8 Órai Ujság, 1925. december (11. évfolyam, 272-295. szám)

1925-12-25 / 292. szám

1925 DECEMBER 25 ÓMajsig PÉNTEK 7 • OLDAL1 Szabadelvűség és hazafiság nem mindig egyértelmű a népszerűséggel - mondja Jókai egy kiadatlan cikkében Jókai Mór ismeretlen aforizmái Kossuth Lajos levele fölött — A függetlenség jelszava veszedelmes játék — „Mondjatok le a magyar állameszméről — fenyegetőztek a nemzetiségiek — különben Philippinél találkozunk" — A balközép együtt fog szavazni a függetlenségi párttal, valahányszor a szabadelvű irányt látják a kormánypárt által megcsorbítva Jókai Mór megírt, de soha nyilvánosságra nem került kritikája Kossuth függetlenségi politikájáról Az 1875-iki fúzió előtt Jókai Mór volt a balközép lapjának, A Hon-nak főszerkesztője és Tors Kálmán, később országgyűlési képviselő, a jeles publicista a szerkesztője. Az alábbi cikket Jókai közvetlenül a fúzió előtt adta át Tors Kálmánnak, válaszul Kossuth Lajos egyik akkor megjelent nyílt levelére, de a cikk, nyilván együttes megtanácskozás után, opportunitási tekintetekből nem jelent meg. Az érdekes reflexió így sohasem látott napvilágot, de a kézirat Tors Kálmánnál maradt, akinek hagyatékában ezt a nevezetes írást hozzátartozói megőrizték. Aphorismák Kossuth levele fölött Hossz világ leíz az, amiben most idehaza élünk, hanem ezt magunk is tudjuk, nagyon is jól. Nagy bajunk, hogy szövetségesünk, Hasleilhania, egyre újabb áldozatokat kíván tőlünk, s mi azt egyre megadjuk neki. Erről nem is vitatkozunk már, minthogy ennek az ellenkezőjét nem állítja senki. Egy alkalommal (a sok közül) azt kérdeztem egy befolyásos kormánypárti celebritástól, hogy, de már meddig fog az tartani, hogy mi minden belügyi dologban (legyen az gőzhajó, vasút, nemzeti bank, polgári házasság), folyvást Ausztria érdekeit követjük? meddig tart ez még? — „Ameddig élni akarunk" (volt rá a felelet). Élni pedig addig fogunk, amig be tudjuk bizonyítani, hogy dynasticusabbak vagyunk a camarillánál, osztrákabbak vagyunk a bécsieknél, catholikusabbak vagyunk az ultramontánoknál, conservativebbek vagyunk a pecsovichoknál, alázatosabbak vagyunk az oláhoknál és hűségesebbek vagyunka Militárnél. Addig élünk, s „qui habét vitám, habét tempus”. (Nekünk megfordítva kell.) Itt azután megszűnik minden disputa, mikor a vitatkozó fél többet mond el magamagáról, mint amennyit a másik akart róla elmondani. Mi segítene a nagy bajon? Kossuth azt mondja: A „függetlenség". Mi is azt mondjuk: A „függetlenség". Programunknak minden tétele ezt írja körül. Kossuthnál meg van az a nagy embereket jellemző vonás, hogy kimondja őszintén és nyíltan, amit szívében érez. Nem biztat azzal, hogy minden czél el lesz érve, hanem azok az ellenzéki pártok, melyek addig különféle név alatt meg voltak, ezentúl egy közös czím alatt: „függetlenségi párt" egyesülnek. Ez szerinte csak egy ideiglenes jelszó, a legelső mérföldmutatóig, s a legelső mérföldmutató természetesen a jelen kiegyezési alapon álló többség kormányának megbuktatása, ami megtörténhetik, ha a függetlenségi párt a jövő választásoknál többségre jut, vagy’ korábban is, ha például a jövő évi budget tárgyalásánál a jelen kormány leszavazhatja. Eddig az első állomásig Kossuth szívesen lát zászlója alatt minket is, másokat is (mert bár egy fentartással kimondja, hogy „csak azoknak a zászlóját ismeri el magáénak, akik a célnak programjukban nem oly értelmezést adnak, mely hazánk állami függetlenségére elégtelen, vagy épen azzal ellenkező'': a