A Hét, 1973. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-09 / 10. szám

IRODALOM A HÉT, IV. ÉVF., 10. SZÁM MÉLIUSZ JÓZSEF Egy szent és Velence az első pillantásra esőben Nem oktalanul viszolyogtam Velencétől úgy lehet még félteni is, ámbár még nem tudom miért, de ez talán még kiderül az itáliai lapok írása, javítása, megsemmisítése és újraírása közben ... de végül is csomagjainkat a megőrzőben hagyva, az utolsó pillanatban, már az állomáscsarnok egész szélességében elnyújtózó, szinte a víz szintjéig vezető lépcsőkön, már aláhaladóban a városi beljáratok kikötő-pontonjához, végül is úgy tűnt, megfelelő szállástippel lépett elénk egy rokonszenves, mert bizalomgerjesztően aszkéta arcú, egyensapkás úr — azonnal felismertem; a florenci Márkus-templomhoz tartozó kolostor cellafalaira festett freskók egyikén örökítette meg egy naiv módra pingáló szerzetes, de lehet, hogy Beato Angelico maga, több mint háromszáz esztendővel ezelőtt, ugyanaz a csontos arc, ugyanazok az ártatlan szemek a fekete keretes szemüveg mögött, a sovány arcon kiálló pofacsontok, csupán az ezüstpikkelyes fekete kaput hiányzott róla és kissé nevetségessé tette a Locanda San Gallo aranyfelírásos sildes sapka, ámbár ha meggondolom, az aranyfényű szálakból kézzel hímzett írás a sapkán még mindig megőrzött valami nemes és együgyű korareneszánsz korabeliséget — ... ez az úr kezünkbe nyomta a San Gallo fogadó égszínkék kártyáját, rajta címmel, telefonszámmal, térképpel, melyen a nyílhegyben végződő útmutató vonal egy vaskos kereszthez vezet: ezen a helyen a szálló; három-négy percnyire vagy még anyyira sem a Szent Márk tér délnyugati sarkától, a Procuratie Vecchie mögött, csendes helyen, csendes terecskén, mondhatnám zsebtéren, az ablakok keletre néznek, példás tisztaság, hideg-meleg víz, fürdő vagy zuhany, az évszaknak megfelelő kellemetes fűtés, csend, „boldogok leszünk ott”, különösen mert a szoba idény utáni ára a nekünk legmegfelelőbb, nem több és nem kevesebb, mint a florenci, távol-keletiesen hangzó „Te-Ti" penzióbeli tanyánké . . . ugyanis a kék szemű olasz szent, akit sapkájának hímzés-pompája és jól szabott barna posztóöltönye után egy világszálló táviratilag bejelentett előkelő vendégeit váró egyenruhás tisztviselőjének is hihettünk volna még odabent, a csarnok betonívei alatt, valóban szende szenthez illő nyugalommal, mintegy távolról hallgatta végig alkunkat a köröttünk tolongó többi jó modorú, egyenruhás — korántsem szent — úriemberrel, akik külsőnkre ugyanúgy túlbecsülték bukszánkat, mint a szálló-közvetítő iroda bennünket dolláros kéjutazóknak vélő pomádés koromfekete bajszú tisztviselői, részben talán, mert öltözködésünkben semmi hippiség, másrészt pedig, mert megfigyelhették ráérő csellengésünket a vonat érkezése óta az állomás „komplexumában", s mint már mondottam, effajta utakon általában az nem rohan, akinek ideje, tehát az időhöz pénze, dollárja, fontja van, de még kissé habókos is ... a mi kora reneszánsz angyalunk az íveket tartó beton- és acéloszlopokat megkerülve elébünk sietett, a kinti széles lépcsőkre, és ott közölte velünk, szinte nagy fehér szárnyakat lengedeztetve — hibátlan francia nyelven — előterjesztését, szerényen, nem tolakodóan, de nem is alázatosan, inkább bensőséges bizalmunk keresztényi megnyerésére