8 Órai Ujság, 1924. május (10. évfolyam, 84-105. szám)
1924-05-06 / 84. szám
2 Tisza-kultusz. Irta: Szász Károly. Ott álltam a Hungária-szálló nagytermének emelvényes oldalán, a csak oszlopsorra felválasztott kisebb teremből odalódultaknak sűrű csoportjában. Körülöttem, előttem az emberek százai, ünnepi ruhában, ünnepélyes arccal. Nem a tömegek szokott képe ez. Itt nem szürke névtelenek verődtek össze — itt mindenkinek ismerem az arcát, tudom a nevét, állását, foglalkozását. Ez a félezer emberből álló társaság a magyar hivatali és társadalmi élet szine-javából került ki, a három igazán magyar királyi hercegtől, a kormány tagjaitól, a nemzetgyűlés elnökségétől, a magyar szent korona őrétől, a főpapok, magasrangú katonák, főurak képviselőitől kezdve, le addig a néhány kedves ifjú emberig, akiket nemcsak derék apjaiktól örökölt ismert nevük, hanem már pályájuk legelején megnyilatkozó jelességük lesz elöttem, atyai barátjuk elölt kedvessé s akik jóleső bizalommal húzódnak mellém. A fö-főasztal közepén ott áll a szépmüvü, hatalmas ezüstserleg — egykor a Tisza István tulajdona, mit valamelyik sport-diadala jutalmául nyert volt, s mit az egyedül az ő emlékének élő özvegye adott át nekünk, az Emlékbizottság kiküldöttjeinek, egyik geszti zarándok-utunk alkalmával. A serlegben Tokaj egyik leghíresebb évjáratának nemes nedűje gyöngyözik — a legfinomabb muskotály-asszu, mit kétszeresen becsessé tesz, hogy a Hegyaljáról érkezve, nemcsak a tokaji szőlőtőkék erejét és édességét hozza, hanem a halhatatlan vezér iránti el nem múló szeretetet és rendületlen hűséget is. Mert az öreg Balogh Sámuel, nyugalmazott kúriai biró küldi, Tisza Istvánnak életében, halálában egyik leghívebb híve. Ennek a serlegnek felavatási ünnepét üljük most — Tisza István születésének hatvanharmadik évfordulóján. Feláll az asztalfőn — József és Albrecht királyi herceg között — Berzeviczy Albert s megkezdi beszédét. A jellegzetesen mélységes csöndben tisztán hallatszik minden szava, elhatolva a hatalmas terem legmesszebb zugába is Megfigyelem: minden arc — szónoké és hallgatóké egyaránt — sápadt. Talán arra gondol most is itt mindenki, ami az én lelkemet gyűri: miért kellett ért a Magyarországot — a Tisza István. Magyarországot oly rettenetesen sújtania a végzetnek, hitvány fickók gyilkos forradalmával, nyomorult gazemberek diktatúrájával, rablóhadjárattal és alávalóan igazságtalan békével? . . . Miért kellett szétszaggatni és tönkretenni ezt a szép országot, amelynek olyan fia volt, mint Tisza István, az a koronázatlan fejedelem, akinek ilyen tábora van, mint ez itt! . . . De íme, a gyötrődésekből kezdenek fölemelkedni a lelkek. Berzeviczy nemes vágású halavány arcúra gyenge pir szökken, a mind meghatóbban zengő és mind jobban ércesedő hang nyomán valami csudálatos fény kezd kigyúlni a hallgatók arcán is — s a kesergő lelkekre mélységes áhitat borul . . . ... „A holtak élnek csak igazán", idéz a szónok, s mind átérezzük e mély értelmű szavak igazságát. S úgy ömlik tovább a beszéd a szónok szózatos ajkairól, mint valami kristálytiszta vizű hatalmas folyam, mely rózsákat ringat és kincses gályákat emel, költői képeket és arany igazságokat egyformán. .............Bármiképp fognak alakulni a jövőben állami életünk céljai és lehetőségei, bizonyos, hogy azokat csak a Tisza Istvánéhoz hasonló erejével a meggyőződésnek, a