2000, 2007 (19. évfolyam) november
LENGYEL LÁSZLÓ: Az ellenreformáció kora és a reformdiktatúra
dás, reformizmus. Majd szellemileg továbbhúzódik a 21. század Magyarországáig. Ennek csúcsa a magyar reformkor, amelynek szereplői, Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Deák, Eötvös, Kemény, Szalay évtizedes példát adtak arra, hogyan szükséges megfigyelni az európai mintákat, belső képviselői vitákkal, egyeztetésekkel honosítani őket, a félig szabad sajtót fölhasználni, önálló reformintézményeket teremteni. Majd a levert szabadságharc után, a kiegyezés körüli, ugyancsak évtizedes, nyílt és aprólékos vita, egyszerre vezetett az uralkodó házzal és a politikai elit különböző oldalaival való kiegyezéshez. Ennek a tradíciónak az önkéntes és autonóm társadalmi, civil kezdeményezés, a tudások és tapasztalatok versengése, a nyilvánosság, a politikai közvélemény előtti állandó megmérettetés, a szabályok és intézmények folyamatos, menet közbeni alakítása az alapja. Nincs mindenható és mindent előíró főhatalom, előre megszabott forgatókönyv, kizárólagos, megszentelt tudás. Nincs egyetlen és kizárólagos nemzetközi kánon, amelyhez mindenképpen ragaszkodni és közeledni kell. Nincs biztos végcél, illetve fontosabb az út, mint a megérkezés oda. Nem akar eljutni a fejlett szocializmusba, kommunizmusba, se a fejlett kapitalizmusba. Az első tradíciót jól kifejezi a leninista jelszó: „a végcél minden, a mozgalom semmi". A másodikat, Bernstein szociáldemokrata jelszava: „a mozgalom minden, a végcél semmi". Az előbbi boldogítani kívánja az embereket, akaratuk ellenére is, mindenáron át akarja vezetni a vonakodó vak embert a túloldalra. Bizonyosan jobban tudja, hogy mi mások érdeke, mint maguk az érintettek. Meg van győződve róla, hogy értékei a lehetséges legjobb, kizárólagos értékek. A másodiknak elve, hogy semmit rólunk, nélkülünk, s megkérdi a vakot, át akar-e menni. Véli, hogy mindenkinek jogot kell adni, hogy érdekeit és értékeit szabadon képviselhesse. Próba-szerencse alapon mérlegel, s lassúsága, alacsony hatékonysága ellenére, hiszi, hogy a demokrácia végső soron jobb dolog, mint a kizárólagos döntés. Az egyikben meg kell győzni, fel kell világosítani az uralkodót, a hatalmat, hogy ezt vagy azt tegye az emberiség és/vagy a haza, a világ proletariátusa és/vagy a globalizációs versenyképesség üdvére. A másikban hiányzik az Üdvtan és a Paradicsom, nem se a mennyekből a Magyarok Istene, se a Felvilágosult Úr, ám létezik olvadás, „emberarc", élhetőbb intézmény, társadalmilag együtt kitalált változás. A nyolcvanas évek reformközgazdászait különösen foglalkoztatta, hogy jozefinista vagy társadalmi reformok-e a kivitelezhetőek, illetve személyesen ki és milyen utat válasszon. Választóvonalhoz érkeztünk 1980-81-ben, amikor az egyik oldalon a kádári hatalom újraindította a hetvenes években elfojtott reformokat, a másikon pedig ott állt a lengyel Szolidaritás, és a szamizdat-ellenzék civil mozgalma. Kihez forduljunk? Honnan szerezzük a reformokhoz szükséges tudást? Kinek, milyen feltételekkel dolgozzunk ki reformtervezeteket? A nyolcvanas évek reformmozgalmának csúcsa, az 1986-87-es Fordulat és reform megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: egyszerre szerezte tudását és tapasztalatát a hatalom intézményeiből, valamint a társadalmi folyamatok vizsgálatából, illetve próbált meg reformtervezetekkel a hatalomhoz és a társadalomhoz fordulni. Nem felejthető, hogy a magyar reformhagyományok 1945-ben egy megszállt országban éltek tovább 1990-ig. Ennek megfelelően a reformokban gondolkodóknak nemcsak saját diktatórikus hatalmukkal és alávetett, kevés autonómiával rendelkező társadalmukkal/nemzetükkel, hanem a megszálló szovjet hatalom akaratával is számolniuk kellett, így a jozefinistáknak a „nagyimrista" reformkommunistáknak, nemcsak a Rákosi Mátyás irányította hazai diktatúrával, hanem a szovjet szándékokkal is szembe kellett nézniük, akár az írói-újságírói Memorandum szerzőinek, a Petőfi Kör szervezőinek. Hasonlóképpen, a hatvannyolcas reformereknek, belül és kívül, érezniük kellett a brezsnyevi Szovjetunió súlyát és erejét. A nyolcvanas évek reformerei, a jozefinista-gorbacsovisták éppúgy, mint a fél-ellenzéki reformközgazdászok, valamennyi reformtervezetüket a kádári hatalom és a szovjet uralom kettős szorításában írták, próbálták keresztül vinni. Bizonyos szempontból igen fontos, hogy a nyugati világ hogyan ítélkezett a magyar, illetve a kelet-közép-európai szerkezetekről és hagyományokról. Az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak komolyan értékelték a Kádár-féle magyar „reform-modellt" a többi szovjet típusú gazdasági és társadalmi modellhez képest. 1989-ben, Magyarországot és Lengyelországot tekintették úgy, mint amelyeknek reformok és tárgyalások révén 2000 0* 5