8 Órai Ujság, 1924. április (10. évfolyam, 76-83. szám)

1924-04-16 / 82. szám

2 II vidéki színészet illáib­an van. [ Az Országos­­Szinészegyesü­let közgyűlése. —■ Saját tudósítónktól. — Az Országos Szinészegyesület ma délelőtt tartotta évi rendes közgyűlését, az egyesü­let Baross-téri palotájának I. emeleti ta­nácstermében. A közgyűlésre eljöttek kivé­tel nélkül az összes vidéki direktorok és megjelentek nagyszámmal a vidéki társula­tok képviseli!) is. A szinászparlament dél­előtt tíz órakor kezdte m­eg ülésezését Lászlóffy Bódog korelnök vezetésével s elsősorban is a közgyűlés elnökségét vá­lasztotta meg. A közgyűlés elnökké egy­hangúlag Sebestyén Gézát, a Budai mis­kolci színtársulat igazgatóját választotta meg, alelnökké pedig Rózsahegyi Kálmánt, a Nemzeti Színház művészét és László Gyula debreceni színészt. Jegyzők lettek Farkas Ferenc dr. és Perczel Oszkár. A választás után az elnöki széket Sebes­tyén Géza vette át, aki formás beszédben köszönte meg a közgyűlés bizalmát, majd rámutatott arra a nagy és komoly hiva­tásra, amely ma a vidéki színészre vár. — A magyar szó, a magyar dal ma az egyetlen fegyvere a magyarságnak — mon­dotta, — s ezért megsokszorosodott akarat­tal és kitartással kell tovább haladnia a vidéki színészetnek azon az úton, amelyen nagy ősei „a nemzet napszámosai" óta halad. A vidéki színészet ma válságban van. Nem szabad azonban, hogy ez a pil­lanatnyi helyzet visszavesse a magyar szí­nészet nívóját, nem szabad, hogy ez a vál­ság a magyar kultúrfölény elsenyvedésének legyen az okozója a színészetben. Sebestyén igazgató nagy figyelemmel és tetszéssel kísért szavai után Szilágyi Vilmos, a színészegyesület tanácselnöke emelkedett szólásra. Vázolta a vidéki színészek mos­toha sorsát, és válságos helyzetét és kitar­tásra, további lelkes és erős munkára h­ívta föl kartársait. Szilágyi Vilmos beszéde után a színész­­parlament áttért a választásokra. Az igaz­gatótanács hároméves mandátuma ez évben lejárt és a közgyűlés a távozó igazgató­­tanácsi tagok helyébe a színigazgatók és színészek közös jelöltjeit választotta meg. Sebestyén Géza a választás után a köz­gyűlést berekesztette és annak folytatását szerda reggel fél kilenc órára tűzte ki. Kívánjuk­ és óhajtjuk meggyőzni az általunk nagyra­­becsült magyar közönséget, hogy vállalatunk a jóindulatú kegyes támogatására és bizal­mára érdemes. Tisztelettel és szépen kérjük, használja kizárólag és kérje mindenütt különlegessé­günket „Senato­r“ dupla nikotinvédős szivarkahüvelyt és szivarkapapirt. Őszinte tisztelettel: „Senator" Schweizi Szivarka­hüvely és Szivarkapapirgyár R.-T. V­ezérképviselet­­ Budapest, Vili, Tisza Kálmán-téri, Telefon: J. GS-1-21. Lzeépí­tés és társai. Irta Quintus.­ ­ Nem kell azt hinni, hogy amikor min­den romlik körülöttünk és bennünk, csak éppen nyelvünk az, ami megáll a maga helyén, vagy hogy épen csak ez tisztul, javul és gyarapodik. Ellenkezőleg. A mű­vészetek az emberi nyelvvel együtt (hiszen a nyelv maga is művészet), viasz módjára veszik föl magukba koruk erkölcsi termé­szetű hatásait és innen van az is, hogy nyelvtudományunk mai gyönyörű fejlett­ségében szinte apróra ki tudja elemezni a magyar nyelvből nemzetünk ősi sorsát, lakóhelyeit, vándorlásait, más népekkel való együtt lakását, érintkezését és mind­azt a sok nagy titkot, amit a forrásos