8 Órai Ujság, 1924. április (10. évfolyam, 76-83. szám)
1924-04-16 / 82. szám
2 II vidéki színészet illáiban van. [ Az OrszágosSzinészegyesület közgyűlése. —■ Saját tudósítónktól. — Az Országos Szinészegyesület ma délelőtt tartotta évi rendes közgyűlését, az egyesület Baross-téri palotájának I. emeleti tanácstermében. A közgyűlésre eljöttek kivétel nélkül az összes vidéki direktorok és megjelentek nagyszámmal a vidéki társulatok képviseli!) is. A szinászparlament délelőtt tíz órakor kezdte meg ülésezését Lászlóffy Bódog korelnök vezetésével s elsősorban is a közgyűlés elnökségét választotta meg. A közgyűlés elnökké egyhangúlag Sebestyén Gézát, a Budai miskolci színtársulat igazgatóját választotta meg, alelnökké pedig Rózsahegyi Kálmánt, a Nemzeti Színház művészét és László Gyula debreceni színészt. Jegyzők lettek Farkas Ferenc dr. és Perczel Oszkár. A választás után az elnöki széket Sebestyén Géza vette át, aki formás beszédben köszönte meg a közgyűlés bizalmát, majd rámutatott arra a nagy és komoly hivatásra, amely ma a vidéki színészre vár. — A magyar szó, a magyar dal ma az egyetlen fegyvere a magyarságnak — mondotta, — s ezért megsokszorosodott akarattal és kitartással kell tovább haladnia a vidéki színészetnek azon az úton, amelyen nagy ősei „a nemzet napszámosai" óta halad. A vidéki színészet ma válságban van. Nem szabad azonban, hogy ez a pillanatnyi helyzet visszavesse a magyar színészet nívóját, nem szabad, hogy ez a válság a magyar kultúrfölény elsenyvedésének legyen az okozója a színészetben. Sebestyén igazgató nagy figyelemmel és tetszéssel kísért szavai után Szilágyi Vilmos, a színészegyesület tanácselnöke emelkedett szólásra. Vázolta a vidéki színészek mostoha sorsát, és válságos helyzetét és kitartásra, további lelkes és erős munkára hívta föl kartársait. Szilágyi Vilmos beszéde után a színészparlament áttért a választásokra. Az igazgatótanács hároméves mandátuma ez évben lejárt és a közgyűlés a távozó igazgatótanácsi tagok helyébe a színigazgatók és színészek közös jelöltjeit választotta meg. Sebestyén Géza a választás után a közgyűlést berekesztette és annak folytatását szerda reggel fél kilenc órára tűzte ki. Kívánjuk és óhajtjuk meggyőzni az általunk nagyrabecsült magyar közönséget, hogy vállalatunk a jóindulatú kegyes támogatására és bizalmára érdemes. Tisztelettel és szépen kérjük, használja kizárólag és kérje mindenütt különlegességünket „Senator“ dupla nikotinvédős szivarkahüvelyt és szivarkapapirt. Őszinte tisztelettel: „Senator" Schweizi Szivarkahüvely és Szivarkapapirgyár R.-T. Vezérképviselet Budapest, Vili, Tisza Kálmán-téri, Telefon: J. GS-1-21. Lzeépítés és társai. Irta Quintus. Nem kell azt hinni, hogy amikor minden romlik körülöttünk és bennünk, csak éppen nyelvünk az, ami megáll a maga helyén, vagy hogy épen csak ez tisztul, javul és gyarapodik. Ellenkezőleg. A művészetek az emberi nyelvvel együtt (hiszen a nyelv maga is művészet), viasz módjára veszik föl magukba koruk erkölcsi természetű hatásait és innen van az is, hogy nyelvtudományunk mai gyönyörű fejlettségében szinte apróra ki tudja elemezni a magyar nyelvből nemzetünk ősi sorsát, lakóhelyeit, vándorlásait, más népekkel való együtt lakását, érintkezését és mindazt a sok nagy titkot, amit a forrásos történettudomány