gyakorlati megoldásnál mégsem kerülhető el, hogy a Képviselőházban az ilyenek szavazatai is a függetlenségi pártéhoz csatlakozzanak. S szászok s más nemzetiségek, sőt pángermánok is sorakozzanak a közös ellenség megverésére a függetlenségi párt mellé). Hanem ez csak az első stádium, azon túl értelmezze kiki a maga programját a „függetlenségről" tetszése szerint. Kossuth nem leplezi el, hogy az ő nézete valamennyiétől el fog térni: ami tudva is van, természetes is. * Kossuth nagyon találólag jelenti a jelenlegi többség pártját e szavakkal: „Alig lehet pártot képzelni, mely heterogénebb elemekből legyen összezsúfolva, mint ez. Van ott mindenből az ultramontántól az atheistáig, a óconservativtől a liberálisig, a tisztakezűtől az enyvesig. Van mindenből. Sőt van annak soraiban kölcsönös személyes anthcipatia is annyi, mint több sohasem volt Guelf és Ghibellin, Capulet és Montagu közt, vagy — közelebbről varrva hímet — Cs. és Cs. s ismét egy harmadik Cs. és T. között. De azért e zagyvalék sereg úgy megfér együtt, mint akármely „happy family" a közös ketreczben, soha nem bántja egymást, áll egymás mellett, mint a borosta fogai. Ez együtt tartásnak köszönheti hét éves uralmát." De nem lehet e ugyanezt travestálva olvasni az ő általa indítványozott pártra is? Az emigráns hazafitól a Bach huszárig, a tiszta magyartól a magyarfaló szászig, az in effigie felakasztottól a hóhérig, nem lenne-e minden elementum az „idem nolle" zászlója alatt csoportosulva? Tisza és Csanády, Mocsáry és Traubenfels, Irányi és Hodzsa, Simonyi és Miletich, Csernátonyi és Babach, én és Pauliny jobban össze fogunk-e illeni, mint a mostani többségben a quadrata rotundis? Ennek az ilyen módon egyesült pártnak az uralma két napig sem tartana. Éspedig ezek valamennyien mind függetlenséget akarnak. Mi balközép akarunk állani függetlenséget, Austriával „együtt” vele összetartva, egymás fentartásán őszintén munkálkodva, egymást védve, gyarapítva, egymást szabadelvű haladásra ösztönözve. A magát „függetlenséginek" nevező párt a függetlenséget már csak Austria „mellett“ értelmezi, nem törődve egymás bajával, nem kötelezve egymás kisegítésére. A nemzetiségi pártok „függetlenségre" igyekesznek Budapesttől, de a Bécstől való függetlenségért minden alkalommal megfordított buzgalmat tanúsítanak. Az Austriaval kiegyezés nekik nem kell, azért mert dualismus van benne. Az ő „függetlenségük" vagy Magyarország beolvadása Austriába, vagy összeomlása nemzetiségi kerületekre. S ez nekik mindegy. Ilyenformán azután a „függetlenség" jelszava nem más, mint szójáték. De veszedel-! A pálca írta Kenedy Géza Hát igenis, mink az 1849. évi nemzeti katasztrófa utáni kor gyermekei vagyunk, amikor még a trafikokat is nagy fenekétfejű sas őrizte.. Fekete-sárga volt az ország színe és cseh beamterek rángattak bennünket, mint ahogyan a bábszínházbeli emberkéket szokás. De nem is csinált azontúl magától senki semmit. Mivel a nemzeti megaláztatás és az államtalan élet tizenöt esztendejére esett a mi gyermekségünk ideje, tehát az lett a híre, hogy az igen nagy búbánat és szomorúság ideje volt. Csakhogy az én gyermekemlékezetem azt mondja, hogy bizony belülről nem volt az olyan nagyon fekete világ. Úr meg paraszt, város meg falu, mesterember meg földműves, szegény meg gazdag magyar azóta sem értett egyet soha úgy, mint akkor. Mivel pedig nem volt semmi politika és másféle pénzpocsékolási alkalom, ellenben a jó Isten megkönyörült az ő magyar népén és