törekedve, mert hiszen ismerte már szükségleteinket és lehetőségeinket, vagy tán rólunk mérhetetlen fukarságot feltételezvén és azt tiszteletben tartva, szót se kellett szólnunk, pontosan azt kínálta és kérte, amire odabent alkudoztunk; a szent nem csupán ügyes pszichológusnak bizonyult, de körmönfont, tehát a hajdani Velence bizánci hagyományaihoz hű és jó üzletembernek is, akárcsak annak idején a vendégfogó fogadósok a kikötőben a görög szigetekről és Konstantinápolyból, Raguzából mindenféle drága árujukkal — posztó, fegyver, ékszer, arany, bőr, fűszer — érkező kereskedőket hírhedt vagy jó hírű szállásra csalogatva .. . hittünk neki s hihettünk is, sőt egyáltalán nem vettük zokon, hogy nyilvánvalóan elárulta többi egyenruhás ügynöktársát, az egyfajta kartell-megállapodást a szobaárakat illetően. Jellemére vonatkozóan mégsem vontunk le végletes következtetést árulása miatt, nem fordítottunk neki hátat . . . ellenkezőleg, szívesen hittünk irántunk való jóindulatában, hiszen tény: a szent épp azzal vált vonzóvá, hogy a galambok és harangok városában a mi kétes értékű, sárba ragadt realizmusunkat vallotta: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok — és ezt bizonyára nem azért, mert a bár időnkénti, de mégis majdnem ezeréves hercehurcában kizsákmányolni való területekért mindenféle magyar királyokkal és végül a monarchiával efféle bölcsességeket a magyaroktól csipegetett volna fel Velence —, hiszen „szezon" után általában valóban csekély a kilátás a túzokra .. . egyébként épp e kérdéses, de sarkalatos bölcsesség az, amely miatt nemcsak e sapkás szent — maga felé hajlik a kezet —, de én magam is régóta vallom: ne hazardírozzunk illúziókkal, azaz nem vagyok túzok, hanem verébpárti, akárcsak az ügynök, akivel üzleti viszonyba keveredtünk, ami, tudom, nem éppen hízelgő rám nézve, se nem felemelő, no de nem születtem hősnek, még csak szentnek sem . . . mindez a filozófia bennünket illetően azzal járt, hogy a kedvezés megfelelt túzoktalan zsebi realitásainknak; szolgáltató és vevő érdekei megegyeztek . . . Így hát az erkölcsi problémákat elsinkófálva — szentünknek maga felé hajlik a keze, sőt a szakmán belüli versenytársak kárára — örvendtünk, hogy győzött a kölcsönös előny elve; a szent, ha szerényen is, de keresett rajtunk, mi pedig nyertünk őrajta — az erkölcstelenségén, persze! —, a florenci Márkus-templom kolostorának faláról meglépett úr nem tett lóvá . . . ilyen is van, és hajlandó vagyok elhinni, hogy a velencei szállásadók rossz híre inkább a múltból ragadt rájuk, nem olyan sötét lókötők ők, mint amilyen riasztóan hírhedtek . . . kezünkben tehát a „locanda” égszínkék kártyájával, irány a Canal Grandén, a Nagy Csatornán — ami szinte úgy hangzik, mintha azt mondanám, az ismeretlen Orinocón, a mágikus Gangeszen, a veszélyes Rio Negrón fölfelé — a nevezetes és kompromittált Tér felé . . . „ügyeljen signore, a 12. megállónál szálljon kil* . . . előre hát, de nem gondolon, hiszen esik az eső, ám nem oly sűrűn, hogy ne szemlélhetnék a csatornán túli és a még távolabbi részleteket az állomás semleges területén kívül elsőnek elénk táruló velencei képből, mely lehető legteljesebb rajzolataiban jelenik meg nekünk az eső ellenére is, mert bár mondom: esik, de mégsem oly sűrűn, hogy ez a kristályszálakból ritkán