8 Órai Ujság, 1924. május (10. évfolyam, 84-105. szám)

1924-05-06 / 84. szám

2 Tisza-kultusz. Irta: Szász Károly. Ott álltam a Hungária-szálló nagytermé­nek emelvényes oldalán, a csak oszlop­sorra f­elválasztott kisebb teremből odaló­­dultaknak sű­rű csoportjában. Körülöttem, előttem az emberek százai, ünnepi ruhában, ünnepélyes arccal. Nem a tömegek szokott képe ez. Itt nem szürke névtelenek verőd­­­­tek össze — itt mindenkinek ismerem az arcát, tudom­ a nevét, állását, foglalkozá­sát. Ez a félezer emberből álló társaság a magyar hivatali és társadalmi élet szine-ja­­vából került ki, a három igazán magyar királyi hercegtől, a kormány tagjaitól, a nemzetgyűlés elnökségétől, a magyar szent korona őrétől, a főpapok, magasrangú ka­tonák, főurak képviselőitől kezdve, le addig a néhány kedves ifjú emberig, akiket nem­csak derék apjaiktól örökölt ismert nevük, hanem már pályájuk legelején megnyilat­kozó jelességük lesz elöttem, atyai barátjuk elölt kedvessé s akik jóleső bizalommal húzódnak mellém. A fö-főasztal közepén ott áll a szépmüvü, hatalmas ezüstserleg — egykor a Tisza István tulajdona, mit valamelyik sport-dia­dala jutalmául nyert volt, s mit az egyedül az ő emlékének élő özvegye adott át ne­künk, az Emlékbizottság kiküldöttjeinek, egyik geszti zarándok-utunk alkalmával. A serlegben Tokaj egyik leghíresebb évjáratá­nak nemes nedűje gyöngyözik — a legfino­mabb muskotály-asszu, mit kétszeresen be­csessé tesz, hogy a Hegyaljáról érkezve, nemcsak a tokaji szőlőtőkék erejét és édes­ségét hozza, hanem a halhatatlan vezér iránti el nem múló szeretetet és rendületlen hűséget is. Mert az öreg Balogh Sámuel, nyugalmazott kúriai biró küldi, Tisza Ist­vánnak életében, halálában egyik leghívebb híve. Ennek a serlegnek felavatási ünnepét ül­jük most — Tisza István születésének hat­­vanharmadik évfordulóján. Feláll az asztal­főn — József és Albrecht királyi herceg kö­zött — Berzeviczy Albert s megkezdi be­szédét. A jellegzetesen mélységes csöndben tisztán hallatszik minden szava, elhatolva a hatalmas terem legmesszebb zugába is Megfigyelem: minden arc — szónoké és hallgatóké egyaránt — sápadt. Talán arra gondol most is itt mindenki, ami az én lel­­kem­et gy­ű­ri: miért kellett ért a Magyaror­szágot — a Tisza István. Magyarországot oly rettenetesen sújtania a végzetnek, hit­vány fickók gyilkos forradalmával, nyomo­rult gazemberek diktatúrájával, rablóhad­járattal és alávalóan igazságtalan béké­vel? . . . Miért kellett szétszaggatni és tönkretenni ezt a szép országot, amelynek olyan fia volt, mint Tisza István, az a koro­názatlan fejedelem, akinek ilyen tábora van, mint ez itt! . . . De íme, a gyötrődésekből kezdenek föl­emelkedni a lelkek. Berzeviczy nemes vágású halavány arcúra gyenge pir szök­ken, a mind meghatóbban zengő és mind jobban ércesedő hang nyomán valami csudálatos fény kezd kigyúlni a hallgatók arcán is — s a kesergő lelkekre mély­séges áhitat borul . . . ... „A holtak élnek csak igazán", idéz­ a szónok, s mind átérezzü­k e mély ér­telmű szavak igazságát. S úgy ömlik to­vább a beszéd a szónok szózatos ajkairól, mint valami kristálytiszta vizű hatalmas f­olyam, mely rózsákat ringat és kincses gályákat emel, költői képeket és arany igazságokat egyformán. .............Bármiképp fognak alakulni a jö­vőben állami életünk céljai és lehetőségei, bizonyos, hogy azokat csak a Tisza Istváné­hoz hasonló erejével a meggyőződésnek, a