hitnek, az önmegtagadásnak és kötelességérzetnek leszünk kevesek megvalósítani“ — hangoztatja Berzeviczy, visszhangot keltve minden kebelben. Mindenkiében — azokéban is, a kik nem tartoztak az élő Tisza István katonái közé, de a kik szép számmal ebben a társaságban is, csatlakozván a Tisza-kultuszhoz, fölesküdtek az örökre élő Tisza István zászlajára. (Oh, milyen őszinte öröm az nekem, hogyítt voltunk. Tisza törzsbertek, a kik István vezérrel kezdtük s részben végeztük is politikai pályafutásunkat — hanem hogy mind nagyobb számban sereglenek e zászló alá olyanok, kik annak idején nem voltak vele, sőt olyanok is, a kik ellene voltak. Csak töttek is közzénk, megtértek — igy lesz a Tisza-kultusz igazán nemzet feltámasztó erőforrását!. . .) . . . És hangzik tovább az ünnepi beszéd, igazán felejthetetlen ünneppé téve ezt a napot. Az előkelően finom fordulatok mesteri szónokát egyszerre csak elragadja a hév, s bennünk hallgatókban is a lelkesedés ül fényes diadalmat a borús meghatotttságra. .. . „Emlékezete él az övéi, barátai, polgártársai körében ... És hű harctéri bajtársai közt ... fél az ő szűkebb és tágabb szülőföldjén, s a hazától elszakadt vidékeken is... Él a palotában és kunyhóban lakó magyarok között. és a „polgamenti lovas" utódjának, a pusztázó csikósnak csapongó gondolatában járja be az Alföld délibábos rónaságait.. .„ Oh, ezek a gyönyörű szavak már nem a gyászéi, nem a fájdaloméi — nem is az emlékezéséi csupán: ezekben már az élet eleven ereje buzog, a jövendőnek biztató reménysége ragyog, s érezzük és hisszük mindannyian, akik ott szorongunk abban a hatalmas arányú teremben, öregek és fiatalok — és milyen örvendetes, hogy annyi közöttünk az ifjú ember — hogy a Tisza István „életének és halálának tanítása és példája“ — mint ahogy az ihletett prófétává magasztosult szónok mondja: el fog vezetni bennünket — „bár a szenvedések poklán keresztül, bár önmagunk feláldozásával, ha kell, oda, ahova Tisza Istvánnak eljutni meg nem adatott: a porba omlott, de fölemelkedendő, az eltemetett, de föltámadandó, az újra virágzó,, újra hatalmas és boldog Magyarország igéretföldjére!.. Leírhatatlan az a hatás, amit ez a beszéd tett. Berzeviczy — a szónoklat igazi királya — túltett önmagán. A taps, az éljenzés alig akart megszűnni, —■ a meghatottság és föltelkesültség ime még napok múlva is hatalmában tartja a sziveket, — s adja Isten, hogy a Tisza István éltető eszmévé finomult alakjához való szeretet, ragaszkodás és hűség — minek ez a remekbe készült beszéd olyan gyönyörűséges kifejezője volt — ne csak ne szűnjön meg soha a magyar lelkek mélyén, hanem hódítson mind több és több lelket, s vigye az így felszaporodó hatalmas hadsereget a Tisza István eszméinek és eszményeinek fényes győzelmére... Oh, milyen szép este volt ez!.. Olyan szép, hogy mikor tizenegy óra után kiléptünk a csatakos utcára és hűvös eső csurgott nyakunkba, mégis úgy éreztük, hogy rózsák között járunk és fényes csillagok ragyognak reánk. Bár sohase hervadnátok el, tiszta érzések kedves rózsái a magyar ember utján, — bár sohase homályosodnátok el szép remények tündöklő csillagai, odafönn a magyar égen!... Elargssi csillaggolc. írta Kőrinczy György. Minden úgy kezdődött, mint hét-nyolc esztendő óta mindig: áldozó csütörtök után való vaárnap. Porpáca törvényes hagyományai szerint, a vizsga az iskolában. Az elmúlt