8 Órai Ujság, 1943. november (29. évfolyam, 247-271. szám)

1943-11-02 / 247. szám

VIDÉKI NAPLÓ (»Művek A csillag még az égen áll, mikor kelek. Lump csillagát kószálta az egész éjszekát s duhajon becsörrentált minden alvó tikiakon. Általában azt tapasztalom, hogy hajnalban az égen nagy a rendetlenség, akár záróra előtt az utcán egy ,wihi«*2teri éjszakán. Semmi sincs a szokott helyén, a bolygók látogatóba mennek egymáshoz és össze-vissza tántorognak. A Vénusz például a Hold sarlójának két ága közt tartózkodik e korai érában s olyan, mintha valami világhódító török hatalom kitűzte volna a félholdas-csillagos lobogót a mennyboltra, jeléül annak, hogy birtokábavette a mindenségét. Mohammedan hajnal. Szinte várom, hogy a székesegyház s valamennyi templom tornyában megszólalj müázfia, imára szólítva az iparhívő emberiséget. A világűr mindenesetre félrebillent, csillagos, piros papír-iezt visel a fején e pillanatban, mint egy jókedvű, spicces úr, Szilveszterkor, frakkban. Ám nem a Vénusz és a Hold konstellációja a legfurcsább ilyenkor, hanem a Göncölé. Belefordult a sötétben az árokba, nyilván a Kozmosz útmenti árkába. A keleti égbolt alján áll, a rúd]* lefelé, égi kerekei az égnek. Karambol, — gondolom magamban, — valaki ittas volt. Legszívesebben kiáltanék: „Rendőri itt egy szekér szerencsétlenül járt, nézze csak. Fölborult. Az utasokat bizonyára maga alá temette. Segítsünk.“ Körülnézek az ablakból a szendergő világon s úgy tetszik, a hasonlat nem is sántít annyira. Bizony, kiborultunk, emberek, az ég szekeréből egy hajnalon s így, ahogy vagyunk valami kozmikus belesét áldozatai lettünk, jó lenne, jó lenne ismét hazajárni a világba, Svájcba, Zürichbe, akárhová, az Alpok tövébe és hideg ormaira, más lapályokra és idegen folyók partjaira; jó lenne ismét hazajárni a nagyvilágba. Ismerem a vágyat, tudom, mi az. Tudom, hogy van olyan hatalma, hogy elhozza egy vidéki ebédlőbe Zürich tetőit; tudom, hogy van olyan égigérő, szigorú és szép, mint Zürich körül az Alpesek. Lipcsék Egy vidéki magyar kisvárosba, egy imnácskafejes utcácskába s ott is egy polgári ebédlő asztalára zord, szigorú szépségükben betekintenek a zürichi Alpok. Csoda ez, kérem, valóságos földrajzi varázslat, mégis igen egyszerű. Mindjárt elmondom, hogyan? A szóbanforgó ebédlőt hónapos szobául kértem egy nagyon finom, csöndes özvegytől, aki nem is annyira megszarultságból, mint inkább szánalomból adta ki nekem a szobát, látva, hogy egy vidéki városban milyen hajléktalan tud lenni egy pesti ember. Itt élek most s míg az asztalon irkálok, idejátszanak a zürichi Alpoki képeslap hever a tálcán, rajta a látkép: „Zürich und die Alpen“. A folyó, a város és a tornyok mögött koszorúban állanak a kapusok, a hátuk mögött, láthatatlanul Svájc, s még hátrább, ugyancsak láthatatlanul, a nagyvilág. A lapot régen, évekkel ezelőtt adták fel Zürichben, már régen el kellett volna kallódnia e tálcáról. Mégis ittmaradt az asztalon, dacolva nagytakarítással és feledéssel. Valami erő itt tartotta ezt a képeslapot egy régi milánói prospektussal együtt, valami nem engedte szentétre kerülni. Azt hiszem, a honvágy. Az úriasszony, ekinek a lap címezve van, valaha, jbob időkben sokat utazhatott, ezt a szobában szétszórt tárgyakon látom, tk. a látkép pedig egy része a tájnak, amit akkor látott, egy morzsányi foltja a világnak, ahová még mindig visszavágyik. Ebben a vidéki ebédlőben él sütii csipetnyi kívánkozás abból, amit az emberek ennyre hevesebben éreznek: népeseit Éjszakai féltízkor baktatok szállásom felé. A kisváros néma már, fejére húzta a paplant s szunyókálni kezd. Az utcán csak én kószálok, meg a macskáit, puha talpon, ragadozó, zöld szemmel. Minden lépésem olyan fülsértően csattan a kövezeten, mintha karikást pattogtatnék. Megállók hirtelen s megdöbbenve ezt érzem: Úristen, hiszen most az egész város rám figyel! Hallja a lépteimet a redőnyök mögül, fejét csóválja az otromba zajra és rosszalva mondja: Valaki jár az ablakok alatt, valaki idegen, ejnye-ejnye. A nagyközönség előtt járok, igen, mindenki füls hallatára ezekkel a durván zajongó lépésekkel. A sötétben mélyen elpirulok, mint valaki, aki