ma sem tud megfejteni. Innen van az a különös jelenség is, hogy aki a nyelvtudomány titkaiba egy kicsit beleszagol, nem képes tőle menekülni. Mindig beljebb és beljebb csábítja nyomozási ösztöne a nagyszerű őserdőbe, amelyben járható utakat vágni különben elég nehéz. Amit jómagam mentségére is mondok, mivel valami legyőzhetetlen indítás kényszerít engem is, hogy olvasás közben szakadatlanul gyűjtsek érdekes szavakat, kifejezéseket, szólásmódokat, közmondásokat; kivált pedig azonnal észreveszem, ha valamely piszok esik valahol a mi „férfias" nyelvünkön, ha gazdagodása mellett (mert gazdagszik is) alávaló idegenszerűsége terpeszkednek el benne és megrontják a nyelv erős szövetét. Ennél csak éppen az a fájdalmasabb, amikor valamely idegen szó, kifejezés vagy mondás a régi és teljesen helytálló magyarságot ölt ki, mint az egyebek közt nem kisebb szóval történt, mint az összes (gesamt), a mely német szó ma már legyilkolta a valamennyi, egész, minden ősi szónemzetségeket s helyére a németes többessel rontotta a nyelv szövetét. Amint azt négy szóból az „összes olvasók“ is fölismerhetik a régi jó „valamennyi olvasó“ helyett. Most azonban a jegyzőkönyvemből újabb dolgokat kaparászok ki, köztük a háromszor is aláhúzott leépít szót, a német „abbauen" mását, mivel ez már a háború utáni nyelvromlás egyik botrányos jelensége. Elterjedése pedig világos bizonyítéka annak, hogy nyelvünk még mindig nagyon ki van téve a német nyelv túlságos hatásának. A nyelv őreinek tehát nem volna szabad régi állóhelyeiket otthagyni. Ez az újabb szó átvétel máskülönben is sokra megtanít bennünket. Amennyire én utolérhetem, a kereskedelmi nyelven és utána az újságok közgazdasági rovata révén lopózkodott be a nyelvbe — vizum nélkül. "A német bauen szó fogalmi tartalma azonban még a köznyelvben is egészen más, mint a magyar épít szóé. Ennek a gyökere (ép) mindig kiegészülést jelent és sohasem fogyást. Ellenben a német szó több értelmű s az építésen és szerkesztésen kívül pl. a föld megművelését (Ackerbau) is jelenti. E sokféle jelentése mellett az abbauen igenis jelenti valamely kész dolognak a szétszedését, lehordását is. A magyar szó soha. Az építés mindig épülés, egészedés. Ilyen a rokonsága is: épületes, épen, épség, felépülés stb. A német szónak tehát leépítéssel való fordítása nemcsak nyelvhamisítás, hanem a magyar gondolat meghamisítása is, ami már súlyosabb beszámítás alá esik. Az egyértékű idegen szavak átvétele, — ha fölösleges, — csak szolgai jellemre vall, ellenben a jó magyar szó mellett egy más fogalmi tartalmú német szónak a nyelvbe való erőszakolása a hazaáruláshoz hasonló bűncselekmény, amiért azonban, — fájdalom, — még nem csukják be az embert. — Maradjon tehát meg a leépíteni szó helyett a régi és jó magyar lebontani, lehordani, leszedni, a maga tisztességes rokonságával együtt. A rossz szó társai közé pedig azokat jegyeztem, amelyek megfigyelésem szerint jobbára az utolsó tiz év alatt a leab, igekötő németes vonzásánál fogva származtak be nyelvünkbe, avagy már korábban bemásztak a kerítésen át, de csak az utóbbi években terpeszkedtek el otthonosan, rendesen egy-egy kitűnő, régi magyar szócsalád veszedelmére. Íme a „lövést leadni" (abgeben) kifejezés is ilyen. A háború hozta be. Kevésbé súlyos vétek az