tör­ténettudomány ma sem tud megfejteni. Innen van az a különös jelenség is, hogy aki a nyelvtudomány titkaiba egy kicsit beleszagol, nem képes tőle menekülni. Mindig beljebb és beljebb csábítja nyomo­zási ösztöne a nagyszerű őserdőbe, amelyben járható utakat vágni különben elég nehéz. Amit jómagam mentségére is mondok, mi­­vel valami legyőzhetetlen indítás kény­szerít engem is, hogy olvasás közben sza­kadatlanul gyűjtsek érdekes szavakat, ki­fejezéseket, szólásmódokat, közmondá­sokat­; kivált pedig azonnal észreveszem, ha valamely piszok esik valahol a m­i „férfias" nyelvünkön, ha gazdagodása mellett (mert gazdagszik is) alávaló ide­genszerűsége terpeszkednek el benne és megrontják a nyelv erős szövetét. Ennél csak éppen az a fájdalmasabb, amikor va­lamely idegen szó, kifejezés vagy mondás a régi és teljesen helytálló magyarságot ölt ki, mint az egyebek közt nem kisebb szóval történt, mint az összes (gesamt), a mely német szó ma m­ár legyilkolta a vala­mennyi, egész, minden ősi szónemzetsé­geket s helyére a németes többessel ron­totta a nyelv szövetét. Amint azt négy szó­ból az „összes olvasók“ is fölismerhetik a régi jó „valamennyi olvasó“ helyett. Most azonban a jegyzőkönyvemből újabb dolgokat kaparászok ki, köztük a háromszor is aláhúzott leépít szót, a né­met „abbauen" mását, mivel ez már a há­ború utáni nyelvromlás egyik botrányos je­lensége. Elterjedése pedig világos bizonyí­téka annak, hogy nyelvünk még mindig nagyon ki van téve a német nyelv túlságos hatásának. A nyelv őreinek tehát nem volna szabad régi állóhelyeiket otthagyni. Ez az újabb szó­ átvétel máskülönben is sokra megtanít bennünket. Amennyire én utolérhetem, a kereskedelmi nyelven és utána az újságok közgazdasági rovata ré­vén lopózkodott be a nyelvbe — vizum nélkül. "A német bauen szó fogalmi tar­talma azonban még a köznyelvben is egé­szen más, mint a magyar épít szóé. Ennek a gyökere (ép) mindig kiegészülést jelent és sohasem fogyást. Ellenben a német szó több értelmű s az építésen és szerkesztésen kívül pl. a föld megművelését (Ackerbau) is jelenti. E sokféle jelentése mellett az abbauen igenis jelenti valamely kész do­lognak a szétszedését, lehordását is. A ma­gyar szó soha. Az építés mindig épülés, egészedés. Ilyen a rokonsága is: épületes, épen, épség, felépülés stb. A német szónak tehát leépítéssel való fordítása nemcsak nyelvhamisítás, hanem a magyar gondolat meghamisítása is, ami már súlyosabb be­számítás alá esik. Az egyértékű idegen sza­vak átvétele, — ha fölösleges, — csak szolgai jellemre vall, ellenben a jó magyar szó mellett egy más fogalmi tartalmú német szónak a nyelvbe való erőszakolása a hazaáruláshoz hasonló bűncselekmény, amiért azonban, — fájdalom, — még nem csukják be az embert. — Maradjon tehát meg a leépíteni szó helyett a régi és jó magyar lebontani, lehordani, leszedni, a maga tisztességes rokonságával együtt. A rossz szó társai közé pedig azokat je­gyeztem, amelyek megfigyelésem szerint jobbára az utolsó tiz év alatt a le­­ab, igekötő németes vonzásánál fogva szár­maztak be nyelvünkbe, avagy már ko­rábban bemásztak a kerítésen át, de csak az utóbbi években terpeszkedtek el ottho­nosan, rendesen egy-egy kitűnő, régi ma­gyar szócsalád veszedelmére. Íme a „lövést leadni" (abgeben) kifeje­zés is ilyen. A háború hozta be. Kevésbé súlyos vétek az