kilenc hónap, az semmi. Robot, szürkeség, hétköznap. De erre az egyetlen napra szín és illat árad le, valahonnan, a magasságból és Porpács virágpompába öltözködik. Fehér viskóit körülsimogatja a tavasz és a menyboltozat beragyogja kék derűjével. Talpon van minden teremtett lélek. A gyereknép izgatottan futkos. Mi lesz ma! Mintha senki se tudná, mi lesz. Pedig hát éppenséggel és bizonyosan csak az lesz, ami tavaly volt. Hiszek egy, Úrangyala, világteremtése, folyása, háborúk és merő számvetések, búzáról, borról, gabonatáblákról és vékákról, hogy abba, akár belecsábulhat az ember. Hogy hová is fér el ennyi ménkű tudomány olyan kicsi kis falucskába, amilyen Porpács! Aminek mégcsak vasútja sincs. Úgy kell az erdőségen átvándorolni, hegyszorosok keskeny ösvényein, ha valahová a nagyvilágba kívánkozol. No, szerencsére, a porpácsiak nem nagyon epekednek a dicső nagyvilágért. Elég nagy nekik az a kis világ is, amit betöltenek s ami betölti őket. Ellenben ilyenkor, már mint áldozó csütörtök után való vasárnap, pontosan megérkezik ő: a várva várt öreg Mikulás, az erdő felől, a vasútállomásról. Gyalog sétál be a faluba. Hófehér szakálla elomlik széles mellén és betakarja a kabátját, a mellényét, majdhogynem derékig, pedig szép szál öregember még most is, még így is, kissé meghajolva a hatvan-hetven esztendő terhe alatt és a duzzadó táskájától, amit maga czipel. A kis pufók Emerenciák és Apollóniák a falu végén lesik, mikor jön? Jön-e már? És mikor előbukkan a rekettyék közül, akkor kipirulnak az izgalomtól és szájról-szájra suttogják a szenzációs telefon,jelentést. — Már jön! Már itt van! Már megérkezett! A titokzatos öreg urat senki se ismerte se Porpácson, sem a környéken. Azt se tudták, honnan került éppen ide. A nevén kívül, hogy Kömlődy Miklósnak hívják, egyáltalán semmit se tudtak róla. Voltak, akik csak különködésnek tartották ártatlan szenvedelmét, hogy az iskolás kisleányok boldog mosolygásáért pályázik. Valamikor bizonyára nem az iskolában kereste a leányokat, gondolták. Dehát az ördög is baráttá tesz, ha megvénül! És fantasztikus mesékkel egészítették ki a sunyi és avult közmondást. Ilyen külsővel! Ilyen gazdag ember! Elhiszi-e azt valaki, hogy az ilyen ember ügyetlen legyen a nők közül? Hogy megtagadja magától az ifjúkor és a kalandok gyönyörét? Bolond is lett volna! Mindez azonban csak tétova kérdés, félénk föltevés és óvatos találgatás volt. A virágos napon ott uralkodott a reális valóság: a tömérdek vizsgás ajándék. A sok ragyogó leányarcocska. Az imakönyvek, meséskönyvek és képeskönyvek s a kócosfejű tündérek, a cifra viganóba öltöztetett bábuk, amik lehunyják és kinyitják nefelejtsszemüket, elalszanak és fölébrednek, sőt ha kell, még kényesen nyafognak is. Mindez a csoda az öreg Kömlődy tarisznyájából került elő. Már mindenki megkapta a maga jutalmát, az utolsóra került a sor: Borbás Juliskára. Juliska meghajlotta magát, bokrétát nyújtott a bőkezű Mikulásnak, verset mondott és aztán megásott a helyén, várakozva, mint akinek felelettel tartoznak. Az öreg mosolygott. Vidáman nézegette a bájos kis libapásztort. Az arcocskája halványpiros, a haja fekete, a nagy két szeme kék, mint maga a menyország. Mintha két csillag ragyogna fehér homloka alatt: Álomország ottfelejtett emlékeid. Mikulás előhúzza lesoványodott táskájából az utolsó ajándékot is és a tanítónak nyújtotta. — Ez .. . szólt habozva. — ez Borbás Juliskának ... Az ajándék a többihez képest nagyon kicsiny volt. Kis skatulya. A tanító akaratlan kíváncsisággal nyitotta ki. Aztán elámult. Meglepődött. A skatulyából gyémánt sokszínű tüze szikrázott ki a zafír kékes csillogásában. Milyen ravasz az ékszer! — De hiszen itt gyémánt! Arany! Drágakő! Ékszer! Kérdően néztek az öreg Kömlődyre. A rejtelemre magyarázatot vártak. De Mikulás kemény, határozott hangon ismételte: — Igen. Borbás Juliskának. Zavaros suttogás kavargótt keresztülkasul. Mialatt a vizsgát gépiesen befejezték, mindenkinek másutt járt az esze. Az ünnep naiv báját egyszerre valami ismeretlen és láthatatlan fantom kuszálta össze. Titokzatos árnyékot éreztek a közelben, ami ott ólálkodott az együgyű gyerekek között. Gyémánt és zafír káprázott a szemükbe, csak a hamis köcbajt bábuknak hisznek, csak azokban bíztak. Az ékszernek nem. A becsületnek is van kopaszimatja, megérti a bűn magát. Gyanakodik.* Kelletlen hangulatban folyt le a pap nagy ebédje is, amit mint ilyenkor mindig, most is megtartott a bőkezű vendég tiszteletére. A falu összes úgynevezett tekintélyei ott voltak, de a pompás borok ezúttal senkit se lelkesítettek föl A tüzes toasztok elmaradtak. Ürügyet kerestek, hogy megszökhessenek. Szorgalmasan ettek és vontatottan beszélgettek, mintha kerülgetnék, amire gondolnak. Mikor a fekete kávét behozták és szivarra gyújtottak, már bealkonyodott. Nemsokára kettecskén maradtak, a pap és Kömlődy. Szótlanul ültek az asatásnál. Tunyán könyököltek a karosszékre. Csak néha ejtettek egy-két szót, azt is közömbös dolgokról. Eltikkadtak a nagy ebéd után a jóllakottság kívánta érzésétől és körülöttük ott settenkedett az ékszer. A zafiros és gyémántos csillag árnyéka. Bebújt a fekete kávéba és lomhán szállongott aszivarfüstön. Kömlődy fölálott. A kalapját kereste. — Már? — kérdezte hidegen a pap. A vendég az óráját nézte. — Épp egy órám van. Míg átsétálok az erdőn, az állomásra. Jön? — Nem bánom. — szólt tétován a pap. És törte a fejét: mi lelte ezt az embert? Végigmentek az utcán, de nem néztek az emberekre, akik a kis fehér házak előtt üldögéltek. A férfiak pipáztak. A lányok és az asszonyok suttogtak. A gyerekek is. Borbás Juliskáról. Ma tanulták meg a suttogást. Azelőtt daloltak. A két férfi elsietett, mintha futna. Az erdőben nagyot lélekzettek, mintha fölszabadultak volna; biztonságban érezték magukat, senki se figyeli őket. Az alkony homálya leborult az erdőre. Ők se láttak semmit se. Rekettyék és lombsátorok között haladtak el s az egyik fordulónál megállották. Előttük patak locsogott és búvóhelyet kerített körül, amit az erdő csinált, a fáival. Kinek csinálta? Ki tudja azt! Az erdő nem pletykázza ki a titkait. Se a magáét, se a vendégeét. m. IWmiSSQ m Korbr, 1924 május (?. Poincaré engedményekre hajlandó ha megegyezhetik Angliával. Az antant a német ipar konkurrenciájától fél. — Saját tudósítónktól. — London, máj. 5. A Daily Telegraph közli, hogy Johennis és Ilyrians Macdonalddal való beszélgetésük alkalmából kijelentenék, hogy Poincarénak az a kívánsága, hogy Angliával megegyezésre jusson. Poincaré jelentékeny engedményekre is hajlandó, de csak azon feltétel alatt, ha a szövetségesek egységes frontja alakul ki a reparációs kérdésben és ha a szankciók kérdését megoldják. Ezt az egységes frontot az esetleges német lépés előtt