2000, 2018 (30. évfolyam) május
Lengyel László: Hazabüszkeségről
megírja, hogyan fog hozzá egy falu, hogy elüldözze azt, aki befogadna egy idegenből, háborúból menekült családot néhány napra. A férfiakat, akik komoly arccal latolgatják, hogy alaposan el kellene verni, vagy jobb fölgyújtani a házát. Az asszonyt, aki fölébreszti az urát, hogy menjen a többiekkel, kiszúrni az autó kerekeit. Az öreget, aki eltorzult arccal ordítja: ide, soha ne jöjjenek! A gyerekeket, akik ott nevetgélnek, amikor a család autókra rakja világát és megy. A vasárnap teli templomot és a felebaráti szeretetről prédikáló papot. Őcsény. Ököritó. Száz év múlva, már senki se tudja a falu nevét. A nemzet megmaradásáról Márai Sándor írja be naplójába 1948. március 15-én: „Ma száz éve szavalt Petőfi. Igaza volt?... Nem inkább Aranynak, Tompának volt igaza? Ők tudták, hitték, hogy egy nemzet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad. Petőfi azt hitte, a nemzet akkor marad meg, ha cselekszik. Az idő most dönt - lassan - e perben.” Bizony, azt gondolom, hogy Petőfinek volt igaza: a nemzet akkor marad meg, ha cselekszik. És nekünk az a dolgunk, hogy erre a cselekvésre bíztassuk, segítsük, ha kell, vezessük. Vagy mégse? Mi történne, ha miként Petőfi és Arany közé se a vagy, hanem az és szócskát illesztjük, ugyanezt tennénk a cselekvés és a megmaradás közé is. Tudni kell azt a legnehezebb feladatot is megoldani, hogy cselekedve is megmaradjunk, s megmaradva is cselekedjünk. De mi bizony rosszkor s rosszul cselekedve, szinte, hogy elvesztettük nemzetünket, máskor meg belemocsarasodva a megmaradásba, már nem tudtuk, hogy kik is vagyunk. Levélféle Petőfi Sándorhoz Pilinszky János írja az Új Emberbe, 1973. március 5-én: Levél Petőfi Sándorhoz- „Te: teremtés voltál, kivont kard, lovasroham. Lángész. Arany és Vörösmarty: érettség, fáradtság, elhomályosuló elme. Te voltál a Fiú, ők voltak az Atya. Te voltál a vállalkozás, ők a lemondás. Fiú voltál, mint Mozart, ők Atya, mint Johann Sebastian Bach. Egy dolog van azonban, amit Náladnál tisztábban senki sem képvisel. És ez az igazmondás. Itt mindig hozzád fordulok. Add, hogy veszélyeztetett alkatom és korunk labirintusában vergődve mindig vágyakozzam az egyenes útra, a Szép Szóra, egyszóval — az igazságra.” Olvasta-e ezt akkor valaki? Olvassa-e ma valaki? Fogja-e olvasni ötven év múlva valaki? 22 Cf 2000