hitnek, az önmegtagadásnak és kötelesség­­érzetnek leszünk kevesek megvalósítani“ — hangoztatja Berzeviczy, visszhangot keltve minden kebelben. Mindenkiében — azoké­­ban is, a kik nem tartoztak az élő Ti­sza István katonái közé, de a kik szép számmal ebben a társaságban is, csat­lakozván a Tisza-kultuszhoz, fölesküdtek az örökre élő Tisza István zászlajára. (Oh, milyen őszinte öröm az nekem, hogy­­ítt voltunk. Tisza törzsbertek, a kik István vezérrel kezdtük s részben végeztük is politikai pályafutá­sunkat — hanem hogy mind nagyobb számban sereglenek e zászló alá olyanok, kik annak idején nem voltak vele, sőt olyanok is, a kik ellene voltak. Csak töttek is­ közzénk, megtértek — igy lesz a Tisza-kultusz igazán nemzet feltámasztó erő­forrását!. . .) . . . És hangzik tovább az ünnepi beszéd, igazán felejthetetlen ünneppé téve ezt a napot. Az előkelően finom fordulatok mes­teri szónokát egyszerre csak elragadja a hév, s bennünk hallgatókban is a lelkesedés ül fényes diadalmat a borús meghatottt­­ságra. .. . „Emlékezete él az övéi, barátai, pol­gártársai körében ... És hű harctéri bajtár­sai közt­ ... fél az ő szűkebb és tágabb szülő­földjén, s a hazától elszakadt vidékeken is... Él a palotában és kunyhóban lakó magyarok között. é­s a „polgamenti lovas" utódjának, a pusztázó csikósnak csapongó gondolatában járja be az Alföld délibábos rónaságait.. .„ Oh, ezek a gyönyörű szavak már nem a gyászéi, nem a fájdaloméi — nem is az­ emlékezéséi csupán: ezekben már az élet eleven ereje buzog, a jövendőnek biztató reménysége ragyog, s érezzük és hisszük mindannyian, akik ott szorongunk abban a hatalmas arányú teremben, öregek és fia­talok — és milyen örvendetes, hogy annyi közöttünk az ifjú ember — hogy a Tisza István „életének és halálának tanítása és példája“ — mint ahogy az ihletett prófé­tává magasztosult szónok mondja: el fog vezetni bennünket — „bár a szenvedések poklán keresztül, bár önmagunk feláldozá­sával, ha kell, oda, ahova Tisza Istvánnak eljutni meg nem adatott: a porba omlott, de fölemelkedendő, az eltemetett, de föl­­támadandó, az újra virágzó,, újra hatalmas és boldog Magyarország igéretföldjére!.. Leírhatatlan az a hatás, amit ez a beszéd tett. Berzeviczy — a szónoklat igazi kirá­lya — túltett önmagán. A taps, az éljen­zés alig akart megszűnni, —■ a meghatott­ság és föltelkesültség ime még napok múlva is hatalmában tartja a sziveket, — s adja Isten, hogy a Tisza István éltető eszmévé finomult alakjához való szeretet, ragaszko­dás és hűség — minek ez a remekbe ké­szült beszéd olyan gyönyörűséges kifejezője volt — ne csak ne szűnjön meg soha a magyar lelkek mélyén, hanem hódítson mind több és több lelket, s vigye az így felszaporodó hatalmas hadsereget a Tisza István eszméinek és eszményeinek fényes győzelmére... Oh, milyen szép este volt ez!­­.. Olyan szép, hogy mikor tizenegy óra után kilép­tünk a csatakos utcára és hűvös eső csur­­gott nyakunkba, mégis úgy éreztük, hogy rózsák között járunk és fényes csillagok ragyognak reánk. Bár sohase hervadnátok el, tiszta érzések kedves rózsái a magyar ember utján, — bár sohase homályosod­­nátok el szép remények tündöklő csillagai, odafönn a magyar égen!... Elargssi csillaggolc. írta K­őrinczy György. Minden úgy kezdődött, mint hét-nyolc esztendő óta mindig: áldozó csütörtök után való vaárnap. Porpáca törvényes hagyomá­nyai szerint, a vizsga az iskolában. Az el­múlt