kell megteremteni és nem azután. , Brüsszel, máj. 5. Theunis és Ilymans tegnap délután 5 óra 35 perckor ideérkeztek. Theunis kijelentette az újságíróknak, hogy a londoni tanácskozásról nem mondhat semmit, mivel kölcsönös titoktartást ígértek. Azt az egyet mégis elárulhatja, hogy utazásával igen meg van elégedve. Mecdonald elbájoló ember. Theunis végül kijelentette, hogy Mussolinival való értekezése után, amely május 18-án tesz megtartva, talán többet tud majd mondani. Paris, máj. 5. A Petit Párisién jelenti Londonból. Megerősítést nyer az a körülmény, hogy a belga miniszterek megbeszélését Macdonalddal az az őszinte óhajtás vezette, hogy teljes egyetértésre jussanak. Macdonald ismételten kifejezte azt a meggyőződését, hogy a német birodalom a nemteljesítésnek legelső alkalmával a szövetségesek egységes blokkját találja magával szemben. Macdonald igen kedvező benyomást nyert amaz okfejtésről, amelyet a belga miniszterelnök a Ruhrvidék fokozatos kiürítéséről tartott. Theunis, aki az ipari kérdésekről kiváló jártassággal rendelkezik, különösen Németország gazdasági lehetőségeire mutatott és Macdonald figyelmét azokra az elkerülhetetlen következményekre irányította, amelyek a német versenyből a Micum-szerződések felbontásának folyományaként származhatnának. Németország már e pillanatban előállítási költségárakon tud produkálni és ez a körülmény abba a helyzetbe hozza Németországot, hogy olyan feltételekkel tud exportálni, amelyek az angol ipart épen úgy veszélyeztetik, mint a belga ipart. Ez a helyzet később méginkább válságossá válhatik, hogy ha nem történik megállapodás egy olyan rendszerben, amely szerint a jelenleg Franciaország és Belgium között egyrészről és Németország között másrészről már megkötött szerződéseket egy nagyobb általánosságban mozgó megállapodás váltaná fel, amely megállapodásban valamennyi szövetséges részt vehetne. Nagyon valószínű, hogy Theunis miniszterelnök idevonatkozó nézetét kifejezésre juttatta A GsarifDhchban és a piacodon nem vasáról a kiieinség. A felemelt házbér még nem érezteti hatását. — Egy kiló gomba 70 ezer korona. — Kétszáz koronával drágult a tej. — Saját tudósítónktól. — Az utóbbi hetekben kétségtelenül bizonyos stagnáció következett be az árak emelkedésében, ez azonban — a piaci és csarnoki árusok jóslása szerint — múló jelenség, mert a május elsejei magas házbéreknek feltétlenül jelentős kihatása tesz az árakra. A csarnokokban egyébként ma, igen kis forgalom mellett, a következő árak voltak érvényben: Sertéscomb éslapocka kilogramonként 40 ezer, karaj 46 ezer, tarja 42 ezer, zsír és háj 35 ezer, zsírszalonna 31 ezer, füstöltszalonka r8fa ércér, frzsüöltfísrú1 40 ezer korona, a marha húsfélék 28—36 ezer kos kerülnek, a borjúhús 36—44 ezer korona, a pörköltnek való 26 ezer, a tüdő 20 ezer korona, a bárányhús pedig 40—44 ezer koronába kerül; a pulyka és lyuk kislogramonként 45 ezer korona. A tejtermékek ára szintén megfizethetettlen. A vaj 85 ezer, a kevert túró 20 ezer, a tehéntúró 12 ezer koronába kerül kilónként, míg egy liter tejjel 16 ezer korona és egy liter tej 5200 korona. *■* A zöldségfélék árai ezek: sóska 10 ezer, spenót 3—5 ezer korona retek 5 ezer koronába kerül kilogramonként. A sárgarépa kilója 22 ezer, a vereshagyma 2—3 ezer korona, míg egy csomó friss hagyma 500 koronába kerül. A saláta fejeinként 2000—* 2500 korona.