előbbinél, de a lövést a jó magyar nyelv szerint teszi az ember, nem pedig leadja. Tehát: „az ágyúval tíz lövést tettek a falakra", vagy „tízszer lőttek". Nyelvünk szellemében nincs semmi, ami e szó szolgai lefordítását indokolná, mivel a leadásnak nálunk szintén egészen más fogalomköre van. Ilyen a leszállítás is, abban a kereskedelmi értelemben, hogy „et'vas abliefern", vagyis valamely fölvállalt szállítást teljesíteni. A leszállít szónak magyarul valamely magasabb fokról alacsonyabbra való mérséklés a fogalmi köre, de sohasem jelenti a teljesítést, hanem az ellenkezőjét, vagyis annak fogyását. Tehát itt is fogalmi hamisítás van.A fölvállalt kötelezettséget magyarul teljesíteni, a teljesítést pedig befejezni szokás. Semmi ok sincs, ami a hamis kifejezés átvételét igazolná. A kereskedők pedig jobb lesz, ha az árakat szállítják le! Éppen ilyen tekintet alá esik a lerendel szó is, mely a német obstellen helyett egyre gyakoribb. Ha az ember rendelt valamit és az nem jó, akkor nem fogadja el, rosszabb esetben el lehet tűrni, ha visszarendeli, vagy ami még legjobb: visszautasítja. Olykor a még nem teljesített rendelést vissza-szívja. A szolgai diódra való szófordításra ebben sem szorultunk, mivel nekiütik is bőven van szavunk erre a cselekvésre. Ide sorozom az elmélyít (vertiefen) szót is, mely kivált a nyugatosok nyelvcsavargatásaiban otthonos, holott a kifogástalan mélyít szó is helyt áll magáért. Arany János használta, úgy tudom először az elmélyül szót, tisztán költői kép gyanánt a levegő-égre. Ez igen szép költői szó, azonban prózában ő sem élt vele. Nem is arra való. De az ebből faragott s az „émelyít?” szóra vágó elmélyít szó már torzulás. Maradjunk meg az egyszerűnél! Végre itt van még egy az újabb nyelv* büntettek közül, ami fájdalom, ma már oly általános, hogy már a köznép is sűrűn él vele az újságok után. Ez pedig az elenged szó mindenféle rokonságával együtt. Ez is a német lassan (durchlassen, auslassen stb.) szó mása. Formái: kiengedni, átengedni, beengedni, leengedni stb. A magyar nyelv egyik szép eredetisége, hogy a tartozásból, vagy lekötöttségből való szabadításra három fogalomjelzője is van. Ha a szabadítás erkölcsi, vagy enyhébb kötelékből történik, akkor: elenged. Tehát adósságot, ígéretet stb. elenged az ember. Többféle használatú, de rendesen jóindulatra valló szabadítás elbocsát, megbocsát, kibocsát stb. Fogságból, szolgálatból, kórháziból elbocsátani valakit. Az erősebb lekötöttségtől: elereszt. Tehát: a csavargót eleresztették. A határon áteresztették. A vadállatokat kieresztették stb. A többiről majd máskor mondok egy-két éneket. Most azzal kell befejezni, ne higyje senki, hogy szegény országunknak területe és népe kétharmad részével megfizetett politikai füiggetlsége (vagy a maink legalább az árnyéka) elég arra, hogy legbecsesebb kincsünket, nyelvünket most már szabadjára hagyhatjuk. Jaj nem! A politkát, jólrosszul, tudós és tudatlan emberek csinálják, de a nyelv természetes képződménye az emberi társaséletnek. Éjel-nappal álljunk őrt mellette és ne ,,engedjük", hogy rosszabb képet adjon majdan az utódoknak rólunk, mint amilyenek valósággal vagyunk. Hiszen már így is elég rossz tanuságott fog az tenni. Gazdasági konszolidáció. írta dr. Dréhl Imre. „Nem arról van szó, hogy választani