kilenc hónap, az semmi. Robot, szür­keség, hétköznap. De erre az egyetlen napra szín és illat árad le, valahonnan, a magas­ságból és Porpács virágpompába öltözkö­dik. Fehér viskóit körülsimogatja a tavasz és a menyboltozat beragyogja kék derűjé­vel. Talpon van minden teremtett lélek. A gyereknép izgatottan futkos. Mi lesz ma! Mintha senki se tudná, mi lesz. Pedig hát éppenséggel és bizonyosan csak az lesz, ami tavaly volt. Hiszek egy, Úrangyala, vi­lágteremtése, folyása, háborúk és merő számvetések, búzáról, borról, gabonatáb­lákról és vékákról, hogy abba, akár bele­­csábulhat az ember. Hogy hová is fér el ennyi ménkű tudomány olyan kicsi kis fa­lucskába, amilyen Porpács! Aminek még­­csak vasútja sincs. Úgy kell az erdőségen átvándorolni, hegyszorosok keskeny ösvé­nyein, ha valahová a nagyvilágba kíván­kozol. No, szerencsére, a porpácsiak nem na­gyon epekednek a dicső nagyvilágért. Elég nagy­ nekik az a kis világ is, amit betölte­nek s ami betölti őket. Ellenben ilyenkor, már mint áldozó csütörtök után való va­sárnap, pontosan megérkezik ő: a várva várt öreg Mikulás, az erdő felől, a vasút­állomásról. Gyalog sétál be a faluba. Hó­fehér szakálla elomlik széles mellén és be­takarja a kabátját, a mellényét, majdhogy­nem derékig, pedig szép szál öreg­ember még most is, még így is, kissé meghajolva a hatvan-hetven esztendő terhe alatt és a duzzadó táskájától, amit maga czipel. A kis pufók Emerenciák és Apollóniák a falu végén lesik, mikor jön? Jön-e már? És mikor előbukkan a rekettyék közül, akkor kipirulnak az izgalomtól és szájról-szájra suttogják a szenzációs telefon,jelentést. — Már jön! Már itt van! Már megérke­zett! A titokzatos öreg urat senki se ismerte se Porpácson, sem a környéken. Azt se tudták, honnan került éppen ide. A nevén kívül, hogy Kömlődy Miklósnak hívják, egyáltalán semmit se tudtak róla. Voltak, akik csak különködésnek tartották ártatlan szenvedelmét, hogy az iskolás kisleányok boldog mosolygásáért pályázik. Valamikor bizonyára nem az iskolában kereste a leá­nyokat, gondolták. Dehát az ördög is ba­­ráttá tesz, ha megvénül! És fantasztikus mesékkel egészítették ki a sunyi és avult közmondást. Ilyen külsővel! Ilyen gazdag ember! Elhiszi-e azt valaki, hogy az ilyen ember ügyetlen legyen a nők közül? Hogy megtagadja magától az ifjúkor és a kalan­dok gyönyörét? Bolond is lett volna! Mind­ez azonban csak tétova kérdés, félénk föl­tevés és óvatos találgatás volt. A virágos napon ott uralkodott a reális valóság: a tömérdek vizsgás ajándék. A sok ragyogó leányarcocska. Az imakönyvek, mesésköny­vek és képeskönyvek s a kócosfejű­ tündé­rek, a cifra viganóba öltöztetett bábuk,­­ amik lehunyják és kinyitják nefelejtsszemü­­ket,­ elalszanak és fölébrednek, sőt ha kell, még kényesen nyafognak is. Mindez a csoda az öreg Kömlődy tarisznyájából került elő. Már mindenki megkapta a maga jutal­mát, az utolsóra került a sor: Borbás Juliskára. Juliska meghajlotta magát, bokrétát nyújtott a bőkezű Mikulásnak, verset mondott és aztán megásott a helyén, várakozva, mint akinek felelettel tartoz­nak. Az öreg mosolygott. Vidáman néze­gette a bájos kis libapásztort. Az arcocs­kája halványpiros, a haja fekete, a nagy két szeme kék, mint maga a menyország. Mintha két csillag ragyogna fehér homloka alatt: Álomország ottfelejtett emlékeid. Mikulás előhúzza lesoványodott táskájá­ból az utolsó ajándékot is és a tanítónak nyújtotta. — Ez .. . szólt habozva. — ez Borbás Juliskának ... Az ajándék a többihez képest nagyon ki­csiny volt. Kis skatulya. A tanító akaratlan kíváncsisággal nyitotta ki. Aztán elámult. Meglepődött. A skatulyából gyémánt sok­színű tüze szikrázott ki a zafír kékes csil­logásában. Milyen ravasz az ékszer! — De hiszen itt gyémánt! Arany! Drága­kő! Ékszer! Kérdően néztek az öreg Kömlődyre. A rejtelemre magyarázatot vártak. De Miku­lás kemény, határozott hangon ismételte: — Igen. Borbás Juliskának. Zavaros suttogás kavargótt keresztül­­kasul. Mialatt a vizsgát gépiesen befejezték, mindenkinek másutt járt az esze. Az ün­nep naiv báját egyszerr­e valami ismeret­len és láthatatlan fantom kuszálta össze. Titokzatos árnyékot éreztek a közelben, ami ott ólálkodott az együgyű gyerekek között. Gyémánt és zafír káprázott a sze­mükbe, csak a hamis köcbajt bábuknak hisznek, csak azokban bíztak. Az ékszer­nek nem. A becsületnek is van kopa­­szimatja, megérti a bűn magát. Gyanako­dik.* Kelletlen hangulatban folyt le a pap nagy ebédje is, amit mint ilyenkor mindig, most is megtartott a bőkezű vendég tiszte­letére. A falu összes úgynevezett tekinté­lyei ott voltak, de a pompás borok ezúttal senkit se lelkesítettek föl A tüzes toasztok elmaradtak. Ürügyet kerestek, hogy meg­szökhessenek. Szorgalmasan ettek és von­­tatottan beszélgettek, mintha kerülgetnék, amire gondolnak. Mikor a fekete kávét be­­hozták és szivarra gyújtottak, már bealko­­nyodott. Nemsokára kettecskén maradtak, a pap és Kömlődy. Szótlanul ültek az asa­tásnál. Tunyán könyököltek a karosszékre. Csak néha ejtettek egy-két szót, azt is kö­zömbös dolgokról. Eltikkadtak a nagy ebéd után a jóllakottság kívánta érzésétől és kö­rülöttük ott settenkedett az ékszer. A za­­firos és gyémántos csillag árnyéka. Bebújt a fekete kávéba és lomhán szállongott a­­szivarfüstön. Kömlődy fölálott. A kalapját kereste. — Már? — kérdezte hidegen a pap. A vendég az óráját nézte. — Épp egy órám van. Míg átsétálok az erdőn, az állomásra. Jön? — Nem bánom. — szólt tétován a pap. És törte a fejét: mi lelte ezt az embert? Végigmentek az utcán, de nem néztek az emberekre, akik a kis fehér házak előtt üldögéltek. A férfiak pipáztak. A lányok és az asszonyok suttogtak. A gyerekek is. Borbás Juliskáról. Ma tanulták meg a sut­togást. Azelőtt daloltak. A két férfi elsietett, mintha futna. Az erdőben nagyot lélekzettek, mintha fölsza­badultak volna; biztonságban érezték ma­gukat, senki se figyeli őket. Az alkony ho­málya leborult az erdőre. Ők se láttak semmit se. Rekettyék és lombsátorok kö­zött haladtak el s az egyik fordulónál meg­állották. Előttük patak locsogott és búvó­helyet kerített körül, amit az erdő csinált, a fáival. Kinek csinálta? Ki tudja azt! Az erdő nem pletykázza ki a titkait. Se a ma­gáét, se a vendégeét. ­m. IWmiSSQ m Korb­r, 1924 május (?. Poincaré engedményekre hajlandó ha megegyezhetik Angliával. Az antant a német ipar konk­urrenciájától fél. — Saját tudósítónktól. — London, máj. 5. A Daily Telegraph közli, hogy Johennis és Ilyrians Macdonalddal való beszélgeté­­sük alkalmából kijelentenék, hogy Poin­­carénak az a kívánsága, hogy Angliával megegyezésre jusson. Poincaré jelentékeny engedményekre is hajlandó, de csak azon feltétel alatt, ha a szövetségesek egységes frontja alakul ki a reparációs kérdésben és ha a szankciók kérdését megoldják. Ezt az egységes frontot az esetleges német lépés előtt kell