előbbinél, de a lövést a jó magyar nyelv szerint teszi az ember, nem pedig leadja. Tehát: „az ágyúval tíz lövést tettek a falakra", vagy „tízszer lőttek". Nyelvünk szellemében nincs semmi, ami e szó szolgai lefordítását indokolná, mivel a leadásnak nálunk szintén egészen más fo­galomköre van. Ilyen a leszállítás is, abban a kereske­delmi értelemben, hogy „et'­vas abliefern", vagyis valamely fölvállalt szállítást teljesí­teni. A leszállít szónak magyarul valamely magasabb fokról alacsonyabbra való mér­séklés a fogalmi köre, de sohasem jelenti a teljesítést, hanem az ellenkezőjét, vagyis annak fogyását. Tehát itt is fogalmi ha­misítás van.­­A fölvállalt kötelezettséget magyarul teljesíteni, a teljesítést pedig be­fejezni szokás. Semmi ok sincs, ami a ha­mis kifejezés átvételét igazolná. A keres­kedők pedig jobb lesz, ha az árakat szál­lítják le! Éppen ilyen tekintet alá esik a lerendel szó is, mely a német obstellen helyett egyre gyakoribb. Ha az ember rendelt valamit és az nem jó, akkor nem fogadja el, rosszabb esetben el lehet tűrni, h­a visszarendeli, vagy ami még legjobb: visszautasítja. Oly­kor a még nem teljesített rendelést vissza­-­szívja. A szolgai diódra való szófordításra ebben sem szorultunk, mivel nekiütik is bőven van szavunk erre a cselekvésre. Ide sorozom az elmélyít (vertiefen) szót is, mely kivált a nyugatosok nyelvcsavarga­­tásaiban otthonos, holott a kifogástalan mélyít szó is helyt áll magáért. Arany Já­nos használta, úgy tudom először az elmé­lyül szót, tisztán költői kép gyanánt a levegő-égre. Ez igen szép költői szó, azon­ban prózában ő sem élt vele. Nem is arra való. De az ebből faragott s az „émelyít?” szóra vágó elmélyít szó már torzulás. Ma­­radjunk meg az egyszerűnél! Végre itt van még egy az újabb nyelv* büntettek közül, ami fájdalom, ma már oly általános, hogy már a köznép is sűrűn él vele az újságok után. Ez pedig az elenged szó mindenféle rokonságával együtt. Ez is a német lassan (durchlassen, auslassen stb.) szó mása. Formái: kiengedni, átengedni, beengedni, leengedni stb. A magyar nyelv egyik szép eredetisége, hogy a tartozásból, vagy lekötöttségből való szabadításra három fogalomjelzője is van. Ha a szabadítás erkölcsi, vagy eny­hébb kötelékből történik, akkor: elenged. Tehát adósságot, ígéretet stb. elenged az ember. Többféle használatú, de rendesen jóindulatra valló szabadítás elbocsát, meg­bocsát, kibocsát stb. Fogságból, szolgálat­ból, kórháziból elbocsátani valakit. Az erő­sebb lekötöttségtől: elereszt. Tehát: a csa­vargót eleresztették. A határon áteresztették. A vadállatokat kieresztették stb. A többiről majd máskor mondok egy-két éneket. Most azzal kell befejezni, ne higy­je senki, hogy szegény országunknak területe és népe kétharmad részével megfizetett po­litikai füiggetl­sége (vagy a maink legalább az árnyéka) elég arra, hogy legbecsesebb kincsünket, nyelvünket most már szabad­jára hagyhatjuk. Jaj nem! A politkát, jól­­rosszul, tudós és tudatlan emberek csinál­ják, de a nyelv természetes képződménye az emberi társaséletnek. É­­jel-nappal áll­junk őrt mellette és ne ,,engedjük", hogy rosszabb képet adjon majdan az utódok­nak rólunk, mint amilyenek valósággal vagyunk. Hiszen már így is elég rossz tanuságott fog az tenni.