8 Órai Ujság, 1926. január (12. évfolyam, 1-24. szám)

1926-01-16 / 12. szám

SZOMBAT 4. OLDAL Rudnay Gyula a magyar festészet megújhodását hirdeti Társadalom és állam fogjon össze a művészifjúságért Decentralizálni kell a magyar művészetet —­ „A hazai piktúra, szobrászat messzire elébe ugrott az egyetemes kultúr­színvonalnak" — Az új festészeti ideál: a neo­­romantika — Rudnay mester nagyobb méretű kom­pozíciókba kezd (Saját tudósítónktól.) A „néma diplomá­­ciá"-nak, amely a magyar nevet külföldön újból régi fényébe próbálja emelni, egyik első nagykövete Rudnay Gyula. Olasz föl­dön legutóbb egyetlen más nemzet fia sem aratott az övéhez mérhető diadalokat, Rud­nay festészete ma már nemzetközi érték. S ez a pálya, ez a ragyogó talentum egyre fel­jebb ível, szinte a renesszánsz-m­esterek mű­vészetének lendületével és szikrázásával. Alig érezhetünk s mutathatunk elég hálát iránta, hiszen ecsetjének világnyelv-beszédével a leg­eredményesebb védelmét szolgálja az ország­nak. A napokban Rudnay Gyula fogadta la­punk tudósítóját s­­azzal a szíves-kedves vendégszeretettel állott olvasóink rendelkezé­sére, amelyet családja gömöri udvarházából hozott magával. Nem neheztel, hogy a ri­porter ebéd előtt merészkedett hozzá, csupa bonhomia, közvetlenség, elnézés ez a hatal­mas, szőke, osturan arcú festőzseni. Mi más is lehetne az első téma, mint a­ művészifjúság nyomora, keserves helyzete. E sorok írójának volt alkalma megfigyelni, hogy Rudnay Gyula, az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola tanár-büszkesége mennyi atyaisággal, megható szeretettel gon­dozza, segíti tanítványait. Nem frázis, hogy a családapa s a gyermekek viszonya fűzi Rudnayt növendékeihez. Most a tanár úrtól ezeket az észrevételeket halljuk: — Sok szó esett már a művészfiatalság helyze­téről, de erről sohasem lehet eleget beszélni.­­ Mert érthető volna a dolog, ha a normális ál­lapotok megteremtéséhez olyan nagy összegek kellenének, amelyek túlhaladják a hivatalos és a társadalmi teherviselőképesség határát. Mindössze évi néhány százmillióra lenne szükség, , hogy a Képzőművészeti Főiskolán a rendes ke­rékvágásba kerüljünk, „alig van igénytelenebb nép, mint az­ért fiaim, leányaimé" Bizonyos ál­dozatkészség így is mutatkozik, de hát valami­vel még több teljesen eloszlatná a gondokat, fedezné a menza, a modelek, stb. költségeit így, ez a mai nélkülözés éppen úgy nyugtala­nítja a tanárokat, mint a tanítványokat s hát­ráltatja az oktatás menetét. Pedig hát végre csakugyan megérthetné minden gazdag ember s illetékes tényező, hogy a művésznél alig tud bárki is az eredménynek több kilátásával sik­­lassállni odakint a magyar igazságért. — Bizonyos, hogy szerencsétlen időben lepett meg bennünket az új tehetségeknek mostani bő­sége. Úgy vagyunk­­­ ezzel, mint amikor annyi a must, hogy nincs bordó hová önteni. Ha még gyenge vinkó volna a minőség, köny­­nyebben vennénk, ha a többlet elkótyavetélő­­dik, — de nincs az a gazda, aki ne esnék két­ségbe, amikor látja, hogy a legnemesebb újkori kell — „elfolyatnia." .