megteremteni és nem azután. , Brüsszel, máj. 5. Theunis és Ilymans tegnap délután 5 óra 35 perckor ideérkeztek. Theunis kijelen­tette az újságíróknak, hogy a londoni ta­nácskozásról nem mondhat semmit, mi­vel kölcsönös titoktartást ígértek. Azt az egyet mégis elárulhatja, hogy utazásával igen meg van elégedve. Mecdonald elbájoló ember. Theunis végül kijelentette, hogy Mussolinival való értekezése után, amely május 18-án tesz megtartva, talán többet tud majd mondani. Paris, máj. 5. A Petit Párisién jelenti Londonból. Meg­erősítést nyer az a körülmény, hogy a belga miniszterek m­egbeszélését Macdonald­­dal az az őszinte óhajtás vezette, hogy tel­jes egyetértésre jussanak. Macdonald ismételten kifejezte azt a meggyőződését, hogy a német biroda­lom a nemteljesítésnek legelső alkal­mával a szövetségesek egységes blokk­ját találja magával szemben. Macdonald igen kedvező benyomást nyert amaz okfejtésről, amelyet a belga minisz­terelnök a Ruhrvidék fokozatos kiürítésé­ről tartott. Theunis, aki az ipari kérdések­ről kiváló jártassággal rendelkezik, külö­nösen Németország gazdasági lehetőségeire mutatott és Macdonald figyelmét azokra az elkerülhetetlen következményekre irányí­totta, amelyek a német versenyből a Micum-szerződések felbontásának folyo­mányaként származhatnának. Németország már e pillanatban előállítási költségárakon tud produkálni és ez a körülmény abba a helyzetbe hozza Németországot, hogy olyan feltételekkel tud exportálni, amelyek az an­gol ipart épen úgy veszélyeztetik, mint a belga ipart. Ez a helyzet később méginkább válságossá válhatik, hogy ha nem történik megállapodás egy olyan rendszerben, amely szerint a jelenleg Franciaország és Belgium között egyrészről és Németország között másrészről már megkötött szerződéseket egy nagyobb általánosságban mozgó meg­állapodás váltaná fel, amely megállapodás­ban valamennyi szövetséges részt vehetne. Nagyon valószínű, hogy Theunis miniszter­elnök idevonatkozó nézetét kifejezésre jut­tatta A GsarifDhchban és a piacodon nem vasáról a kiieinség. A felemelt házbér még nem érezteti hatá­sát. — Egy kiló gomba 70 ezer korona. — Kétszáz koronával drágult a tej. — Saját tudósítónktól. — Az utóbbi hetekben kétségtelenül bizo­nyos stagnáció következett be az árak emelkedésében, ez azonban — a piaci és csarnoki árusok jóslása szerint — múló je­lenség, mert a május elsejei magas házbé­reknek feltétlenül jelentős kihatása tesz az árakra. A csarnokokban egyébként ma, igen kis forgalom mellett, a következő árak voltak érvényben: Sertéscomb és­­lapocka kilogramonként 40 ezer, karaj 46­ ezer, tarja 42 ezer, zsír és háj 35 ezer, zsírszalonna 31 ezer, füs­­töltszal­onka r8fa ércér, frzsüöltfísrú1 40 ezer korona, a ma­r­ha hú­sf­él­ék 28—36 ezer kos­­ kerülnek, a borjúhús 36—44 ezer korona, a pörköltnek való 26 ezer, a tüdő 20 ezer korona, a bárányhús pedig 40—44 ezer koronába kerül; a pulyka és lyuk kis­logramonként 45 ezer korona. A tejtermékek ára szintén megfizethetett­len. A vaj 85 ezer, a kevert túró 20 ezer, a tehéntúró 12 ezer koronába kerül kilón­ként, m­íg egy liter tejjel 16 ezer korona és egy liter tej 5200 korona. *■* A zöldségfélék árai ezek: sóska 10 ezer, spenót 3—5 ezer korona retek 5 ezer ko­ronába kerül kilogramonként. A sárgarépa kilója 22 ezer, a vereshagyma 2—3 ezer korona, míg egy csomó friss hagyma 500 koronába kerül. A saláta fejeink­ént 2000—* 2500 korona.

Next