8 Órai Ujság, 1926. január (12. évfolyam, 1-24. szám)
1926-01-16 / 12. szám
SZOMBAT 4. OLDAL Rudnay Gyula a magyar festészet megújhodását hirdeti Társadalom és állam fogjon össze a művészifjúságért Decentralizálni kell a magyar művészetet — „A hazai piktúra, szobrászat messzire elébe ugrott az egyetemes kultúrszínvonalnak" — Az új festészeti ideál: a neoromantika — Rudnay mester nagyobb méretű kompozíciókba kezd (Saját tudósítónktól.) A „néma diplomáciá"-nak, amely a magyar nevet külföldön újból régi fényébe próbálja emelni, egyik első nagykövete Rudnay Gyula. Olasz földön legutóbb egyetlen más nemzet fia sem aratott az övéhez mérhető diadalokat, Rudnay festészete ma már nemzetközi érték. S ez a pálya, ez a ragyogó talentum egyre feljebb ível, szinte a renesszánsz-mesterek művészetének lendületével és szikrázásával. Alig érezhetünk s mutathatunk elég hálát iránta, hiszen ecsetjének világnyelv-beszédével a legeredményesebb védelmét szolgálja az országnak. A napokban Rudnay Gyula fogadta lapunk tudósítóját sazzal a szíves-kedves vendégszeretettel állott olvasóink rendelkezésére, amelyet családja gömöri udvarházából hozott magával. Nem neheztel, hogy a riporter ebéd előtt merészkedett hozzá, csupa bonhomia, közvetlenség, elnézés ez a hatalmas, szőke, osturan arcú festőzseni. Mi más is lehetne az első téma, mint a művészifjúság nyomora, keserves helyzete. E sorok írójának volt alkalma megfigyelni, hogy Rudnay Gyula, az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola tanár-büszkesége mennyi atyaisággal, megható szeretettel gondozza, segíti tanítványait. Nem frázis, hogy a családapa s a gyermekek viszonya fűzi Rudnayt növendékeihez. Most a tanár úrtól ezeket az észrevételeket halljuk: — Sok szó esett már a művészfiatalság helyzetéről, de erről sohasem lehet eleget beszélni. Mert érthető volna a dolog, ha a normális állapotok megteremtéséhez olyan nagy összegek kellenének, amelyek túlhaladják a hivatalos és a társadalmi teherviselőképesség határát. Mindössze évi néhány százmillióra lenne szükség, , hogy a Képzőművészeti Főiskolán a rendes kerékvágásba kerüljünk, „alig van igénytelenebb nép, mint azért fiaim, leányaimé" Bizonyos áldozatkészség így is mutatkozik, de hát valamivel még több teljesen eloszlatná a gondokat, fedezné a menza, a modelek, stb. költségeit így, ez a mai nélkülözés éppen úgy nyugtalanítja a tanárokat, mint a tanítványokat s hátráltatja az oktatás menetét. Pedig hát végre csakugyan megérthetné minden gazdag ember s illetékes tényező, hogy a művésznél alig tud bárki is az eredménynek több kilátásával siklassállni odakint a magyar igazságért. — Bizonyos, hogy szerencsétlen időben lepett meg bennünket az új tehetségeknek mostani bősége. Úgy vagyunk ezzel, mint amikor annyi a must, hogy nincs bordó hová önteni. Ha még gyenge vinkó volna a minőség, könynyebben vennénk, ha a többlet elkótyavetélődik, — de nincs az a gazda, aki ne esnék kétségbe, amikor látja, hogy a legnemesebb újkori kell — „elfolyatnia." .