szőtt ezerlapú díszletfüggöny ne lenne átlátszó, különösen, hogy bennünket is képlékenyen magába fogad; annyira, hogy szinte az az érzésünk: átlátszókká váltunk magunk is . . . Így, ilyen érzéssel nézzük hát e képet, Velencét belülről ■ előszőne, az első szempillantatra megbabonázottan, mint egy varázslatban, mint egy bűvész varázslópálcájától érintetten — mintha az évszázadok előtti Florenc falfestményéről ideszökött sapkás lakásügynök érintett volna meg? —, egy varázslásban, melynek dolga feloldani korábbi röstelkedéseinket, hogy íme, mi is . . . mert hát tény s igaz: mi is eljöttünk vendégszerepelni ezen az anzixon, mert tessék, immár személyünkben is rajta vagyunk, nem kapar már le róla soha senki, benne foglaltatunk a képeslevelezőlapban, de szerencsénkre mégsem napfényben, hivalkodón, széles mosollyal képünkön, boldogan, hogy „mi is" . . . , de a bennünket is elszürkítő szemerkélő esőben, egy ólomszínű lehelet párájában, magunk is lehangolóan, ólomszürkén, már korántsem áttetszően, mint az első pillanatban . . . megint más varázslás ez, a menny után a pokolé, s a szert után az ördögé tán . . . szemerkél, majd meg vékonyan hulldogál, cérnázik mégis: kristály cérnaszálak ereszkednek alá odafentről az ólomszürkeségbe, mennyből pokolra, és megint csak szemerkél: ez az eső a mediterrán eső, amely a néptelen kép mozdulatlanságát némi elmegyógyintézeti melankóliával vonja be, a búskomorság lelki mártásával öntözi, mázolja át, század eleji finom dekadenciával . . . s mely harcok, kegyetlenségek dúltak itt hajdanán gazdagságért, hatalomért, s mulatott azokon Pietro Aretino — Tiziano imádott barátja —, a legfüggetlenebb velencei lélek, csupa szabadszájúság és kritika, félelmes kritika és maga a megvesztegethetőség, trágár, cinikusan céltudatos, zseniális, magát a kritika fenyegetésével alaposan megszedő, s önmagát óriási hírverő apparátussal népszerűsítő publicista és zsaroló, zsebrák, hatalom tetőződött akkor még itt, fegyverek és arany halmozódtak, áru és pénz, boldog és kíméletlen, hálószobákban kémkedő, leveleket átkutató, kamatot kíméletlenül behajtó bizánci szellem, mindent és mindenkit megvásárolhatóvá züllesztő, tetőtől talpig aranyba foglalt merev majolika-mozaik templomfal-szentek és arannyal bélelt világrablók, egy egészen más reneszánsz, mint délen Itáliában, amely, persze, az erőszakban nem maradt le Velence mögött . . . Görögországból jövet El Greco mégis itt érezte jól magát, ebben a világításban, ebben a művészetben, Tiziano műhelyében, kevésbé Rómában; Toledóba Velencének a politikai mindennapok, a csalárd fényűzés és üzlet, az arany mögötti sudár szellemiségét vitte magával iskolát és új utakat teremteni, mik Picassóig vezetnek, a szürrealizmusig, már abban is, hogy Greco Michelangelo klasszicizmusát lebecsülte, amiért Rómát el is kellett hagynia ... de íme, az első szemünkbe ötlő bizánci lebegésű paloták, a kupolás reneszánsz templomok kontúrjai az esőn át láthatóan, s bizonyára egyedül és csakis Velencében eshetik így az eső — „nézd azt az alácsüngő felhőt, Anna, nem láttuk-e már egy Greco-képen a Pradóban, A Szűz megkoronázása című képén?" — kristályszál-eső, amely hosszú és megszakadó, majd folytatódó függönyének lengedezésével elsöpri az emlékét is annak, hogy oly botorul szégyenkeztünk