— Szomorú egyébként az egész művésztársa­dalom sorsa. Magam, hála Istennek, nem pa­naszkodhatni, de a nagy többség, köztük ki­váló értékek, máról-holnapra tengődnek, min­dennapos dolog, hogy amennyire lehet, vendé­gül tisztelek egy-egy ilyen megszorult kollégát. Bár mentői többjük arcáról tudnám letörölni a gond vonásait, összeszorul az ember sírve, amikor közvetlen­ közelből látja ezeket a kínos hányattatásokat... Mégis él bennünk a hit, hogy jobban is lesz, szerencsénk, hogy — aki­ket általában a „szertelenségek fajtájáénak szoktak nevezni — megtanultuk mi is a tűrést, a hallgatást . . . — Honnan várom a javulást ? Bizonyos, hogy amíg a gazdasági viszonyok, a fizikai jólét hiá­nyai nem rendeződnek, sokat a művészet sem remélhet A háború világszerte belefojtotta a szót a múzsák fiaiba, vagy legalábbis koplaló­­művészekké, az élet számkivetettjeivé tette őket. Igazságtalanság volna elhallgatni, hogy a művé­szet legelső otthonaiban, a nyugati metropoli­sokban talán, ha ez egyáltalában lehetséges, még ijesztőbb a festők, szobrászok nélkülözése, Párizsban például akkora a művész-infláció, hogy átlagos életszínvonaluk a miénknél is ala­csonyabb. — Mi a véleménye professzor úrnak arra a gondolatra, hogy a vidéket kellene mélyeb­ben kapcsolni a képzőművészeti kultúrába? — kérdeztük Rudnay Gyulától. — Erről már egy ízben szó esett közöttünk, — mondja a művész. — Egész erővel helyeslem az eszmét. Sohasem lelkesedtem a művészet centrali­zációjáért, elsősorban legkevésbé azért, mert igazságtalan­ság, hogy ezeket a raffinált gyönyörűségeket fukar módra kizárólag a főváros számára tar­togassuk. Valótlanság ugyanis, mintha a vidéki magyarból hiányzan­ék a megértés, a hajlam a kultúra ilyesféle, reális jelentkezéseivel szem­ben. Másrészt pedig a főváros felvevőképessége — függetlenül egyes rétegek elszegényedésétől, konjunktúrától, stb. —­ tagadhatatlanul csökken. Emellett missziót is teljesít a művész, aki hoz­zásegíti a vidéki közönséget, hogy a műlapok­tól, olajnyomatoktól s az egyéb banalitásoktól megszabaduljon. Az utóbbi néhány esztendő alatt e tekintetben, mondhatni száz percenttel javultak az állapotok, komolyan érdeklődnek irántunk, sőt megszerették, segítik a piktorné­pet. Makó városa például, amely tavaly az én kis diákcsapatomat vendégül látta, erre az évre már százhúszmillió koronát irányzott elő a mű­vészkolónia céljaira. — Helyes az a jelszó is, hogy „minden magyar művész magyar falun töltse a nyarát**, s ha utazni akar, lehetőleg intézze el ezt év­közben. Az ilyen meggondolások jótékonyan, termékenyítőleg hatnak a nemzeti psziché ki­alakulására. Úgy van, ki hová való, ott, a szülő­földjén próbáljon utat törni. Ez, persze, nem megy könnyen, de vegye észbe ki-ki, hogy egy­szer ezt a kötelességszerű és egyben egziszten­ciális fontosságú munkát el kell kezdeni s hogy jobb előbb, mint később. — Senkit se csüggesszenek az akadályok. Ma­gyar földön az utolsó háromnegyed század mű­vészi fejlődése olyan rendkívüli, szinte káprá­zatos, úgymond Rudnay Gyula, hogy a hazai piktúra, szobrászat messzire elébeszökött az egyetemes kultúrszínvonalnak, s nem csoda, hogy egész társadalmi osztályok állanak tanács­talanul a fejlődés ilyen szédületes eredményei mellett. Ha elmaradtak volna az utóbbi évtized világot felforgató eseményei, hangoztatja Rud­nay, ma már azt mondanák ránk az idegenek: ezt a kis országot nagy nép lakja . . . RÉGI FESTÉSZET — ÚJ FESTÉSZET — Örvendetes dolog a nagy szerencsétlenség közepette, hogy a művészet erői úgy ahogy érin­tetlenül, épen megmaradtak. Arra a meg-meg­ismétlődő észrevételre, hogy