan-csüan-nak, de se a szerzők, se az olvasók nem kedvelik az örök igazakat. „Szerintem a nagy tekintélyű­­ Nan-csüan, egy buddhista kolostor perjele alaposan melléfogott, / mikor ama bi­zonyos macska tulajdonjoga fölött vitatkozó­­ szerzetesek között akképpen próbált igazságot tenni, / hogy a szerencsétlen állatot egy borotvaéles szemeteslapáttal / kettévágta, s felét az egyik, felét a másik­­ tábornak dobta oda. Inkább adok igazat a bölcs­­ Sala­monnak, aki csupán színleg akarta / kettévágatni a csecsemőt, aki fölött két elszánt anyajelölt / marakodott, de szerencsés ötletével sikerült kideríteni, / melyik az igazi anya. Lehet, hogy Nan-csüan is ilyenféle eredményt / remélt, de számítása nem vált be, úgyhogy az ő kísérletét illetőleg / az ismert közmondás eképpen lenne mó­dosítható: / »Néha még a kapanyél is csütörtököt mond.«" — írja Kálnoky László az Egy hiéna utóélete című versében. A 2000-nek két biztos sarokpontja maradt. Az egyik Szilágyi Ákos Oroszországa, ahonnan mindig érkezik az SZÁ-vezetéken, vagy a kiegészítő SZBZ-távvezetéken át fűtőanyag és energia. Ma­gyarország egyetlen írott sajtótermékének horizontja se nyúlik túl a magyar rónán. Senki nem nézi a világot - a mi kicsiny világun­kat és a másik nagyvilágot — egy nagyhatalom és egy világkultúra hatalmas szemével. Nem tudom, hogy mi történne, ha valakik amerikai vagy európai, kínai magaslatokról néznének le ránk - hiányzik, egyedül Petőcz György próbálkozik az európaival az ÉS-ben -, de Szilágyi Ákos ezzel tartja a 2000-t a víz felett. Nem­csak Oroszországot rabolta el, és helyezte polcunkra, hanem en­nek a kivételes nézőpontnak a révén válhatott SZÁ társaságok ré­szévé, szerezhetett tekintélyt. Lássuk be, hogy az egyetlen, akinek teljesítménye révén „napilap rovata", „könyvkiadója", biztos Tár­sasága van. De miért nincs Társasága a 2000-nek? A második sarokpont Margócsy István kritikusi tevékenysége, margináliái. Margócsy nem felfedező, nem röptető, hanem érté­kelő kritikus. „Kritika ide, kritika oda, én elsősorban mégis iroda­lomtörténésznek szeretném tudni magamat" — írja magáról. Ezért inkább vonulatokat, tendenciákat, történeti vázakat vesz szem­ügyre, sorol, semmint egyes alkotásokat és szerzőket. Latra vet, sú­lyok és ellensúlyok rendszerébe állít. A szerzők és a művek már többnyire ismertek és kipróbáltak. Az „irodalomtörténeti pillan­tás" élő írót, most született művet, úgy néz, majd boncol és prepa­rál, mintha Kölcseyvel vagy Petőfivel dolgozna. Botanikus, nem kertész. (Mivel magam is próbálkozom azzal, hogy ma élő politi­kusokat úgy nézzek, mintha történeti személyiségek volnának, s a viszonyokat a maguk kifejlésében tekintsem, ezért mindig közel éreztem Margócsy szelíd és kesernyés anti-líráját.) Az elmúlt más­fél évtizedben Margócsy öntudatlan a Tandori-sort teljesítette ki: „Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz, mely nem mutat se innenre, se túlra...". Nem fogadott be, és nem utasított ki, csak elhelyezett. S a helynek ettől súlya lett. Margócsy-hellyé vált, közvetve 2000­ hellyé. A rendszerváltás lezárult. Intézményei megrokkantak. Most dől el, hogy melyek, milyen formában élnek túl Európában. A máso­dik 1989-et éljük át. Azt a helyet, amelyet a 2000 megcélzott MARGINÁLIÁK

Next