2000, 2007 (19. évfolyam) november

LENGYEL LÁSZLÓ: Az ellenreformáció kora és a reformdiktatúra

dás, reformizmus. Majd szellemileg továbbhúzó­dik a 21. század Magyarországáig. Ennek csúcsa a magyar reformkor, amelynek szereplői, Széche­nyi, Kossuth, Batthyány, Deák, Eötvös, Kemény, Szalay évtizedes példát adtak arra, hogyan szüksé­ges megfigyelni az európai mintákat, belső képvi­selői vitákkal, egyeztetésekkel honosítani őket, a félig szabad sajtót fölhasználni, önálló reformin­tézményeket teremteni. Majd a levert szabadság­harc után, a kiegyezés körüli, ugyancsak évtize­des, nyílt és aprólékos vita, egyszerre vezetett az uralkodó házzal és a politikai elit különböző olda­laival való kiegyezéshez. Ennek a tradíciónak az önkéntes és autonóm társadalmi, civil kezdemé­nyezés, a tudások és tapasztalatok versengése, a nyilvánosság, a politikai közvélemény előtti ál­landó megmérettetés, a szabályok és intézmények folyamatos, menet közbeni alakítása az alapja. Nincs mindenható és mindent előíró főhatalom, előre megszabott forgatókönyv, kizárólagos, meg­szentelt tudás. Nincs egyetlen és kizárólagos nem­zetközi kánon, amelyhez mindenképpen ragasz­kodni és közeledni kell. Nincs biztos végcél, illet­ve fontosabb az út, mint a megérkezés oda. Nem akar eljutni a fejlett szocializmusba, kommuniz­musba, se a fejlett kapitalizmusba. Az első tradíciót jól kifejezi a leninista jelszó: „a végcél minden, a mozgalom semmi". A másodi­kat, Bernstein szociáldemokrata jelszava: „a moz­galom minden, a végcél semmi". Az előbbi boldogí­tani kívánja az embereket, akaratuk ellenére is, mindenáron át akarja vezetni a vonakodó vak embert a túloldalra. Bizonyosan jobban tudja, hogy mi mások érdeke, mint maguk az érintettek. Meg van győződve róla, hogy értékei a lehetséges legjobb, kizárólagos értékek. A másodiknak elve, hogy semmit rólunk, nélkülünk, s megkérdi a va­kot, át akar-e menni. Véli, hogy mindenkinek jo­got kell adni, hogy érdekeit és értékeit szabadon képviselhesse. Próba-szerencse alapon mérlegel, s lassúsága, alacsony hatékonysága ellenére, hiszi, hogy a demokrácia végső soron jobb dolog, mint a kizárólagos döntés. Az egyikben meg kell győz­ni, fel kell világosítani az uralkodót, a hatalmat, hogy ezt vagy azt tegye az emberiség és/vagy a haza, a világ proletariátusa és/vagy a globalizációs versenyképesség üdvére. A másikban hiányzik az Üdvtan és a Paradicsom, nem se a mennyekből a Magyarok Istene, se a Felvilágosult Úr, ám léte­zik olvadás, „emberarc", élhetőbb intézmény, tár­sadalmilag együtt kitalált változás.­ A nyolcvanas évek reformközgazdászait külö­nösen foglalkoztatta, hogy jozefinista vagy társa­dalmi reformok-e a kivitelezhetőek, illetve sze­mélyesen ki és milyen utat válasszon. Választóvo­nalhoz érkeztünk 1980-81-ben, amikor az egyik oldalon a kádári hatalom újraindította a hetve­nes években elfojtott reformokat, a másikon pe­dig ott állt a lengyel Szolidaritás, és a szamiz­dat-ellenzék civil mozgalma. Kihez forduljunk? Honnan szerezzük a reformokhoz szükséges tu­dást? Kinek, milyen feltételekkel dolgozzunk ki reformtervezeteket? A nyolcvanas évek reform­mozgalmának csúcsa, az 1986-87-es Fordulat és reform megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: egyszerre szerezte tudását és tapasztalatát a hata­lom intézményeiből, valamint a társadalmi folya­matok vizsgálatából, illetve próbált meg reform­tervezetekkel a hatalomhoz és a társadalomhoz fordulni. N­em felejthető, hogy a magyar re­formhagyományok 1945-ben egy megszállt or­szágban éltek tovább 1990-ig. Ennek megfelelő­en a reformokban gondolkodóknak nemcsak sa­ját diktatórikus hatalmukkal és alávetett, kevés autonómiával rendelkező társadalmukkal/nem­zetükkel, hanem a megszálló szovjet hatalom akaratával is számolniuk kellett, így a jozefinis­táknak­­ a „nagyimrista" reformkommunisták­nak, nemcsak a Rákosi Mátyás irányította hazai diktatúrával, hanem a szovjet szándékokkal is szembe kellett nézniük, akár az írói-újságírói Me­morandum szerzőinek, a Petőfi Kör szervezőinek. Hasonlóképpen, a hatvannyolcas reformerek­nek, belül és kívül, érezniük kellett a brezsnyevi Szovjetunió súlyát és erejét. A nyolcvanas évek reformerei, a jozefinista-gorbacsovisták éppúgy, mint a fél-ellenzéki reformközgazdászok, vala­mennyi reformtervezetüket a kádári hatalom és a szovjet uralom kettős szorításában írták, próbál­ták keresztül vinni. Bizonyos szempontból igen fontos, hogy a nyu­gati világ hogyan ítélkezett a magyar, illetve a ke­let-közép-európai szerkezetekről és hagyományok­ról. Az Egyesült Államok és az európai nagyhatal­mak komolyan értékelték a Kádár-féle magyar „reform-modellt" a többi szovjet típusú gazdasági és társadalmi modellhez képest. 1989-ben, Ma­gyarországot és Lengyelországot tekintették úgy, mint amelyeknek reformok és tárgyalások révén 2000 0* 5

Next