a jelenkor festé­szetében hézagosan jelentkeznek a változott idők problémái, — közhellyel, de mégis meg­dönthetetlen igazsággal felelek: időre van szük­ség, amíg ezek a látások, ezek a témák kiérle­lődnek. Élménynek és víziónak egyformán bi­zonyos átiugrási processzus kell, amíg az az él­mény, vagy az a vízió az alkotóerő számára szemlélhetővé, visszaadhatóvá válik. Ne tessék a művész szemének ideghártyáját a fotográfus­­gép lencséjével összetéveszteni. — A festészet legközelebbi jövőjét meg éppen a megjavított, a tisztult romantika jegyében képzelem el — kétségtelen jelei mutatkoznak már eddig is némi neo-romanticizmusnak — nos, a romantikának pedig ellensége mindaz, ami közönségesen az időszerűség, a napi ak­tualitás fogalma alá tartozik. Nem lehetetlen, hogy ez az átmenet esetleg tíz-húsz esztendőt követel. A hosszú várakozási időt is megéri, hogy végre szabadulunk az igazi művészet hal­latlan terhétől, a pátosz felvizezett, hamis értel­­nezéséről. Ellenben rendíthetetlenül hiszem, hogy ami a patetikumban maradandó, az fel­tűnő virágzásnak indul, s — hogy ezt a kifejezést használhassam — a korszerű regényesség formanyelvén és elgon­dolása szerint jut majd kifejezésre. — Hiába, az élet folyton komplikálódik, mind bonyolultabb követeléseket támaszt egyebek közt a szobrásszal, festővel szemben is, folytatja érdekes megjegyzéseit a kitűnő mester. Ma már egymaga az ösztön vagy egyedül a spekulatív, komponáló készség­e kevés. A kettőnek egyez­­tése kívánatos és az mutatja meg a művész mi­nőségét, hogy mennyire képes a két összetevő között az egyensúlyt megtalálni. Tehát mintegy művészetfilozófiailag is kell mérlegelni, fejlesz­teni önmagunkat s tárgyunkat. Világos dolog, hogy a mentői behatóbb lelkiség az, ahová a képzőművészetek ki fognak lyukadni.­­ Az úgynevezett „keretértékelés" is, meg a magát öncélnak tekintő impresszionizmus is azért jutott zsákutcába, mert túlbecsülte a tulaj­don álláspontját, holott a forma, a látásmód csak egy-egy szelvénye a körnek, amelyet a szé­les szintézisek szolgálatába állítunk. Mindjárt itt jegyezzük meg, hogy a szín, a fény sem lehet öncél, csupán eszköz a rajz tökéletes érvénye­sítésére. A szín épúgy, akár a fény, külsőség, — alá­rendeltje az általános evolúciónak és nem szuverénje. —­ Jelentősebb vívmánya az impresszioniz­musnak, hogy a felfogás szabadságának utat nyitott s ez a kimondhatatlan áldás a mai mű­vészre. Természetes, hogy felelőtlen féltékeny­ségek később siettek visszaélni ezzel a szabad­sággal s kompromittálták magát az eszmét is. Csak az örök törvényszerűségeket ne tévesszük soha szem elől. A szembenálló felfogások kö­zött egyébké­nt ezidőszerint fegyverszünet van — ne bolygassuk tovább a dolgot... Rudnay Gyulát ezután terveire, program­jára nézve kérdeztük meg. A mester szabad­kozik s azzal próbál kitérni, hogy ez a nyil­vánosságot „úgy sem érdekelheti11. Csupán hosszabb ostrom után sikerül a meggyőzés s akkor a professzor a következőkben ismer­teti munkaszándékait: — Ezekben a napokban töltöttem be életem negyvenhetedik esztendejét s érzem, hogy festő­­múltamnak nagy korszaka záródik le ezzel. Ke­vesebbet szeretek ígérni, mint adni. Ezentúl sokat akarnék komponálni. Magától értődik, hogy „stílusomat,“ ha egyáltalában van ilyen, megtartom, de zártabbá, egységesebbé, tömö­rebbé