véletlenül betévedt egy színpadra s csak későn veszi észre, hogy mindenfelől lát- csövek szegeződnek rá. Szégyenkezve gyorsan hazasurranok, lábujjhegyen. ÁlmoU Azt hittem, másként is álmodom majd, vidéki álmokat. Azt álmodom majd, hogy patika, meg jegyző, meg szolgabíró, meg pletyka. Azt álmodom majd, hogy hattizes vonat, meg a papkisasszony. Azt hittem, arról álmodom majd, hogy tisztaság, egyszerűség és igénytelenség. Meg arról, hogy tarokkparti, egy korty szilvórium reggel a pohár szék előtt, Mikszáth-regény, meg hogy a Fehér lóhoz címzett vendéglő s hogy a kikeményített csipkefüggönyök mögül valahol zongoraszó szűrődik elő, egy kopott valcer, amit egy elvágyódó hölgy játszik álmatagon. Azt hittem, ilyen vidékiek lesznek az álmaim is. De nem. Az életem nem ott folytatódik, ahol abbahagytam, de az álmaim igen, mintha mi sem történt volna. Az élet nem tartozik úgy hozzá egy emberhez, úgy látszik, mint az álmai. A régi álmok továbbszövődnek csukott szemem alatt s bennük a régirégi dallam szól. Nem lehet abbahagyni az álmokat s másokhoz kapni. Nem lehet. Egy Petőfi-sor zümmög az eszemben, mielőtt elalszom, de eképpen elváltozva: „Anyám, az álmok nem vál Mátrai-Bitegh Béla „ Féltő szívvel igyekeztem védeni azt az osztályt, melyből “ j •»* >> •'.Hí; • I yi'irin V fi Csathó Kálmánt beszél új regényéről Az őszi színekbe öltözött Hűvösvölgyb:in járunk. Rozsdavörös levelek borítják a kerteket, a levegőben fanyar és édeskés ízek vegyülnek össze. Mennyire illik ez a környezet a Hidegkuti út 58. számú villa lakójához, íróhoz, vadászhoz és emberhez egyaránt. Névtábla közli a kapu alatt, hogy itt él Csathó Kálmán. A magyar középosztály életformáinak remek ismerője és alakjainak biztoskezű mintázója könyvtárszobájában fogad. Magyar és külföldi klasszikusok gondosan kötött példányai borítják a meghitt szoba falát. Csathó Kálmán éppen telefonált, amikor benyitunk hozzá. — Már váronk — mondja az író, — ebben a pillanatban kerestem telefonon. A szívélyes üdvözlő szavak után cigarettával kínál. Néhány szippantás és a szoba megtelik illatos dohányfüsttel, a beszélgetés most már könnyen megindul. — Mi indította a „Linának szerencséje akadt“ című új regényének megírására? — kérdezem a kitűnő írót. — Emlékeink sűrűn jelentkeznek életünkben, — válaszolja halkan Csathó Kálmán. — Szívesen megyek vissza a régi dolgokhoz. Most megjelent könyvem témáján kívül még több, hasonló fanyar történetem akad. A „Linának szerencséje akadt“ talán annak köszönheti létrehívását, hogy az utóbbi időben különösen gyakran ütköztem össze az úgynevezett osztályozódással. Az emberek szívesen szorulnak kasztokba és keresnek védelmet a társadalmi korlátok között. Az ugyanegy rétegbe tartozók szorosan összetartanak és megvédik, — gyakran késhegyre menő harc árán — aki közéjük tartozik. — Nehéz ezekről a kérdésekről írni, *— folytatja az író. — Nem hálás téma. A probléma, amellyel foglalkozom, egyes társadalmi rétegekre árnyat vethet. Ebben a könyvemben is meg kellett rajzolnom azokat a nem éppen roknszenves alakokat, amelyek bizony még most is tartozékai az úri középosztálynak Nem vezetett semmi külön cél könyvem megírásánál. Csupán kikivánkozott tollamból a történet, amelynek tagadhatatlan, hogy némi valóságalapja is van. Mindenesetre féltő szívvel igyekeztem védeni azt az osztályt, amelyből magam is származom. Megkérjük Csathó Kálmánt, meséljen valamit nagymarosi tuszkulánumáról. — Dolgozom és vadászom, — válaszol vidáman az író. — Főleg nagy vadra. Két vadásztársam van: Rajnai Gábor és Tőrei Zoltán, a Filmiroda igazgatója. Sajnos, Rajnay beteg és így most csak ketten járják az erdőt. Naponta felmegyek a bizony jó magasra épült nagymarosi hegyre, de megéri. A bőgés aatt három bikát lőttem. Kettő elég jó, egy selejtes. Húsukat olcsón kimérettük a falusiak között, hiszen az ő földjükön híztak nagyra. A marhahúsnál jóval olcsóbban adattak. — Hátralévő vakációmat még szeretném alaposan kihasználni, mert hamarosan megkezdődnek a Pesti Színházban Herczeg Ferenc új darabjának: „A fecske és denevérének a próbái. A darabot én rendezem és ezzel magam is részese lettem a nagy író