megparancsolta a földnek, hogy a legszerényebb kapargatásra is rontsa bőven az áldást : pénz is volt dögiben. Szólt a muzsika disznótoron, lakodalmon, névnapon, születésnapon, keresztelőn, halotti toron, búcsúskor, vadászatkor, nagy ünnepen, kis ünnepen. De mindig csak otthon, a szomszédbeli jópajtások közt, mivel csak otthon, titokban lehetett kivilágos kivirradlig muzsikálni-énekelni és tósztokban alaposan kifejteni, hogy „jaj de hanefut a német A legbolondabb az volt, hogy például a kerületbeli „német" beamterek szintén ott énekelték a mi derék apáinkkal ezt a szívhezszóló himnuszt, de azért soha nem lett miatta bajuk valahol „odafönt", mivel idelent nem akadt árulójuk. A gyerekeik már velünk jártak a gimnáziumba és jeles madárrá nevelődött valamennyi. Olyiknak a neve ott ékeskedik már a magyar pantheonban is. Hiszen szebben megírta ezt Jókai az „Új földesÚr“-ban. De semmiben sem értett annyira egyet a magyar úr meg a magyar paraszt, mint abban (és ez volt a legnagyobb csoda), hogy nem pörölt egymással, sem pedig nem keresett semmit a hivatalokban. De még adót sem fizetett legvégső kénytlenség nélkül — amihez különben máig is hű maradt. Mivel nem volt magyar bíró és magyar hatóság, nem is kellett senkinek semmi a „német" kezéből. Az egyetlen elismert köztekintély a falusi bíró volt; annak a bölcsességéhez fordult mindenki. Az intézte el a községnek minden ügyét-baját, úgyhogy a német (ami alatt mindig az osztrák k. k. hatóságot kellett érteni), bele ne üthesse az orrát semmibe. Nagy becsület volt ez akkor. Azóta sem utalért példája a nemzeti együttérzésnek. Történt pedig egy szép őszi éjjelen, hogy az uradalmi pulykaállomány felét ismeretlen tettesek ellopták. Ez nagy eset volt a faluban. A kétfejű sasos, fekete-sárga ruhás, hegyes sisakos osztrák zsandárok be is állítottak már kora reggel az édesapámhoz (aki tiszttartó volt), hogy igaz-e és hogy hány pulyka tűnt el ? Apám nagy, csodálkozó szemeket vetett a fegyveres németekre és igen rázta a fejét : — Egy szó sem igaz az egészből. Valamennyi pulyka megvan és a legjobb egészségnek örvend, kivéve azt a kettőt, akinek éppen most vágják le a fejét, mivel estére a szajáni tiszttartóék lesznek nálunk vendégül. Erre a beszédre meg én meresztenem nagy szemeket az édesapámra, aki sohasem szokott hazudni. A zsandárok elkocogván, rámszólt: — No, ne nézz már olyan nagyokat, hanem szaladj át a Virágokhoz és hidd át a bírót. Átszaladtam az üzenettel. Virág János bíró uram fogta a hosszú bunkósbotot és tisztességgel átjött. Apám így kezdte : — Hát nézze szomszéd, tizenöt pulykánkat vitték el az éjtszaka. A németnek nem akartam megmondani, de magukat megkérem, csináljanak rendet. — Hát hogyan akarja tekintetes úr ? Bécs- i kerekre vitessem őket, a cs. kir. törvényszékhez, vagy magunk igazítsuk el, ahogyan szoktuk. — Ej, dehogy vigyék, dehogy ! Egy pár pofon, vagy ilyesmi. Talán egy kis mogyorófa is me.Teszi. — Hát én is így gondoltam Alighanem a Kaladék Ferkója volt. Bizt,osan csak düh a’ ágból tette, mert m' 'benne , tolvajregény az ! — Hát honnan gondolja bíró uram, hogyan volt ? Hiszen az nagyon rendes falamia ! — Annak az, de ma reggel, hogy a házuk előtt elmentem, pulykatollakat láttam a kapu előtt. Hát, gondoltam magamban, honnan valók ezek a tollak, amikor a Kalacsiéknak egy csöpp pulykájuk sincsen ? — Most már tudom. Még egy darabig beszélgettek , azzal a bíró elköszönt. Másnap átüzent, hogy igenis az volt a tolvaj. Valami siheder pajtása