A DUNÁNÁL - 2003. FEBRUÁR (2. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM)
Józsa Márta: A spanyol bölcsek köve
temetés Spanyolországban. A Krause mellett szóló döntő érv az volt, hogy míg Kant, Hegel és a többiek protestánsok voltak, így eleve elutasításra számíthattak mind az uralkodó, mind a potenciális közönség részéről. Krauset viszont katolikusnak keresztelték - így esett, hogy a tizenkilencedik század közepétől ő a spanyol filozófia kandallója: minden, mi Don Quijote országából indul vagy országában teremtődik egy gyakorlatilag a „mainstream”-nek nevezhető európai eszmetörténet sodrásától teljesen függetlenül, virtuális bölcseleti térben és értékek mentén jön létre. Krause panteista szemléletű művei - melyeket spanyolra fordításuk után a Szentszék is cenzúrázott, majd jóváhagyott - így is megosztották nem csak az egyházat, hanem a teoretikusokat. A pápánál is katolikusabb országban - ott, ahol még a skolasztika bölcselőit sem tudták befogadni, a skolasztika gyakorlatilag ismeretlen - nehezen volt elfogadható az, hogy az angyalok, a mennytől pokolig terjedő jól benépesített hitvilágot a lélekről és az emberről szóló tanokkal helyettesítsék. (Mellesleg Franco is betiltotta, minthogy veszélyesnek ítélte a humánumra való bármely hivatkozást, valamint azt a hagyományt, hogy a másként gondolkodók előszeretettel hivatkoztak a német filozófusra.) Krause műveinek spanyol karrierje könnyen feledésbe merülhetett volna. Hogy nem így történt, az a spanyol birodalom bukásának és az azt követő nemzeti sokknak köszönhető. Annak, hogy a spanyol birodalom szinte egyik pillanatról a másikra elsüllyedt, mint egykor a Legyőzhetetlen Armada, és a spanyolok számára e sokkoló pillanatban egyetlen vigaszuk maradt: ha a világ felfedezését elbukták, fedezhették önmagukat. Mindez 1898-ban történt. Akkor már hatvanhat éve nem élt Krause, és húsz éve halott volt a műveit felfedező, és azokat a madridi egyetemen oktató Sanz del Rio is. Két évvel a századforduló előtt egy reggel arra ébredt az ország és annak a Krause-féle emberközpontú eszméken felnevelt fiatal értelmisége - hogy eltűnt a birodalom. Az utolsó összeomlás - a többi gyarmat elvesztése után Kuba leválása - valóban pillanatok alatt és tragikomikus körülmények között történt. Ebben az évben esett meg, hogy Kuba - amely kezdetben meglehetősen reménytelen függetlenségi háborút folytatott az anyaország ellen - váratlan, de talán nem véletlen segítséget kapott. A „Maine” nevű amerikai cirkáló ugyanis egy reggel - a vád szerint, de tisztázatlan körülmények között spanyol aknák miatt - felrobbant a havannai kikötőben. A már akkor is az amerikai állampolgárok életének és tulajdonának védelmére előszeretettel hivatkozó kormány ultimátumot intézett Spanyolországhoz, és követelte a spanyolok azonnali távozását Kubából, majd hadat is üzent. 1898 május 1-én úgy semmisült meg az amerikai ágyúktól a csendes-óceáni spanyol flotta, hogy a szemtanúk szerint az amerikai katonák játékos, könnyed hadgyakorlatként ütköztek meg a spanyol haddal. Egy hónap múlva az atlanti-óceáni spanyol flottát pedig úgy verték meg a kubai partoknál, hogy parancsnoka, Cervera admirális csak úszva menekült meg, méghozzá azért, mert az egyetlen modern, gyors hajó rakodóterében elfogyott a szén és a csata helyszínén volt kénytelen vesztegelni. E csata után jött a végzetes párizsi békediktátum, amelynek értelmében Spanyolországnak el kellett ismernie Kuba függetlenségét és Puerto Ricót, valamint a Fülöp-szigeteket át kellett engednie az amerikaiaknak. Mi maradhat egy területének és alattvalóinak nagy részét elveszítő birodalom számára egyéb, mint az irodalom? Az 1898-as tragikus év a párizsi békeszerződés revíziójának gondolatán túl az önrevízió igényére is ráébresztette a spanyolokat. Miguel de Unamuno a baszk származású, Salamancában oktató költő és filozófus mond magyarázatot arra, hogy miért volt az önrevízióhoz egy rég halott és a kor európai eszméi között anakronisztikusnak mondható filozófusra szükség. Úgy látta: nem szabadulhat meg a misztikától, különösen nem válságos időkben egy olyan ország, ahol ismeretlen a reformáció. Jól jött viszont a megtisztuláshoz a felforgató eszméket nélkülöző, a hit személyes vonatkozásait szükségképpen előtérbe helyező idegen - azaz Krause, akit amúgy is ott és úgy tanították a spanyolok, ahol és amiként jónak látták. Mindemellett a saját iskola létének illúziója, a saját filozófiai áramlat is növelte önbizalmukat 63 A DUNÁNÁL 2003. február