2000, 2006 (18. évfolyam) április

LENGYEL LÁSZLÓ: Standeisky Éva / Gúzsba kötve

munikációs jelennel. Az európai kontinentális szerkezetben a po­­mány előtti szimbolikus és minden kultu-.. ., / i \ •• • ,, i , rális szférát felölelő tisztelgésnek (ugyan­litikus nem(csak) a tömegsajtóban akarja megmutatni magát a , , , , , , , " ilyen semmilyen közvetlen politikai ha­tnának, hanem szeretné az íróval megörökíttetni magát az örökké­­valóságnak. És az író a Dreyfus-ügytől az iraki háborúig hiszi, hogy orosz állam az ortodox egyház, a hadsereg, a társadalom szószólója nem lehet más, csak 15. Modernitás utáni a Honvédő Háború, a szovjet felderítés világunkban annyit mondhatunk: más(világ),6­ 7 vagy éppen a Fehér Garda hősei közül). Amikor nem sokkal hatalomra jutása után A magyar hatalomszerkezet európai kontinentális jellegű. A Vlagyimir Putyin „elzarándokolt" az atol­politika II. József óta hatalmi jelentő­séget tulajdonít az irodalom- só orosz író-próféta, a hazatelepülése óta nak, és a magyar irodalom hagyományosan politikaelvű irodalom, teljesen visszhangtalan, semmiféle erkél­tozefinizmusban és ellenállásban.­ Irodalmi és politikai közhely e CSI hatalommal nem rendelkező Alek-. .. „ - -- . .. szandr Szolzsenyicin dácsájára, ez is esu­jelenség folyamatossága. Standeisky Éva uj könyve a 20. századi pdn jelképes aktus volt, a legcsek­élyebb folyamatosság és megszakítottság mikroelemzéseit végzi el tanul- kulturális tőkefelvételt sem jelentette. Az iányaiban.­ Standeisky Éva egyszerre vizsgálja az intézmények, a irodalom és az író hatalma, befolyása a po­litikai hatalomra, erkölcsi presztízse ma Oroszországban semmivel nem nagyobb, mint Amerikában. Csak ennek emléke él, csak a hagyomány más, és ennek a hagyo­mánynak természetesen a média is adózik. De már rég nem igaz a mondás, miszerint Oroszországban a költő több, mint költő, ar­ról nem is beszélve, hogy az új irodalom minden valamire való képviselője - fenegyerek vagy professzionális író - a szóban forgó hagyományt ezerszer megtagadta, és ugyanúgy ódzkodik minden politikai szerepvállalástól, mint magyar kollégái. (Természete­sen az irodalom anakronisztikus képződményei, intézményei, írói ott is, itt is, kivételt képeznek ez alól, de a közös sorsban - mi­szerint a politika nem kíván többé az irodalomtól sem szolgálatot, sem ideológiát, cserében viszont nem is siet eltartani - ezek az írók és áramlatok is osztoznak.) SZA 6. Nem szerencsés egy kalap alá rángatni a Dreyfus-ügyet meg az iraki háborút, s hozzájuk-kimondatlanul - a szocializmus alat­ti író­szerepeket. A magyar írók - akárcsak kelet-európai társaik - egészen 1989-ig más, független szószóló híján némi joggal érezhették magukat mindenféle szószólónak . Zola és az iraki háborúhoz hozzászólók csak magukat képviselték. BF. 7. Mi más, mi világ??? CIA 8. Valóban, a politikus, nemzetképviselő „vezérköltő" alakja végigvonul e két és fél évszázadon — de egy nagy cezúrát mégis kell ezen az időn belül húznunk. Ugyanis az a tény, hogy a kiegyezés után a magyar állam függetlensége a megelőzőkhöz képest el­képzelhetetlen nagy lett, egybeesett a modern nemzeti-állami ideológia és ideológiai propaganda (manipuláció) kiépülésének gesztusával is (továbbá az irodalom tömeges iskolai oktatásának elterjedésével), aminek következtében a 19/20. század forduló­jára az irodalom a propagandisztikus manipuláció egyik legfontosabb összetevőjévé lépett elő. Mindazon nagy irodalmi gesztu­sok, melyek születésükkor (pl. Kölcsey, Petőfi stb. esetében) „ellenzéki" „magánkezdemények" formájában működtek, államo­sított elvárások formájában erősödtek meg (gondoljunk csak pl. a millennium irodalmi apoteózisára, s arra a meghatározó sze­repre, melyet Beöthy Zsolt „irodalmi kis­ tükre" játszott, messze túlmutatván az irodalmi berkeken; vagy arra, hogy már az első világháború előtti politika ideológiai hátterét is írók biztosították, Rákosi Jenő vagy Herczeg Ferenc személyében), s a velük szemben való irodalmi fellépés ezért eminensen politikai ellenállás formáját kellett hogy magára öltse (ld. pl. Adynak vagy a Nyugat indulásának nagyon erősen átpolitizált vitáit!). Ml 9. Mikroelemezni viszont sokféleképp lehet. Miután a recenzens — néhány helyeslő mondattól eltekintve - sajnos nem foglal­kozik a kötettel magával, annak módszertani sajátosságaival még kevésbé, álljon itt egy testes széljegyzet Standeisky Éva kuta­tási programjáról. Már csak azért is, mert ha az alábbiakban van egy szemernyi igazság, Lengyel László némely végkövetkeztetése is meginoghat. Nem biztos ugyanis, hogy oly szilárd a talaj, melyről elrugaszkodik. Hogy szép-e ugrása, nos, ennek eldöntését át­engedem társaimnak a szerkesztésben. Félreértéseket kerülendő azonnal leszögezem: Standeisky kötetéből rengeteget tanultam, fejezeteit faltam, írójának szerénysé­gét mindig is tiszteltem. Körültekintően (és nem kis fáradsággal) feltárt tényeinek jó része - úgy hiszem — már régóta tankönyv (Spenót)-érett, az empíriát nem cirkalmazza, a leírást nem terheli saját nagyratörő értelmezési kísérleteivel, és egy pillanatig sem büszkélkedik saját kutatási módszerével. Kicsire tör. Nem „esszézik", sőt inkább közread, mint tanulmányt ír. Az olvasó meg vele halad, készséggel, mert nem kényszerítik. No de meddig jut el? Én szeretnék messzire, jó darabig sikerül is, akkora bennem a detektívszenvedély: keveset tudok, és mindent tudni akarok Standeisky hőseiről, ő pedig nem fukarkodik az adatokkal. Távol álljon tőle, hogy félre akarna vezetni. Sőt, vezetni akar a leg­kevésbé. Legszívesebben levéltári felfedezéseibe avatja be az olvasót, szikár, majdhogynem poéngyilkos stílusban. Nem köszö­rüli a nyelvét, nem utálkozik (pedig mennyi alkalma lenne rá), és nem tüntet ki senkit rokonszenvével (igaz, erre alig akadna érdemes). Még mindig vele haladok. Egy idő után azonban motoszkálni kezd bennem valami hiányérzetféle. Észreveszem, hogy­ a szerző kizárólag „papírból" dolgozik, szemmel láthatóan csak a levéltári forrásokban bízik, mintha nem élne vagy néma lenne minden tanú, netán azok összes leszármazottja, barátja, munkatársa, horribile dictu, házvezetőnője és sofőrje. Mintha mondjuk, a reformkor irodalmi életét tanulmányozná a levéltár sötétjében. Vajon miért nem nyúl az oral history alkalmas szerszámaihoz (a naplókat és az ügynökjelentéseket most nem idesorolom), miért gondolja, hogy a papír és annak tudós olvasója (esetleg meg­támogatva más tudós olvasók művei által) elegendő bármely történeti rejtély megfejtéséhez, amikor félő, hogy többnyire még tisztességes rekonstruálásukhoz is kevés? (Példa - találomra sorolom -: kérdezzük Révai József kisebbik, Horváth Márton na­gyobbik fiát, Heller Ágnest, a mozgóvilágosokat, éntőlem Agárdi Pétert vagy E. Fehér Pált is erről-arról, vagy ha már megkér­deztük­ ték őket, idézzünk tőlük bátran, no persze, illő forráskritikával. Én nem félnék: ezek a források nem lesznek semmivel 2000 C- 39 szánnal nem járó tiszteletköröket ró a mai

Next