8 Órai Ujság, 1926. december (12. évfolyam, 273-297. szám)

1926-12-25 / 294. szám

SZOMBAT 14. OLDAL 1926 DECEMBER 18 Múlt időben . .. írta Zádor Tamás Kedvesem, várjon emlékezik-e még az én fantasztikus álmomra?! — Az álomra, amit a belvárosi ódon park előtt, az el­mosódott Golgota-kép alatt, mikor utoljára találkoztunk, csak hosszas faggatás után mondottam el. Bizonnyal már nem emléke­zik! Jó néhány esztendő múlt el azóta és maga is időközben hátat fordított a modern világnak. Megszűnt a huszadik század független leánya lenni és minden érdeke ellenére is férjhez ment. Nem tudom, oko­san cselekedett-e, de én — sajnos — szük­ségét érzem, hogy új harmóniáját meg­zavarjam és a múlt utolsó mozzanatát fel­elevenítsem! Kárhoztat érte? Meg ne te­­gye, ne szidjon, mert mindjárt kénytelen lesz belátni, hogy egyszer, akkor, ott a Golgota-kép pislogó mécsszeme előtt maga hívta ki a most elkövetkezett disszonáns, utolsó énekünket. Emlékezem, csak hosszas faggatásra me­séltem el, hogy álmomban egy ódon bolt­hat­­ásos szobában láttam magamat. Gót­­stílű, magas, támlás székben ültem egy­­ ólomkarikás ablak előtt, ami nyitva volt. Körülöttem a szobában rég letűnt ezred­évek szellemalakjai bolyongtak és én ben­nük felismertem mindazokat, akikkel az ó­kor történelmében mindig szeretettel fog­lalkoztam. Most pillantottam csak a fel­tárt ablakra,­ amelyen át magát láttam meg. Ott állt, kívül az én lelkem álom-­­ világában, a gótikus ablakon túl. Szőke haja csapzottan hullott az arcába és két meleg, barna szemével olyan szomorúan nézett reám, mint a tékozló lány, aki nem tud megtérni, aki nem kér és nem is nyer bebocsáttatást. Maga akkor álomfejtő volt. Jól emléke­zem minden szavára. Feltekintett a Gol­gota-képre és halkan, suttogva így szólt hozzám:­­— Drága barátom, a maga álmának szí-­­ nes fantasztikuma is csak azt a reális való- j­ságot jelenti, amit az életünk okos hideg szóval parancsol nekünk! Be kell fejez- s nünk a kis regényt, melynek főszereplői­­ voltunk. Megbékélt szívvel, szépen, csen-­­ desen „Istenhozzád“-ot kell mondanunk­­ egymásnak, hogy a már más célok felé­­ törtető utaink végre elszakadhassanak!­­ Meg kell lenni és úgy kell lenni, ahogy az álom is mutatja. Maga ott marad egyéni gondolatkörének bolthajtásai alatt, tanul­mányainak gótikus, magas székén is lel­kének szellemalakjai majd betöltik az űrt, s szeretettel körülfogják. Én... én pedig a külső, a valóságos életből, a harcok szél­vészétől csapzott hajjal majd be-betekint­­getek a misztériumok ólomkarikás abla­kán és nagyon szomorú leszek, mert el­mentem­! .... Nem, drága barátom! Meg kell lenni és úgy kell lenni, ahogy az élet parancsolja ... ahogy az álom mutatja ... Itt az ódon kőfal előtt azonban csak én búcsúzhatom. Szerelmünkben is ez a maga meghatározása, barátom, mindig én voltam a szépen csengő színes beszéd és ön az ér­dekes írás. Búcsúzásunkban is szeretném megtartani jellegzetességünket. Én most elrebegem a válás meleg szavait, maga pe­dig majd egyszer, majd akkor, azon az órán, amelyen magányát emlékem töltötte ki, elküldi utolsó, hozzám intézett érdekes írását, a búcsúlevelét. Így alkudtunk meg egykor, kedvesem! A kőfal előtt meghallgattam búcsúszavát: „Drága barátom, szerettelek!" — Most pe­dig el kell fogadnia, el­­kell olvasnia bú­csúlevelemet, mert immár, néhány esztendő múltán bár, de volt már olyan magá­nyom, amit a maga emlékével