kell a múlt évi életfeltételek folytatása, vagy azok megjavítása között; válaszaim kell: ama nehézségeknek egy periódusa között, amely nehézségek talán nagyobbak, mint mindazok, melyek 1919 óta felmerültek, de amely nehézségek a jövő számára valóságos javulást készítenek elő, vagy választani kell egy olyan mélységbe, szükségbe és nyomorúságba való hanyatlás között, amelyhez hasonlóan a modern világban Oroszország kivételével sehol és soha nem fordulhat elő." Ezek a sorok a népszövetség tanácsának egy előterjesztéséből valók. Akkor fogamzottak meg, amikor Ausztria szanálásának programmja volt a napirenden. Vajjon kedvezőbb helyzetben vagyunk-e mi ma, mint volt Ausztria a szanálás küszöbén? A mi fizetési mérlegünk rosszabb, mint volt Ausztriáé akkor, államháztartásunk nem rendezettebb, adósságunk több és a jóvátétel réme bennünket sem kinél jobban. Ellenben elzártságunk szorosabb, nyomasztóbb és Ausztria célvizeiközi elhelyezkedésre hasonlíthatatlanul kedvezőbb volt akkor. A kölcsön és a jóvátétel elintézése nélkül a népszövetség mégis olyan katasztrófát jósolt a számára, mely az európai országok újabbkori történelmében, Oroszország kivételével, ismeretlen. Hogy van az, hogy ma akadnak nálunk pártok, politikusok, talán befolyásolt társadalmi rétegek is, amelyek, ha bízhatunk föllépésük őszinteségében, esetleg hajlandók volnának a kormány külföldi akcióját meghiúsítani, vagy megnehezíteni. Ha visszagondolunk arra, mennyire nyomtalan volt még ilyen kísérlet akkor, amikor Bethlen István első tapogatózó lépéseit tette meg a külföldön; vagy arra, mily csábító és irigylésreméltó példaként tűnt föl az egész ország előtt Ausztria váratlan talpraállása és felbukkanása az örvényből, melybe belehanyatlott, vagy - ha arra gondolunk, mily nyomasztó felhőként nehezedett reánk még nemrég a jóvátétel kérdése, elfátyolozva előlünk egy jobb jövőnek minden perspektíváját, akkor csak egyetlen magyarázatát találjuk a gyors változásnak, ennek a lendületes ellenzéki talpraugrásnak. Bethlen István eredményei elfeledtették velük azt, hogy mi volt itt egy éve, vagy háromnegyed éve, elfeledtették velük a nyomorúságnak és reménytelenségnek azt az állapotát, amelyben akkor voltunk, elfeledtették velük, mik voltak ők maguk és hogy közülük, bizonyára többen hajlandók lettek volna egészen kétségbeesett és kalandos külpolitikai vállalkozásokhoz fogni, csakhogy a reménységnek egyetlen sugara is áttörjön a felhőkön. Persze ma más világ van. Hiszen befoszonyult, hogy Európa szóba áll velünk, megvan a kötelező ígéret a jóvátétel elintézésére, a kilátás a kölcsönre és Kállay Tibor szanálási programmra, mely a végleges kibontakozást biztosítja. Mindehhez csak két dolgot kell elfelejteni: az egyik az, hogy mi volt itt, mielőtt Bethlen akciója megindult, a másik, hogy ami van, azt ez az akció hozta. És talán még egyet: hogy mi volna, ha az akció meghiúsulna. Érdekes tünet. Az ellenzék egy része hadat üzent a kölcsönjavaslatoknaknak, mert úgy érzi, abban a csalfa illúzióban él, hogy az a változás, melyet ezeknek a javaslatoknak kell majd meghozniuk, már itt van. Egy kis időranli tévedés ez és Bethlen István sorsának sajátsága, hogy ő hozta meg számukra a bátor bizakodásnak azt a levegőjét is, melyben egyszerre oly könnyen mellőzhetőnek