— Szomorú egyébként az egész művésztársadalom sorsa. Magam, hála Istennek, nem panaszkodhatni, de a nagy többség, köztük kiváló értékek, máról-holnapra tengődnek, mindennapos dolog, hogy amennyire lehet, vendégül tisztelek egy-egy ilyen megszorult kollégát. Bár mentői többjük arcáról tudnám letörölni a gond vonásait, összeszorul az ember sírve, amikor közvetlen közelből látja ezeket a kínos hányattatásokat... Mégis él bennünk a hit, hogy jobban is lesz, szerencsénk, hogy — akiket általában a „szertelenségek fajtájáénak szoktak nevezni — megtanultuk mi is a tűrést, a hallgatást . . . — Honnan várom a javulást ? Bizonyos, hogy amíg a gazdasági viszonyok, a fizikai jólét hiányai nem rendeződnek, sokat a művészet sem remélhet A háború világszerte belefojtotta a szót a múzsák fiaiba, vagy legalábbis koplalóművészekké, az élet számkivetettjeivé tette őket. Igazságtalanság volna elhallgatni, hogy a művészet legelső otthonaiban, a nyugati metropolisokban talán, ha ez egyáltalában lehetséges, még ijesztőbb a festők, szobrászok nélkülözése, Párizsban például akkora a művész-infláció, hogy átlagos életszínvonaluk a miénknél is alacsonyabb. — Mi a véleménye professzor úrnak arra a gondolatra, hogy a vidéket kellene mélyebben kapcsolni a képzőművészeti kultúrába? — kérdeztük Rudnay Gyulától. — Erről már egy ízben szó esett közöttünk, — mondja a művész. — Egész erővel helyeslem az eszmét. Sohasem lelkesedtem a művészet centralizációjáért, elsősorban legkevésbé azért, mert igazságtalanság, hogy ezeket a raffinált gyönyörűségeket fukar módra kizárólag a főváros számára tartogassuk. Valótlanság ugyanis, mintha a vidéki magyarból hiányzanék a megértés, a hajlam a kultúra ilyesféle, reális jelentkezéseivel szemben. Másrészt pedig a főváros felvevőképessége — függetlenül egyes rétegek elszegényedésétől, konjunktúrától, stb. — tagadhatatlanul csökken. Emellett missziót is teljesít a művész, aki hozzásegíti a vidéki közönséget, hogy a műlapoktól, olajnyomatoktól s az egyéb banalitásoktól megszabaduljon. Az utóbbi néhány esztendő alatt e tekintetben, mondhatni száz percenttel javultak az állapotok, komolyan érdeklődnek irántunk, sőt megszerették, segítik a piktornépet. Makó városa például, amely tavaly az én kis diákcsapatomat vendégül látta, erre az évre már százhúszmillió koronát irányzott elő a művészkolónia céljaira. — Helyes az a jelszó is, hogy „minden magyar művész magyar falun töltse a nyarát**, s ha utazni akar, lehetőleg intézze el ezt évközben. Az ilyen meggondolások jótékonyan, termékenyítőleg hatnak a nemzeti psziché kialakulására. Úgy van, ki hová való, ott, a szülőföldjén próbáljon utat törni. Ez, persze, nem megy könnyen, de vegye észbe ki-ki, hogy egyszer ezt a kötelességszerű és egyben egzisztenciális fontosságú munkát el kell kezdeni s hogy jobb előbb, mint később. — Senkit se csüggesszenek az akadályok. Magyar földön az utolsó háromnegyed század művészi fejlődése olyan rendkívüli, szinte káprázatos, úgymond Rudnay Gyula, hogy a hazai piktúra, szobrászat messzire elébeszökött az egyetemes kultúrszínvonalnak, s nem csoda, hogy egész társadalmi osztályok állanak tanácstalanul a fejlődés ilyen szédületes eredményei mellett. Ha elmaradtak volna az utóbbi évtized világot felforgató eseményei, hangoztatja Rudnay, ma már azt mondanák ránk az idegenek: ezt a kis országot nagy nép lakja . . . RÉGI FESTÉSZET — ÚJ FESTÉSZET — Örvendetes dolog a nagy szerencsétlenség közepette, hogy a művészet erői úgy ahogy érintetlenül, épen megmaradtak. Arra a meg-megismétlődő észrevételre, hogy