töltött ki a sorsom. Ennek a magános órának kis tör­ténetét fogom most papírra vetni és ez a meghitt, tiszta írás lesz az én búcsúleve­lem. Azóta, hogy elszakadtunk, sokat kóbor­lok, kedvesem. Bolyongásom közben ve­tődtem el a Velence szomszédságában levő Szent Lázár-szigetre is, ahol a mekaterista szerzetesek kolostorában, a múzeum egyik termében lepett meg a magános óra, mely­ben emlékünk lopva reám tört. Tisztán emlékezem. Lelkemet a kolostor kertjének hatalmas libanoni cédrusa felsőbb régiókba emelte. Szívemet pedig az ujjaim között forgatott tüzes Melissa-ág hódító illata ká­bította. így álltam meg az emlékezetes múzeumi teremben egy üvegasztal előtt. Az asztal párnázott fiókjában, az üveglap alatt egy háromezernyolcszáz esztendős embertársunk, egy, a múmia-buroktól meg­szabadított ó-egyiptomi pihent és feltárt titka, élettörténete más üvegszekrények­ben szunnyadt a múmia-vászon hieroglif­jeiben. Az üvegasztalon túl a kolostor ólomkarikás gót ablakára siklott tekinte­tem és ... elkövetkezett a magános óra. Egy múmia társaságában töltöttem el és ahogy a hajdani ember múltja szemüve­geiben pihent, úgy izzott fel az én sze­memben a mi elhamvadt szerelmünk végső parázsfénye. Visszagondoltam magára és olyan ter­mészetes volt, hogy a kedvesemmel, meg a múmiával egy födél alatt csak Madách halhatatlan szavai kergetődztek, zsongtak a lelkemben, meg a szívemben. — Látja, kedvesem! E pár ezredév nem minden Fáraó gúláját ásta el. Maradtak nevek, amelyeket az ezredéveik gyenge­­■zeílője nem bírt homoktorlaszba temetni. Ohé, nemcsak Fáraó-nevek maradtak reánk! íme, itt előttem az üvegszekrényben a hieroglifek tanúsága szerint Nemenket, ó-egyiptomi úr pihen, aki Kr. e. ezer­nyolcszáz esztendővel cs­ak sedself, az isteneknek szánt áldozatok feldarabol­ásá­nak felügyelője, szóval kisember, proletár volt. De fennmaradt, mert az ő államának érdekes formájú nemzeti monarchiájában fajának együttes tudománya, művészete, kasztkülönbség nélküli közös kultúrája fenntartotta. — Igen, kedvesem, a messzi, egyiptomi kéjkertekben, Menkaura, az ősbohém Fáraó örömkertjeiben ma már a sakál üvölt! Az is igaz, félig-meddig,­­hogy a hajdan élőiknek csak a testük maradt üteg, mint múmia, de látom, arcuk nem tor­zult el, a múmia-vászonról évezredek ziva­tarjai nem mosták le az írást és akit az egyiptológusok üvegasztalokban elénk tud­nak állítani, azokról mi pontosan meg­halljuk, vagy elolvassuk, hogy amíg élt, szolga volt-e, avagy parancsolt?! A kedves Nemenket barátunk, a hajdani egyszerű sedself, itt az üvegasztal párná­zott fiókjában mintha rám mosolygott volna. Várjon, miért éreztem ezt most így?! A két század híján, négy­ezerév­­e alött élt felebarátom ezzel a megérzett késői mosolyával talán azt akarta mon­dani, hogy a földön egy igazság van? Egy igazság, egy hit, az a hieroglifjeiben meg­oldott titok, amit az ő múmiája is meg­őrzött számunkra! Lássuk csak a francia tudós könyvecs­kéjét, jegyzeteit a szentlázári múmiáról! Mit is mond ez Nemenketről, a sedselfről, az ő világáról, kortársairól és hitéről, men­talitásáról. Nemenket világa, kedvesem, nem jobb, de szebb világ volt. Az ő korában szentül hitték az emberek, hogy nem a földi lét az egyedülvaló, de a lélek, ha a test rab­szolgaságából végre kiszabadul, új és füg­getlen, szabad életet kezd! A mumifikált test és ez, kedvesem, a hajdankor legszebb igazsága, csak a földi lét emléke, melyhez