A DUNÁNÁL - 2002. SZEPTEMBER (1. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM)

Petőfi Sándor: Kerényi Frigyeshez

tolmácsolójaként, akinek teljes zongora-életművét lemezre játszotta. Születésnapomat baráti körben ünnepeltük a Fertő tó melletti Oggauban, ahová gyermekkoromban nagyapámmal gyakran kirándultunk Rusztból. Újra meg újra visszavágytam erre a vidékre, a nevezetes ruszti gólyácska mellé. Petőfi Sándor Kerényi Frigyeshez Szerelmetes barátom, jó napot! (Vagy estét ... a­mint e firkát kapod.) Hát hány hét a világ Eperjesen? Hallom, hogy szenvedtél keservesen. De csak hogy már bajod végén vagyon! Örvendek én ezen, pedig nagyon. Mert, oh barátom, azt elhiheted, Hogy szörnyű mód szeretlek tégedet. Már ismeretlen is szerettelek, Fiát még mióta rusztiztam veled! T’od, a Komlóban, persze hogy tudod. Hogy is feledhetnéd azt a napot? Én részemről csak el nem feledem. Legyen bár Matuzsálem-életem. Nos hát te jól vagy, hál’ istennek! Én? Mint gazdag városban szegény legény. Másfél hete, hogy őket elhagyom, Kiknél valók, apám és jó anyám. Apám kibékült, volt is rája ok, Hiszen színész már többé nem vagyok. Örül ő - de ollyasmit érzek én, Mit a paradicsomnak küszöbén Almát evett ősünk érezhetett, Midőn belőle kikergettetett. Ott éltem volna én a színpadon Kín és gyönyör közt ... hírben ... szabadon ... Dicső álom volt. Volt! Már elmula. Boruljon rá felejtés fátyola. Mint mondom, itt vagyok másfél hete. Másod magammal jöttem én ide. Tudod, ki az, ki Pestre elkísért? A bú - egy szép kis szőke gyermekért. Szegényke­ titkoló, hogy értem ég. Midőn búcsúzni hozzá elmenék, Olly szomorúan pillantott felém, S ösztönszerűleg én megölelem. És csókot érzek, forrót, ajkamon, És könnyet érzek, forrót, arcomon.­­ Én nem tudom, hogy őtet szeretem, De a midőn megindult szekerem, S elgondolom, hogy végkép elhagyom: El kezde fájni a szivem nagyon. Mi egymáséi soha nem leszünk, Egymást feledni lesz talán eszünk. Egyébiránt időm honn­­ól telék. Vers, pajtikám hó! vers termett elég. Nem vagyok én verseknek szűkiben, Bár pénzem jőne ollyan könnyeden. A pénz, a pénz! ez ám a bökkenő. Ez életünkben a szekérkenő. Nélküle a kerék lassan forog, S forgása közben szörnyen nyikorog. Azonban érte nem töröm magam. Jelenleg is­­ a mennyi, annyi­­ van. Naponként jön, miből eszem s iszom. A holnapról én nem gondolkozom, S ha a jövőbe vetem is szemem: Vagyon dolgában bizonyára nem; Azt kérdezem magamban legfölebb: Mikor mulathatok megint veled? Veled s a többiekkel, a kiket, Mint téged, olly őszintén szeretek. Ti vagytok nékem minden örömem; Emlékezetben legyetek velem, Mig a boldogság szép órája ütt: Hol ismét áldomásozunk együtt! Toldy Ferenc abban a bírálatában (Budapesti Híradó, 1845. március 4.), amelyben Petőfit és Kerényit - első verseskötetük alapján - összehasonlítja, ezt a verset is említi, megróva Petőfit amiatt, hogy „egyediségének...egy olly oldalát is mutatja fel, melly a művelt emberiség hajlamai körén kívül fekszik: a dorbézolás, éjjeli időtöltések, rendetlen élet szeretetét”, ennek az „irányinak egyik példá­jaként a Kerényihez intézett levelet hozza fel, a hol a baráti emlékezés tetőpontja a rusztitás s a baráti örömek versiója az »áldomá­sozás«”. Rusztizni - ruszti bort inni. Ruszt, Sopron megyei község, annak idején országszerte híres volt jó boráról. Itt a szó jelentése kibővül: „baráti kvaterkázást”, „borközi eszmecserét” fejez ki. Nem tudjuk, hogy erre a vidám ismerkedésre, mely a vers szerint a Komló (telje­sebb formájában Komló-kert) néven emlegetett pesti vendéglőben (a Pilvax közelében, körülbelül a mai Városház utca elején) történt, mikor kerülhetett sor. (A verset és a magyarázó jegyzeteket Petőfi Sándor összes műveiből vettük át: I. köt. Bp. Akadémiai Kiadó, 1973. 44-46, 328-329 )

Next