Velencével elkeveredni, rangunkon alul valónak tekintettük — könyörgöm: miféle rang? —, és esik, s valóban egyfajta bánatos halálköltészet kellős közepén találjuk magunkat, amely nem egyezik ugyan eddigi olasz utazásunk felfedező jókedvével, állandó csodálkozásra készségünkkel, de inkább meghökkent, bár egyelőre nem hangol le, csak valahogy mégis elcsüggeszti némileg a látnivalók derűsebb élvezésére berendezkedett hangulatunkat, amely a római Leonardo da Vinci repülőterén történt szerencsés leszállásunk óta — „nem bizánci templomfalra festhető kép ez, Anna: leszálltunk az égből az égben Róma határában?" — belülről, a lélekből sugárzón oly felszabadultan ragyogta __ be nappalainkat és estéinket, de most íme, a kikötő viztócsás pontonján állingálva didergéssé, talán szomorúsággá is, sejtelmes és eddig ismeretlen szorongássá minősül át, mely más, mint az előbbi, ott bent, a csarnokban ... hol vagyunk? , s valóban Velencében lennénk? . . valóban a huszadik században? . . . világok és évszázadok szimultaneitásába keveredtünk) . . . valóban Velencében lennénk? ... s ha igen, vajon nem ez az igazi? ... ez az őszi, ez a fénytelen, szomorú, beteg és ólomszínű, igen, ez a szorongást keltő és mégis csábító? . . . nem is tudni, mibe is keveredtünk voltaképpen, hiszen már régen nem a képeslevelezőlapról van szó, nem erről volt szó eddig sem . . . mi tehát ez a hangtalan fenyegetés, ez a taszítás a félelem felé? ... ez lenne tán Thomas Mann Első Világháború előtti dekadens, halálba hívó, szecessziós Velencéje? ... ez — néhány évtizeddel később — Hemingway velőkig hatóan nedves, hideg, utoljára szemelgetett gyönyörökön át, a nyirkos emlékezésen át ugyancsak a halálba szólító Velencéje? ... ez Márai történelmi kosztümös, de lényegében ugyanaz az átkozni és imádni való, violenciájában is esett Velencéje? . . . vagy az utolsó, új szecessziós színekbe mártott film-Velence, a Viscontié, amelyben a mi hatvanas, hetvenes éveink dekadens árnyalású erőszak-mítosza, festett arcú elembertelenedés-költészete, egy erkölcsi válság sikoltoz, kiált, tragikus hang, melyet nem hall már senki? ... ez lenne, már ez a darabka is, amit először pillantunk meg belőle, ez lenne Velence? . . . hol van Velence? . . . tehát nem gondolát, nem fekete gondolát bérelünk, melyről már annyi művész fedezte fel, hogy: ez a Khárón ladikja . . . s nem azért jut eszünkbe épp ő, Khárón, nem azért, mintha az ólomszínű és ólomsúlyú haláltól félnénk —, mert ki ne kívánkozott volna már, nem is egyszer, a Khárón feketére lakkozott gondolájára, elterülni, elnyújtózni a süppeteg, puha bársonypárnán, mert torkig volt az élet töméntelen szemetével, a szemfényvesztéssel a tisztességtelenséggel, hazugsággal, csalással és becstelenséggel a 20. században, amibe az Olümposz természetfölötti lényei és viszályt kavaró mitológiai félistenei belekeverték, hogy épp közönséges földi lényként ne élvezze velük szemben a tisztesség és a tiszta lelkiismeret előnyét és fölényét, s ne hunyja majd le szemét végleg megbékélten? — nem, nem félünk a haláltól, hanem attól, hogy mert esik, esernyő alatt gondolázni, ezzel elkezdeni Velencét, ily cirkuszi fellépésünk igazán nevetséges lenne, tisztára „gratuit" bohóckodás — de miért is írom franciául a jelzőt?, tán azért, mert a másik nyelven oly