szeretném tenni az előadást. Őszintén szólva, túlságosan zordnak találom modorom­nak „állítólagos drámaiságát", s azt óhajtanám, hogy a líra erejével intimebbé, melegebbé s jó értelemben — érzelmesebbé tehessem a hatást. Így nyilván én is inkább fogom élvezni dolgai­mat, egyben szélesebb rétegek szántása teszem érthetővé a vásznaimat. A kompozíció legmagasabbrendű kiteljesedése minden művészi aspirációnak, országút, amelybe torkollnak az összes gyalogutak, a tájkép ös­vénye is. Ha metaforával élek, azt mondanám, hogy az országúton halad a dráma sötét embere s vigasztalan és keserű maradna, de ime, szem­bejön vele a szemérmes, édes leányzó, a líra, kettejük találkozásából, együttmaradásából fa­kadnak a nagyszerű, harmonikus eredmé­nyek ... — Dehogy is hagyom azért abba a tájképfér­­tést, jelenti ki Rudnay, amikor csodálatos, örök­becsű tájremekeit említjük, ■ — a természettel állandó kapcsolatban kell maradnunk, éppen az a célszerű eltökélés, hogy a festőből, meg a ter­mészetből fakadjon a­ harmadik érték. „Forró szív és hideg agy,­ ez a széchenyii vo­nal reánk, festőkre is a legérvényesebb tétel. — Jönnek lassan a hosszabb nappalok, remé­lem, hogy alkalmasabb világítási műtermet is kapok s akkor valami nagyobb bibliai kompo-­ zicióba kezdek. — Hiszek-e a művészet újjáéledésében? Hi­szek minden idegemmel, minden sejtemmel, ez a talán naiv hit, a poéta fanatikus reménye adja meg az emberi lélek jobbik felének a szí­nét. Sőt meggyőződésem, hogy mentől könyör­telenebbé válik körülöttünk az élet, annál töb­ben menekülnek majd a mi bárkánkra. Mi pe­dig, lássa „megrögzött hajósok“ vagyunk, mert ugyebár, „élni nem kell, de hajózni igen"... (i. s.) és végül ugyanott végzi, ahol a doktor­kisasszony­ feleség lesz. Ezt a történetet Fodor László a vígjátéki siker­eszközök tömegével vezeti megoldás­hoz. A téma egész felfogása, tisztán mulat­tató szándéka könnyed beállításai felesle­gessé tesz, minden töprengést azon, hogy e kérdés körül minden úgy van-e, ahogy van a darab bizonyításában. Ez a vígjáték mind­végig kizárja a vitatkozás alkalmát, mert rokonszenves nyíltsággal megmarad a szó­rakoztatás őszinte feladatában, ami teljes mértékben sikerül is ennek a szimpatikus és tehetséges, jó svádájú, ötletes szerzőnek. A párbeszéd a csattanó élcek orsójáról pe­reg le és nem igyekszik felgombolyodni a ko­molyabb emberrajz és az élet szavának ne­hezebb szerkezetű motollájára. A közönség hálásan fogadja szórakoztatását és eltekint egy-két drasztikus vicc felett, melyek csak azt bizonyítják, hogy Fodor Lászlónak ez a témaszeretet fentartás nélkül ontotta a mon­danivalót. A mai főpróba közönsége a megérdemelt siker levegőjével melegítette fel az előadást, amely bizonyára a ma esti premier hangula­tában is meg fogja szerezni a rokonszenves szerző munkájának biztató sikerét. A szereplők között ma teljes eredménnyel vitte a darab sorsát sikerre Titkos Ilona alakítása. Kellemes volt, egyszerű, rokon­szenves és finom, a legélesebb szituációik­ban is. Ez az alakítása igazolja kiváló tehetségét, amelyet egy öntudatos színésznő legkedve­sebb eszközeivel vitt sikerre, felszabadulva a szertelenségek hajlamától. Nagyon kedves és nagyon emberi volt minden szava és közvetlenségével, szimpatikusságával meg­kapott. Női partnere, Tóth Böske volt a csil­logó derű vidámságának