is volt neki, de nem vallja ki semmiért, hogy ki volt az. A Ferkó már benn van a garicsban (így hívták nálunk a községi kótert) és hat pálcaütést vállalt, csakhogy ne kelljen neki Becskerekre mennni a némethez, ahonnan félesztendő múlva sem került volna haza. Délben lesz a „hegedülés". Én akkor betűvetés irányában még a falusi iskolába jártam, amelyik éppen a községházába volt és a bezárt iskolaajtó hasadékán át láttam a következő jelenetet. Szegény duhaj Karadsi Ferkó mint valami megtört liliomszál feküdt egy gatyában a négylábú „karcsú fakón". A fejénél az apja, a derekánál a kisbíró a mogyorófával, hátrább Virág János öregbíró tekintélyes állásban , kezében a bírói bunkósbot. Ráripakodok a legényre . — Hát vállalod a hatot ? Hármat magadért, hármat a pajtásodért. Akár oda is adhatod neki. A liliomszál egyet sóhajt halkan : — Vállalom. — Hát akkor üsd. (A kisbíró megsuhintja a pálcát és puff ! — Jaajajajj ! — Hát kell-e puska, mi ? (A kisbíróhoz.) A második al is. (Megtörténik.) — Jajain aaa, édesanyám ! — Hát kell-e pujka ? A fejinél megszólal az édesapja : — Se anyád, se apád nem tanított ilyenre !... Hát kivésték rajta és azután emberségesen kioktatták. Fogy pujkát lopni nem célirányos. Az apja meg éppen így végezte : — Most pedig elmegy a tekintetes tiszttartó úrhoz és 1 lig’g’röd neki szemül, hogy F’’ bel semmi hiba nem lesz. Az akkori jó magyar ész szerint az ilyen ceremóniás pálcázás egyáltalán nem volt megalázó. Csak olyanforma volt, mint amikor az embert pofon legyinti egy kicsit az édesapja. Azonfölül pedig mivel ő maga vállalta, hát egy kis bűnbánat és elégtétel is volt benne. Inkább a gyónáshoz, mint a büntetéshez volt az hasonlatos ... Még ebéd előtt az édesapámnál jelentkezett is Karadsi Ferkó. Tisztességgel kezet csókolt neki és bocsánatot kért. És akkor olyasmi következett, amit a mai világban már elképzelni is szinte lehetetlen. Apám szóba ereszkedett vele, kikérdezte a családi dolgairól ( a pulykák akkor már otthon voltak) és megkérdezte a legénytől azt is, nem-e jönne el parádés lovaikhoz lovásznak az uradalmi kocsis mellé, jó fizetségért? Abban maradtak, hogy még éppen az öreg Karadsi beleegyezése kellett hozzá. Amikor pedig Ferkó hazament, odaszólt nekem az udvaron : — No ifiúr, holnaptól kezdve már én pucolom a kis Sárga lovát, meg én tanítom meg lovon ülni. És csillogott az örömtől a szeme, az enyémmel együtt. Másnap a Sárga szőre már úgy ragyogott a tisztaságtól, mint a Salamon király balszeme. Karadsi Ferkó kedves emlékezete gyerekéveim egész sorát tölti ki. Nemcsak a lovaglásra tanított meg, hanem a legszebb magyar népmesék és nóták is az ő ajkáról folytak le az én gyermekszívembe, csöndes éjszakákon, amikor a csillagos égboltozaton a Fiastyink, a Kaszás Csillag, a Göncöl Szekere meg a Sánta Kata titkait találgattuk és fölszívtam magamba az éjjeli üde levegővel a magyar földnek azt a csodálatos mithoszát, amit se szóval, se érzéssel elmondani nem lehet, hanem ha édes magyar dallal és hangos cigánymuzsikával kifejezni, úgy is csak tökéletlenül. A Ferkóval azontúl soha nem is volt semmi baj, csak éppen az elején történt, hogy a Balázs Miska pajtását egyszer jól elagyabugyálta , de az lapított vele. Azt hiszem akkor adta ki neki a felét annak, amit az öregbírótól kapott. arany legnemesebb és legválogatottabb tour-saton keverékek egyesítése, különleges teakeverék legfinomabb illattal, kiadósságában, utolérhetetlen, miáltal a középminőségeknél nem drágább.