­­ Gazdasági konszolidáció. írta dr. Dréhl Imre. „Nem arról van szó, hogy választani kell a múlt évi életfeltételek folytatása, vagy azok megjavítása között; válaszaim kell: ama nehézségeknek egy periódusa között, amely nehézségek talán nagyobbak, mint mindazok, melyek 1919 óta felmerültek, de amely nehézségek a jövő számára valósá­gos javulást készítenek elő, vagy választani kell egy olyan mélységbe, szükségbe és nyo­morúságba való hanyatlás között, amelyhez hasonlóan a modern világban Oroszország kivételével sehol és soha nem fordulhat elő." Ezek a sorok a népszövetség tanácsának egy előterjesztéséből valók. Akkor fogam­­zottak meg, amikor Ausztria szanálásának programmja volt a napirenden. Vajjon kedvezőbb helyzetben vagyunk-e mi ma, mint volt Ausztria a szanálás kü­szöbén? A mi fizetési mérlegünk rosszabb, mint volt Ausztriáé akkor, államháztartá­sunk nem rendezettebb, adósságunk több és a jóvátétel réme bennünket sem kinél jobban. Ellenben elzártságunk szorosabb, nyomasztóbb és Ausztria célvizeiközi elhe­lyezkedésr­e hasonlíthatatlanul kedvezőbb volt akkor. A kölcsön és a jóvátétel elinté­zése nélkül a népszövetség mégis olyan katasztrófát jósolt a számára, mely az európai országok újabbkori történelmében, Oroszország kivételével, ismeretlen. Hogy van az, hogy ma akadnak nálunk pártok, politikusok, talán befolyásolt társa­dalmi rétegek is, amelyek, ha bízhatunk föllépésük őszinteségében, esetleg hajlandók volnának a kormány külföldi akcióját meg­hiúsítani, vagy megnehezíteni. Ha visszagondolunk arra, mennyire nyomtalan volt még ilyen kísérlet akkor, amikor Bethlen István első tapogatózó lé­péseit tette meg a külföldön; vagy arra, mily csábító és irigylésreméltó példaként tűnt föl az egész ország előtt Ausztria vá­ratlan talpraállása és felbukkanása az ör­vényből, melybe belehanyatlott, vagy - h­a arra gondolunk, mily nyomasztó felhőként nehezedett reánk még nemrég a jóvátétel kérdése, elfátyolozva előlünk egy jobb jö­vőnek minden perspektíváját, akkor csak egyetlen magyarázatát találjuk a gyors vál­tozásnak, ennek a lendületes ellenzéki talpraugrásnak. Bethlen István eredményei elfeledtették velük azt, hogy mi volt itt egy éve, vagy háromnegyed éve, elfeledtették velük a nyomorúságnak és reménytelenségnek azt az állapotát, amelyben akkor voltunk­, elfe­ledtették velük, mik voltak ők maguk és h­ogy közülük, bizonyára többen hajlandók lettek volna egészen kétségbeesett és kalan­dos külpolitikai vállalkozásokhoz fogni, csakhogy a reménységnek egyetlen sugara is áttörjön a felhőkön. Persze ma más vi­lág van. Hiszen befoszonyult, h­ogy Európa szóba áll velünk, megvan a kötelező ígé­ret a jóvátétel elintézésére, a kilátás a köl­csönre és Kállay Tibor szanálási pro­­grammra, mely a végleges kibontakozást biztosítja. Mindehhez csak két dolgot kell elfelejteni: az egyik az, hogy mi volt itt, mielőtt Bethlen akciója megindult, a másik, hogy ami van, azt ez az akció hozta. És talán még egyet: hogy mi volna, ha az ak­ció meghiúsulna. Érdekes tünet. Az ellenzék egy része ha­dat üzent a kölcsönjavaslatoknaknak, m­ert úgy érzi, abban a csalfa illúzióban él, hogy az a változás, melyet ezeknek a javaslatoknak kell majd meghozniuk, már itt van. Egy kis időranli tévedés ez és Bethlen István sorsának sajátsága, hogy ő hozta meg számukra a bátor bizakodás­nak azt a levegőjét is, melyben egyszerre oly könnyen mellőzhetőnek érzik az