a jelenkor festészetében hézagosan jelentkeznek a változott idők problémái, — közhellyel, de mégis megdönthetetlen igazsággal felelek: időre van szükség, amíg ezek a látások, ezek a témák kiérlelődnek. Élménynek és víziónak egyformán bizonyos átiugrási processzus kell, amíg az az élmény, vagy az a vízió az alkotóerő számára szemlélhetővé, visszaadhatóvá válik. Ne tessék a művész szemének ideghártyáját a fotográfusgép lencséjével összetéveszteni. — A festészet legközelebbi jövőjét meg éppen a megjavított, a tisztult romantika jegyében képzelem el — kétségtelen jelei mutatkoznak már eddig is némi neo-romanticizmusnak — nos, a romantikának pedig ellensége mindaz, ami közönségesen az időszerűség, a napi aktualitás fogalma alá tartozik. Nem lehetetlen, hogy ez az átmenet esetleg tíz-húsz esztendőt követel. A hosszú várakozási időt is megéri, hogy végre szabadulunk az igazi művészet hallatlan terhétől, a pátosz felvizezett, hamis értelnezéséről. Ellenben rendíthetetlenül hiszem, hogy ami a patetikumban maradandó, az feltűnő virágzásnak indul, s — hogy ezt a kifejezést használhassam — a korszerű regényesség formanyelvén és elgondolása szerint jut majd kifejezésre. — Hiába, az élet folyton komplikálódik, mind bonyolultabb követeléseket támaszt egyebek közt a szobrásszal, festővel szemben is, folytatja érdekes megjegyzéseit a kitűnő mester. Ma már egymaga az ösztön vagy egyedül a spekulatív, komponáló készsége kevés. A kettőnek egyeztése kívánatos és az mutatja meg a művész minőségét, hogy mennyire képes a két összetevő között az egyensúlyt megtalálni. Tehát mintegy művészetfilozófiailag is kell mérlegelni, fejleszteni önmagunkat s tárgyunkat. Világos dolog, hogy a mentői behatóbb lelkiség az, ahová a képzőművészetek ki fognak lyukadni. Az úgynevezett „keretértékelés" is, meg a magát öncélnak tekintő impresszionizmus is azért jutott zsákutcába, mert túlbecsülte a tulajdon álláspontját, holott a forma, a látásmód csak egy-egy szelvénye a körnek, amelyet a széles szintézisek szolgálatába állítunk. Mindjárt itt jegyezzük meg, hogy a szín, a fény sem lehet öncél, csupán eszköz a rajz tökéletes érvényesítésére. A szín épúgy, akár a fény, külsőség, — alárendeltje az általános evolúciónak és nem szuverénje. — Jelentősebb vívmánya az impresszionizmusnak, hogy a felfogás szabadságának utat nyitott s ez a kimondhatatlan áldás a mai művészre. Természetes, hogy felelőtlen féltékenységek később siettek visszaélni ezzel a szabadsággal s kompromittálták magát az eszmét is. Csak az örök törvényszerűségeket ne tévesszük soha szem elől. A szembenálló felfogások között egyébként ezidőszerint fegyverszünet van — ne bolygassuk tovább a dolgot... Rudnay Gyulát ezután terveire, programjára nézve kérdeztük meg. A mester szabadkozik s azzal próbál kitérni, hogy ez a nyilvánosságot „úgy sem érdekelheti11. Csupán hosszabb ostrom után sikerül a meggyőzés s akkor a professzor a következőkben ismerteti munkaszándékait: — Ezekben a napokban töltöttem be életem negyvenhetedik esztendejét s érzem, hogy festőmúltamnak nagy korszaka záródik le ezzel. Kevesebbet szeretek ígérni, mint adni. Ezentúl sokat akarnék komponálni. Magától értődik, hogy „stílusomat,“ ha egyáltalában van ilyen, megtartom, de zártabbá, egységesebbé, tömörebbé szeretném tenni az előadást. Őszintén szólva, túlságosan zordnak találom modoromnak „állítólagos drámaiságát", s azt óhajtanám, hogy a líra erejével intimebbé, melegebbé s jó értelemben — érzelmesebbé tehessem a hatást. Így nyilván én is inkább fogom élvezni dolgaimat, egyben szélesebb rétegek szántása teszem érthetővé a vásznaimat. A kompozíció legmagasabbrendű kiteljesedése minden művészi aspirációnak, országút, amelybe torkollnak az összes gyalogutak, a tájkép ösvénye is. Ha metaforával élek, azt mondanám, hogy az országúton halad a dráma sötét embere s vigasztalan és keserű maradna, de ime, szembejön vele a szemérmes, édes leányzó, a líra, kettejük találkozásából, együttmaradásából fakadnak a nagyszerű, harmonikus eredmények ... — Dehogy is hagyom azért abba a tájképfértést, jelenti ki Rudnay, amikor csodálatos, örökbecsű tájremekeit említjük, ■ — a természettel állandó kapcsolatban kell maradnunk, éppen az a célszerű eltökélés, hogy a festőből, meg a természetből fakadjon a harmadik érték. „Forró szív és hideg agy, ez a széchenyii vonal reánk, festőkre is a legérvényesebb tétel. — Jönnek lassan a hosszabb nappalok, remélem, hogy alkalmasabb világítási műtermet is kapok s akkor valami nagyobb bibliai kompo- zicióba kezdek. — Hiszek-e a művészet újjáéledésében? Hiszek minden idegemmel, minden sejtemmel, ez a talán naiv hit, a poéta fanatikus reménye adja meg az emberi lélek jobbik felének a színét. Sőt meggyőződésem, hogy mentől könyörtelenebbé válik körülöttünk az élet, annál többen menekülnek majd a mi bárkánkra. Mi pedig, lássa „megrögzött hajósok“ vagyunk, mert ugyebár, „élni nem kell, de hajózni igen"... (i. s.) és végül ugyanott végzi, ahol a doktorkisasszony feleség lesz. Ezt a történetet Fodor László a vígjátéki sikereszközök tömegével vezeti megoldáshoz. A téma egész felfogása, tisztán mulattató szándéka könnyed beállításai feleslegessé tesz, minden töprengést azon, hogy e kérdés körül minden úgy van-e, ahogy van a darab bizonyításában. Ez a vígjáték mindvégig kizárja a vitatkozás alkalmát, mert rokonszenves nyíltsággal megmarad a szórakoztatás őszinte feladatában, ami teljes mértékben sikerül is ennek a szimpatikus és tehetséges, jó svádájú, ötletes szerzőnek. A párbeszéd a csattanó élcek orsójáról pereg le és nem igyekszik felgombolyodni a komolyabb emberrajz és az élet szavának nehezebb szerkezetű motollájára. A közönség hálásan fogadja szórakoztatását és eltekint egy-két drasztikus vicc felett, melyek csak azt bizonyítják, hogy Fodor Lászlónak ez a témaszeretet fentartás nélkül ontotta a mondanivalót. A mai főpróba közönsége a megérdemelt siker levegőjével melegítette fel az előadást, amely bizonyára a ma esti premier hangulatában is meg fogja szerezni a rokonszenves szerző munkájának biztató sikerét. A szereplők között ma teljes eredménnyel vitte a darab sorsát sikerre Titkos Ilona alakítása. Kellemes volt, egyszerű, rokonszenves és finom, a legélesebb szituációikban is. Ez az alakítása igazolja kiváló tehetségét, amelyet egy öntudatos színésznő legkedvesebb eszközeivel vitt sikerre, felszabadulva a szertelenségek hajlamától. Nagyon kedves és nagyon emberi volt minden szava és közvetlenségével, szimpatikusságával megkapott. Női partnere, Tóth Böske volt a csillogó derű