A DUNÁNÁL - 2002. ÁPRILIS (1. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM)
Jókai Mór: Légyottok
Tehát előttem volt a kikönyörgött tíz esztendő. Ettől fogva úgy éreztem magamat, mint a kinek valami nagy adóssága van s azt terminusra meg kell fizetni. Tehát tiz esztendő [...] alatt valaminek kell lennem. De minek? Épen olyan hevítő vágyat éreztem a festészet, mint a költészet iránt. Épen olyan tehetséget képzeltem leírni az egyikhez, mint a másikhoz. (Épen olyan koldusbottal kínált az egyik, mint a másik) Anyám inkább pártolta a festői törekvéseimet. Derék tanárom, később felejthetetlen emlékű kedves sógorom, a költőt vélte bennem felismerni, míg a bátyám, a legpraktikusabb ész közöttünk, arra buzdított, hogy legyek építész. S én mind a háromnak eleget akartam tenni. Festői pályámról (sic!) nem kell beszélni olyan megvetéssel. A legelső arczkép, amelyet lerajzoltam, volt egy hirhedett gyilkosé. (Német |Jóska] Ferkó) Ezért nem kaptam semmit. A második volt egy nevezetes apostatáé: egy katholikus pap kálvinistává akart lenni Komáromban (Burgnak hittük). A bolgár fejedelemség nem csinált olyan nagy zajt, mint akkoriban ez az eset. Én azt rajzoltam le. Ezért kaptam jó csomó szidást. A harmadik volt egy halott. Egy nevezetes magyar akadémiai tudós (Litterary Nemes Sámuel) átutazóban volt városunkon keresztül s ott egyszerre az utcza közepén szélhüdés érte, szörnyet halt. Senkihez sem tartozott a városban: a kálvinista gymnáziumba vitték, ott állították fel a ravatalát. Tanárom ismerte őt a tudományos műveiből, s velem lerajzoltatta a koporsóban fekvő arczképét. Másnap megérkezett a halott leánya, egy elegáns fiatal úrhölgy. A városi kapitány vendégszerető háza fogadta. Ebédre engem is odahívtak. Akkor láttam életemben először olyan úrhölgyet, akiket Légyottok folytatás Jókai Mar tynben (sic!) ebédel. Én átadtam neki az atyja arczképét, amit könnyes szemekkel fogadott, s búcsuzáskor az a fekete kesztyűs kéz hat ezüst forintot nyomott a markomba. Tuschrajzért még mai nap is nevezetes összeg. - A negyedik arczkép aztán volt egy szép leányé, de már annak a dijáról ne beszéljünk: olyan nem terem már. [...] Az architectural munkálataim gyűjteménye pedig egész halmazt képezett már. Köztük volt a Theseus temploma is. Hát ezekkel a hajlamokkal a mostani korszakban vagy az egyik, vagy a másik speciális intézetbe küldenék az ifjú embert. Ott a mintarajztanoda, ott a polytechnicum. De hát ha mindyárt ott lettek volna is ezek az én időmben, azért az mégis múlhatatlan lett volna, hogy a jogot elvégezzem. Mert hogy „nemes Ásvai Jókay Móricz” ügyvédi diploma nélkül őgyelegjen a világban, ez gondolatnak is képtelenség. Tehát végig kellett mindezek mellett még az iskolákat is járnom. Most is zúgolódom még magamban, hogy mért nem tanítottak engem a philosophia helyett inkább hegedülni? Hisz a philosophiát úgy is megtanítja az embernek az élet, időjártával, de hegedülni nem tanítja meg az idő. Tehát háromféle szenvedélynek, meg egy muszáj kötelességnek kellett megfelelni. Ez bizony csak úgy telt ki, hogy megtoldtuk a napot az éjszakával. Télen-nyáron öt órakor reggel már ott voltam a tanáromnál. Néha a decemberi hajnalban egy cselédnek kellett velem jönni, hogy utat lapátoljon a hóban a kollégium udvarán keresztül, hanem azért mégis „lat us take a little wak!” (sic!) Három európai nyelvet tanultam meg két esztendő alatt: francziát, angolt, olaszt. Tanáromnak az a nézete volt, hogy aki magyar író akar lenni, 67 2002. áprilisA DUNÁNÁL