akciót. A mi memóriánk jobb, mi még ma is elismeréssel gondolunk arra a fegyelmezett magatartásra, amit az ellenzék akkor ta­núsított, amikor Bethlen még munkájának elején és derekán volt. Nem akarjuk ebből tisztán azt a tanulságot levonni, ami a mondottakból következnék, hogy akkor még rosszabbul éreztük magunkat és ép­pen az akció sikere nem növelte olyan nagyra bátorságunkat. Nem képzelhető másképpen, minthogy az ellenzéknek kel­­lett a kölcsön a jóvátétel elintézése, de nem ilyen feltételekkel. Lehetséges ez? Nem. Ausztria szanálása itt folyt le a szemünk előtt és annak feltételeit min­denki ismerte nálun­k. Aki belegselte a kööcsön gondolatát, az tudatosan akcep­­tálta az azóta elkövetkezett feltételeket is. Hiszen talán az osztrák parlamenti napló­ban Sem szerepelt többet Zimmerma­nn úr neve, mint a magyar nemzetgyűlésében, közbeszólás formájában, ellenzéki padok­ról. Minden sérelemre, állítólagos anomá­liára egyetlen orvosszert tudtak és kíván­tak: Zimmermannt. Az a szerepkör, melyet ezek a közbeszólások az előkelő idegen* nek imputáltak, — már a politikai diktá­­torság határát súrolta. Báró Korányi Frigyes ur fogadkozott egy vacsorán, emlegetve életet és halált, mintha valami főbenjáró rosszra készülne, holott csak az országot szeretné rendije* hozni, — kötelessége szerint. Érdekes, mennyire neki kell annak gyürkőznie, előre leszúrni tolva gyűlölséget, vádat, rá­galmat, aki a háborús idők óta beleül Ma­­gyarország pénzügyminiszteri székébe. —» !kár más ország pénzügyminiszterei sem ültek ezekben az időkben sokkal puhább helyen. Igaz, népszerűségre a fináncminisz­ter békében is csak ritkán vergődött, mert hiszen a hivatása az, hogy elvegyen és ne adjon, most azonban azt gondolom, hogy a pénzügy­minisztereknek Európa­­szerte való járványszerű pusztulásának van külön oda is. A mi esetünkben ez a következőképpen fest. A magyar pénzügyminiszternek ma to­­ronyiránt kell mennie, egyetlen cél felé. Ez a cél nem lehet más, mint a gazdasági konszolidáció, tíz esztendő zavarai és ver­­gődése után a megnyugvás, a stabilitás. Halljuk is, hogy ezt a célt az egész társa­­dalom helyesli, ez azonban nem őszinte val­­lomása a társadalomnak. A valóság az, hogy ennek a háborús és háború utáni társadalomnak is jelentékeny nagy része a hanyatló, vagy legalább is ingadozó pénzérték konjunktúrájára rendezkedett be és ettől nem szívesen tér el. Ennek a kere­seti lehetőségnek a létalapját veszélyezteti minden konszolidációs terv, mert hiszen az ilyen akciónak minden lépése egy-egy terep­­alattnyi helyet csapol le abból a gazdasági ingoványból, amelyben a háború utáni társadalom nagy része ma él. Ezért is van az, hogy mi közijén a pénzügyminiszter csakugyan menne torony iránt, súlyos tá­madások érik éppen ilyen konjunkturális szempontok elhanyagolása miatt, sőt egye­­nesen azt akarnák kötelességévé tenni, hogy csináljon ugyan kons­zolidációt, de tartsa meg mindazt, ami az anarchiában kellemes. Mindannak azonban, ami nem konszo* lidáció, van egy nagy fogyatkozása, *rs hogy nem állandó, tartósan nem lehet ki építeni. Ma még kereseti lehetőség. — hói* nap? olyan mélység, szükség és nyomom* ság — mondja a népszövetségi jelentés, —* melyhez hasonló a modern világban, Orosz* ország kivételével, sehol és soha nem for­­dult elő. ­ Szer­dar, 1924 április 11­.

Next