mindig magával ra­gadó személyesítője, aki egyéniségének va­rázsával tudta tréfává finomítani azt is, ami szerepében a vaskosság felé hajlik. Ez a női pár kitűnően összeillő vígjátéki duettet ad, megjelenésük, tónusuk igazi víg­játéki elemet visz a színpadra. Törzs Jenő sokat adott bohókásan víg­játékstílusából a darab derűjéhez és ellenállhatatlanul ha­tott Csortos Gyula kitűnő emberfigurája. Forray Róza és Vandrey Ferenc, nagy rutin­juk erejével csatlakoztak az előadás frisse­ségéhez. Az új d­ab, melyhez a színház tet­szetős keretet adott Vágó Béla gondos ren­dezésében, a közönség tartós tetszésével fog találkozni. L. 1. 1926 JANUÁR 16 Az újonnan megválasztott Ramek-kormány eskütétel útján előterjesztette programját 80 szavazattal 53 ellenében választották meg — Az államháztartás rendbehozatala után a magángazdaság talpraállítását tekinti a kormány feladatául — Rövidesen ismét folytatják a magyar­osztrák kereskedelmi tárgyalásokat Bécs, január 15. (Bécsi tudósítónk tetetort jelentése.) Az osztrák nemzetgyűlésnek ma ünnepélyes ke­retű ülése volt, mert meg kellett választani az első Ramek-kormány lemondása követ­keztében az új szövetségi kormányt. A kép­viselő-padsorok és a karzatok szokatlanul népesek, a többségi párthoz tartozó képvise­lők sötét, ünnepi öltönyükben jelentek meg, hogy az ülésnek bizonyos ünnepi színezetet adjanak. . Az ülés megnyitása után Miklós elnök el­rendelte a szavazást a keresztényszocialista és nagynémet párt részéről előterjesztett vá­lasztási javaslat fölött, majd kihirdeti az eredményt, amely szerint az új kormány névsorát tartalmazó ja­vaslatot 80 szavazattal megválasztották a szociáldemokraták 52 szavazatával szemben. Ezután déli fél egy óráig felfüggesztette az elnök az ülést. Ezalatt az új Ramek-kormány, amelynek tagjai még Walter alkancellár, Schneider közoktatásügyi, Resch népjóléti,­­ Koffmann pénzügyi, Thaler földművelési,­­ Schurff kereskedelmi és Vaugoin hadügymi­niszter, megjelent Hainisch szövetségi elnök­nél, hogy letegye az esküt. Az ülésnek újból való megnyitása után Ramnek kancellár elmondotta expozéját, ebben bejelenti, hogy az államháztartás egyensúlyának helyreállítása után a kor­mányra most az a feladat vár, hogy támo­gatására siessen a magángazdaságnak, amelyet erőteljesen éleszteni kell. A köz­gazdaság talpraállításának nehéz munká­ját csak Ausztria maga végezheti, noha ez a kérdés kétségtelenül összefügg egész európai problémákkal. Beszéde további során a kancellár megemlítette, hogy Ausztria már 23 külkereskedelmi szerződést kö­tött és hogy a magyar-osztrák kereske­­kedelm­i tárgyalások rövidesen újból megindulnak. Súlyos problémája Ausztriának a munka­nélküliség is, amely még egyre növekedik Ebben a pillanatban egy másodemeleti karzatról egy férfiú lekiáltotta a terembe: — Adják ki az 5 milliós alapot! E közbe­kiáltást több karzati hallgató közbeszólása követte. Miklas elnök hosszasan rázta az elnöki csengőt, majd figyelmeztette a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a nemzetgyűlés tanácsko­zásának megzavarásától, mert különben ki­­ürítteti a karzatokat. A kancellár ezután zavartalanul folytat­hatta a kormánynyilatkozat előterjesztését. Utána Ellbogen szociáldemokrata képvise­lő indokolta meg, hogy miért bizalmatlan a párt az új kormánnyal szemben. C. D.

Next