ünneplésének. Búcsút veszünk az írótól, együtt indulunk el, mert Rajnaiékhoz megy ebédelni. Beszélgetés közben még megtudtuk, hogy az Uj Időknek ír új regényt. — Egyelőre csak az elején tartok, — mondja Csathó Kálmán. — A méhekről és az őzekről, az erdő rovarairól és kecses állatairól szól szimbolikus munkám. Sokat akarok elmondani az állatok nyelvén, ami egyébként nehéz lenne ... Biró György — A budapest—révkötvélyesi személyhajó, a MFTR közlése szerint, a rendkívül alacsony, vízállás miatt csak Budapest—Gönyü között közlekedik. Beöthy László temetése Mély gyászpompával szentelték be szombaton délután a Kerepesi-temető díszravatalozójában Beöthy László v. b. t. t., felsőházi tag, ny. miniszter holttestét. A koporsót hatalmas katafalkon helyezték el, mely körül ezüst gyertyatartók és kandeláberek állottak. Virág és koszorúerdő borította a fekete gyászlepellel bevont katafalkot. A koporsótól jobbra az elhunyt családja és rokonai, balra pedig barátai és a megjelent előkelőségek foglaltak helyet, kiknek soraiban ott voltak: Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter, bárciházi Bárczy István államtitkár, Perényi Zsigmond báró, a felsőház elnöke, Radvánszky Albert báró, a felsőház alelnöke, Bárányos Károly és Pataky Tibor államtitkárok, Fabinyi Tihamér és Schandl Károly ny. miniszterek, továbbá a hatóságok, testületek és egyesületek képviselői, az országgyűlés felsőházának több tagja és a politikai és társadalmi s gazdasági élet kitűnőségei közül számosan. Csaknem teljes számban résztvettek a beszentelési szertartáson az OKH tisztviselői. Az egyházi szertartást Sármány Ferenc plébános végezte, nagy papi segédlettel. Ezután Fabinyi Tihamér ny. miniszter a felsőház és a Magyar Általános Hitelbank nevében búcsúzott Beöthy Lászlótól. Beszédében rámutatott arra, hogy Beöthy László törhetetlen, igazságos volt, hű volt eszményeihez és barátaihoz. Mint politikus és mint a gazdasági élet egyik vezetője örökre beírta nevét a magyar történelembe. Schandl Károly ny., miniszter az OKH nevében vett búcsút a szövetkezet elnökétől és beszédében hangoztatta, hogy Beöthy László három évtizede tartott fenn kapcsolatot a szövetkezeti élettel. A magyar közlekedésügy fejlesztése körül elévülhetetlen érdemeket szerzett. Végül Horánszky Lajos lépett a koporsóhoz és a Tisza István Társaskör és a szűkebb baráti kör nevében vett búcsút Beöthy Lászlótól, aki haláláig törhetetlen híve és követője volt Tisza Istvánnak, a nemzet mártír vezérének. Ezután a koporsót leemelték a katafalkról és a díszravatalozó előtt várakozó gyászautóba helyezték, amely Beöthy László holttestét Nagyváradra viszi. Beöthy Lászlót a nagyváradi temetőben fogják eltemetni, a családi sírboltban. A nagyvárad—olaszi temetőben lévő családi sírboltban vasárnap délután három órakor helyezték örök nyugalomra Beöthy Lászlót. Az emlékbeszédet dr. Cziffra Kálmán, Bihar vármegye főispánja mondotta. — A kis ház. Egy szubtilisan finom, mély hangulatú novellette — Bethlen Margit egyik legszebb írása — díszük az „Ünnep“ november elsejei számának élén. A magas színvonalú képes szépirodalmi lap ezenkívül Nagy Lajos, Tábor István és Benedek Judit novelláit közli. A szépirodalmi rész mellett a gonddal és változatos élénkséggel szerkesztett folyóirat legújabb számában egész sor érdekesnél érdekesebb cikket, riportot, tanulmányt, művészeti és néprajzi ismertetést, humoreszket és divatközleményt olvashatunk. Supka Géza, Tiszay Andor, Gyarmathy Irén, Tamás Tihamér és mások tollából. Különös érdeklődésre tarthatnak számot a Csajkovszkij „halhatatlan szerelmeséről“, a sepsiszentgyörgyi székely nemzeti múzeumról, továbbá a „Fenevadak iskolája“, a „Könnyű muzsika“ és „A szerelem babonái“ című cikkek, valamint a már szokásos bűnügyi regény, amelyet, mint a lap többi olvasnivalóit is az illusztrációk egész sora élénkíti. Az „Ünnep“, minden újságárusító helyen kapható, ára 50 fillér. Az öregkorral járó makacs székrekedéseknél és emésztési zavaroknál gyakran már egész kis mennyiségű természetes „Ferenc József“ keserűvíz rendszeres használata által is igen kielégítő eredmények érl>etők .1 Kérdezze meg orvosát!