vidámságának mindig magával ragadó személyesítője, aki egyéniségének varázsával tudta tréfává finomítani azt is, ami szerepében a vaskosság felé hajlik. Ez a női pár kitűnően összeillő vígjátéki duettet ad, megjelenésük, tónusuk igazi vígjátéki elemet visz a színpadra. Törzs Jenő sokat adott bohókásan vígjátékstílusából a darab derűjéhez és ellenállhatatlanul hatott Csortos Gyula kitűnő emberfigurája. Forray Róza és Vandrey Ferenc, nagy rutinjuk erejével csatlakoztak az előadás frisseségéhez. Az új dab, melyhez a színház tetszetős keretet adott Vágó Béla gondos rendezésében, a közönség tartós tetszésével fog találkozni. L. 1. 1926 JANUÁR 16 Az újonnan megválasztott Ramek-kormány eskütétel útján előterjesztette programját 80 szavazattal 53 ellenében választották meg — Az államháztartás rendbehozatala után a magángazdaság talpraállítását tekinti a kormány feladatául — Rövidesen ismét folytatják a magyarosztrák kereskedelmi tárgyalásokat Bécs, január 15. (Bécsi tudósítónk tetetort jelentése.) Az osztrák nemzetgyűlésnek ma ünnepélyes keretű ülése volt, mert meg kellett választani az első Ramek-kormány lemondása következtében az új szövetségi kormányt. A képviselő-padsorok és a karzatok szokatlanul népesek, a többségi párthoz tartozó képviselők sötét, ünnepi öltönyükben jelentek meg, hogy az ülésnek bizonyos ünnepi színezetet adjanak. . Az ülés megnyitása után Miklós elnök elrendelte a szavazást a keresztényszocialista és nagynémet párt részéről előterjesztett választási javaslat fölött, majd kihirdeti az eredményt, amely szerint az új kormány névsorát tartalmazó javaslatot 80 szavazattal megválasztották a szociáldemokraták 52 szavazatával szemben. Ezután déli fél egy óráig felfüggesztette az elnök az ülést. Ezalatt az új Ramek-kormány, amelynek tagjai még Walter alkancellár, Schneider közoktatásügyi, Resch népjóléti, Koffmann pénzügyi, Thaler földművelési, Schurff kereskedelmi és Vaugoin hadügyminiszter, megjelent Hainisch szövetségi elnöknél, hogy letegye az esküt. Az ülésnek újból való megnyitása után Ramnek kancellár elmondotta expozéját, ebben bejelenti, hogy az államháztartás egyensúlyának helyreállítása után a kormányra most az a feladat vár, hogy támogatására siessen a magángazdaságnak, amelyet erőteljesen éleszteni kell. A közgazdaság talpraállításának nehéz munkáját csak Ausztria maga végezheti, noha ez a kérdés kétségtelenül összefügg egész európai problémákkal. Beszéde további során a kancellár megemlítette, hogy Ausztria már 23 külkereskedelmi szerződést kötött és hogy a magyar-osztrák kereskekedelmi tárgyalások rövidesen újból megindulnak. Súlyos problémája Ausztriának a munkanélküliség is, amely még egyre növekedik Ebben a pillanatban egy másodemeleti karzatról egy férfiú lekiáltotta a terembe: — Adják ki az 5 milliós alapot! E közbekiáltást több karzati hallgató közbeszólása követte. Miklas elnök hosszasan rázta az elnöki csengőt, majd figyelmeztette a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a nemzetgyűlés tanácskozásának megzavarásától, mert különben kiürítteti a karzatokat. A kancellár ezután zavartalanul folytathatta a kormánynyilatkozat előterjesztését. Utána Ellbogen szociáldemokrata képviselő indokolta meg, hogy miért bizalmatlan a párt az új kormánnyal szemben. C. D.