a független, a szabad lélek gyakorta vissza-visszatér. Nem ta­lálja csodálatosan megnyugtatónak a gon­dolatot? Ebből a nézőpontból én még azt is helyeslem, hogy a múmiákat fölékesí­­tették és teleaggatták a talizmánokkal, amelyekről vakon hitték, hogy a jövendő élet kezdetén az elköltözöttet meg fogják segíteni. Szegény Nemenket barátomnak ezekből a segítő amulettekből egy sem ju­tott. Szeretett kortársai kapzsiak, önzlők és lelkiismeretlenek voltak. Múmiáját nem készítették fel a túlvilági útra. Nya­kára, szkive helyére nem adtak útravalóul egy-egy amulettet és mégis a sedself hir­deti jelen mozdulatlan létezéseiben, hogy valamikor volt, egykor a halála után meg­lopták és ő a szent hitével késő ezredévek embereinek mégis hirdeti a szív ősi him­nuszát. Kedvesem, elfogódottan, sok érzéssel és még több felemelő gondolattal olvasom el Nemenhet útravalóját, az egyiptomiak „Halottak könyvé“-nek egy kis töredékét, amit mégis oda hieroglifáltak a múmia­­vászonra, a sediseff feje alá. Figyeljen rám! Az ősi himnuszt most idézni fogom: ,,Fejezet, amely Khava Neterben helyet­tesíti az ember szívét!" A szívem bennem van, a szivek helyén: az én szivem, az az enyém . . . Elmegyek és visszatérek, anélkül, hogy elesném ... A szám arra való, hogy be­széljek; a karom arra való, hogy lesújtsam ellenségeimet; kinyitom a föld kapuit. Szeb, a legjobb isten kinyitja elhomá­lyosult szememet; ktárja lehajlított karo­mat; Anubis visszaadja lábamnak fürgesé­gét. Felkelek. Az isteni Sekhet talpraállít; azt teszem Ha-ka-Ptah-ban, ami jól esik. Értelmesség lakozik szivemben. Ura va­gyok karomnak; ura a lábamnak; azt te­ Zongorát — Planinót ,Reményié® míg J Ifi elsőrangú zongoratelepét i­fi­a­m meg nem látogatta. Budapest, VI., Király­ utca 58. szám, szem, amit akarok; lellkemet nem tartja vissza testem. A nyugat kapujához állítot­tak! Ostris, Nemenket így szól: „Ö-Tum, add nekem a gyönyörteljes fugalmakat, ame­lyek orrlyukaidon járnak"! Érti? ! — Érzi már, kedvesem! —A „Ha­lottak könyvé“-nek töredéke, a fejezet, mely a másvilágban az ember szivét helyettesíti, sok nemes szóból fűzött számtalan ragyogó gondolat, oh, minden, de minden hajdani szépség egykori nagyszerűség ... ez az én búcsúzásom­. Az ódon kőfalnál, ott Bu­dapesten, a Belvárosban maga kitaszított az életéből! Társ talán, sivár egyedüllétbe döntött, magányba kergetett! Nyugatra űzött, a nyugat kapujába, de nékem is, mint a Nemenketnek, megvannak és élnek a magam istenei, akik jók, csodatévők, akik elvezetnek a haj­­dankori ember emléke elé és a régi hittel, az öreg írással végre megtanítottak a jelenem titkára, gyönyörűségére. Mikor elhagyott, kedvesem, mikor elszakadt tő­lem, akkor én új életbe kerültem, új életbe, melyben az én szívem az enyém és­­ a lelkem szabadon szárnyal. Milyen jó ez­­ a szabadság és milyen végtelen a gyönyö­­­­rűség, hogy kedves emlékeinkhez ezentúl­­ már gyakrabban visszatérhetek! Nem köt többé a rabszolgatartó érzés, én is a múltba jutottam és leírhatom: drága ba­rátnőm , szerettelek! MililllfyiilZS'llHWIIMHIMWIMII'IIIMIWI l'l 'I 'UniMU—SMilSIW* Wl lll'IIW I ■ *< Iiilmr"~1n Mit kap a moziközönség a jövő esztend­ ő mozik per gnosstia 1927-re A mozi a mutatványos bódékból bejutott a­­ belvárosba, a Városliget és a kültelek ponyvái helyett kényelmes fauteilek" csodálatos építé­szeti remekek fogadják ma már azt a szegény halandót, aki moziba akar