érzik az akciót. A mi memóriánk jobb, mi még ma is elismeréssel gondolunk arra a fegyelmezett magatartásra, amit az ellenzék akkor tanúsított, amikor Bethlen még munkájának elején és derekán volt. Nem akarjuk ebből tisztán azt a tanulságot levonni, ami a mondottakból következnék, hogy akkor még rosszabbul éreztük magunkat és éppen az akció sikere nem növelte olyan nagyra bátorságunkat. Nem képzelhető másképpen, minthogy az ellenzéknek kellett a kölcsön a jóvátétel elintézése, de nem ilyen feltételekkel. Lehetséges ez? Nem. Ausztria szanálása itt folyt le a szemünk előtt és annak feltételeit mindenki ismerte nálunk. Aki belegselte a kööcsön gondolatát, az tudatosan akceptálta az azóta elkövetkezett feltételeket is. Hiszen talán az osztrák parlamenti naplóban Sem szerepelt többet Zimmermann úr neve, mint a magyar nemzetgyűlésében, közbeszólás formájában, ellenzéki padokról. Minden sérelemre, állítólagos anomáliára egyetlen orvosszert tudtak és kívántak: Zimmermannt. Az a szerepkör, melyet ezek a közbeszólások az előkelő idegen* nek imputáltak, — már a politikai diktátorság határát súrolta. Báró Korányi Frigyes ur fogadkozott egy vacsorán, emlegetve életet és halált, mintha valami főbenjáró rosszra készülne, holott csak az országot szeretné rendije* hozni, — kötelessége szerint. Érdekes, mennyire neki kell annak gyürkőznie, előre leszúrni tolva gyűlölséget, vádat, rágalmat, aki a háborús idők óta beleül Magyarország pénzügyminiszteri székébe. —» !kár más ország pénzügyminiszterei sem ültek ezekben az időkben sokkal puhább helyen. Igaz, népszerűségre a fináncminiszter békében is csak ritkán vergődött, mert hiszen a hivatása az, hogy elvegyen és ne adjon, most azonban azt gondolom, hogy a pénzügyminisztereknek Európaszerte való járványszerű pusztulásának van külön oda is. A mi esetünkben ez a következőképpen fest. A magyar pénzügyminiszternek ma toronyiránt kell mennie, egyetlen cél felé. Ez a cél nem lehet más, mint a gazdasági konszolidáció, tíz esztendő zavarai és vergődése után a megnyugvás, a stabilitás. Halljuk is, hogy ezt a célt az egész társadalom helyesli, ez azonban nem őszinte vallomása a társadalomnak. A valóság az, hogy ennek a háborús és háború utáni társadalomnak is jelentékeny nagy része a hanyatló, vagy legalább is ingadozó pénzérték konjunktúrájára rendezkedett be és ettől nem szívesen tér el. Ennek a kereseti lehetőségnek a létalapját veszélyezteti minden konszolidációs terv, mert hiszen az ilyen akciónak minden lépése egy-egy terepalattnyi helyet csapol le abból a gazdasági ingoványból, amelyben a háború utáni társadalom nagy része ma él. Ezért is van az, hogy mi közijén a pénzügyminiszter csakugyan menne torony iránt, súlyos támadások érik éppen ilyen konjunkturális szempontok elhanyagolása miatt, sőt egyenesen azt akarnák kötelességévé tenni, hogy csináljon ugyan konszolidációt, de tartsa meg mindazt, ami az anarchiában kellemes. Mindannak azonban, ami nem konszo* lidáció, van egy nagy fogyatkozása, *rs hogy nem állandó, tartósan nem lehet ki építeni. Ma még kereseti lehetőség. — hói* nap? olyan mélység, szükség és nyomom* ság — mondja a népszövetségi jelentés, —* melyhez hasonló a modern világban, Orosz* ország kivételével, sehol és soha nem fordult elő. Szerdar, 1924 április 11.