beülni és a film komoly művészet, igen komoly szórakozás lett. A moziknak törzsközönségük, sajtójuk,­­ művészi zenekaruk van, komoly szórakoztató intézmények tehát. • A régebbi időben a karácsonyi számoknak obligát témája és cikke volt az, amely a szín­házak további programjáról szólt, de ma már legalább annyi embert érdekel a mozi, mint a színházat, sőt bizonyára többet. Úgy érez­zük tehát, hogy a közönség érdeklődését és kívánságát elégítjük ki, ha egy rövid kör­sétában közöljük mindazt, amit a mozik 1927. évi programjáról megtudtunk. CORVIN SZÍNHÁZ. A Corvin színház a szezon második fel­ét, és egyben az új esztendőt nemes tradícióihoz mérten különlegességgel kezdi. Január hatodi­­kán mutatja be a színház az idei szezon első magyar filmjét, Mihály Istvánnak, a tréfákban és ötletekben gazdag kabaréírónak a víg­­játékát, A csodadoktor című vidám kalandos történetet. A vígjáték címszerepét Rátkai Már­ton játssza, ezúttal elsőrangú filmszínésznek bizonyulván. Mellette Székely Ibolya, Vaszary Piroska, Bátory Géza, Vendre­­ Ferenc és Radó Sándor az ismert nevű művészek, akik részt kérnek „A csodadoktor" sikerében, éppúgy, mint Major Dezső, a fiatal, de rendkívül te­hetséges új magyar filmrendező. Két hétig játssza a Corvin színház ezt a filmet, amelyet az amerikai filmgyártás egyik legpazarabb víg­játéka­, a Kohn és Kelly, amelynek pompás­­ ötletei, nagyszerű fordulatai és legelsőrangú­­­­ színészei már a szakbemutatón nagy sikert­­ arattak. Ezt a filmet a német filmgyártásnak­­ egyik reprezentatív alkotása, a Prágai diák­­ váltja fel. Conrad Veidt játssza a prágai diákot,­­ viszont Werner Krausz játssza az uzsorást. Akik tudják, mi a témája Hans Heinz Rivert­h ez elbeszélésének, tudják, mit hozhat a film. Február elején ism­ét német film jön, A her­cegné csókja címmel, amely a Hoheit tanzt Walzer című filmből készült és amelynek fő­szerepét Claire Rommer játssza. A következő héten Laura La Plantenak, az Éjféli nap fő­­szereplőjének, új alakításában gyönyörködhe­tünk, azután pedig A E. Dupontnak, az Ame­rikába szakadt német filmrendezőnek Szeress és enyém a világ! című pazar kiállítású fura­­attrakcióját mutatják be. BÉCSI MOZI. A Décsi-mozi elve az, hogy mindig a leg­frissebbet és a legjobbat kell adnia. Teljes műsort tehát a szezon második felére a szín­ház igazgatósága nem tud adni, de ez a leg­kevésbé fontos éppen a Décsi-mozinál, ahol a közönség tudja, hogy Décsi Gyula mindig csak a legfrissebb anyagot adja. Ezen a héten az orosz filmekkel arat igen nagy sikert, mert hiszen ezek egészen különleges művészeti él­vezetet nyújtanak. Az orosz filmek sorozatát természetesen folytatni fogja a Dácsi-mozgó, éppen úgy, mint ahogy az amerikai produk­ciót sem mellőzi, mert Ilarold Lloyd, Lon Chaney, Adolphe Monjou, Pola Negri és Glória Sivanson legjobb filmjei ismét a bécsi vász­nán kerülnek a közönség elé. Biztosított ma­gának a színház ezenkívül egy nagyszerű Harry Liedlke-filmet is, azt, amely az Ibolya­­faló című nemzetiszínházben­ vígjátékból ké­szült. A Décsi-mozi igazgatója most válogat \ • már 1600 koronától kapható ír cűlönlégességí tőzsdében ^ j 9 á*—wíbtiii.b, unrar-gavM-ÉWmramwrnr«»iw?.t<w.laai—miiw —i — «pHBWMgn«ni—ini Hl—————paMtiwaacgiKvza u«M.mwiriM*ur-. -------------....................................... fi tiararararan v'-v-rrcvun síül* mmm asaxBSRas

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék