A Hét, 1973. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-08 / 23. szám

Már az 1948 februárjában tartott Pártkongresz­­szus leszögezte, hogy „bizonyos lemaradás ész­lelhető az ország politikai színvonalnövekedése és az ország gazdasági helyzete között". Reali­tást tükröző megállapítás volt ez. Egy 1947-ben készült statisztikai felmérés adatai bizonyítják, hogy az akkori Románia — amely immár maga mögött hagyta 1944. augusztus 23-át, 1945 már­ciusát, sőt a királyság megdöntését is — csú­fo­a a gazdasági potenciál kis része fölött ren­delkezett. Az ország 54 315 kisebb és nagyobb (szeméből, gyárából, gazdasági, bank- és keres­kedelmi vállalatából csupán 6836 volt állami tu­lajdonban, míg 47 479-et a magántőke tartott kézben. Továbbá: 976 171 alkalmazottból 649 188- an voltak kiszolgáltatva ezeknek a magánvál­lalatoknak. Hogy ez gyakorlatilag mit jelentett a nemzetgazdaságnak? Elaprózottságot, gazda­sági szabotázsok lehetőségének hosszú láncola­tát, árdrágítást, inflációt, fekete tőzsdét, speku­lációt. Minek folytassam? Sokan átéltük ezt a hányatott kort, talán mégsem árt emlékeztetőül idézni néhány jellemző példát. Azt, hogy az or­szág acéltermelése 1947-ben nem érte el az 1938- as színvonal 60 (!) százalékát sem — pedig a 38-as színvonal értéke is nevetségesen alacsony volt — és ez volt a helyzet a nyersvasterme­­lés vagy a textilgyártás terén is. Kapacitás­hiány? Igen. De annál sokkal több: tudatos, és legtöbbször külföldről irányított (nyilván politi­kai célzatú) romboló tevékenység, káosz-terem­tés. Az árak? A hús hivatalos ára 64 lej volt, de a bukaresti piacon 260—280 lejért mérték ki­lóját; a liszt ára hivatalosan 14,30 lej, fekete ára viszont 80—120 lej; a tojás ára 3,50 lej, fe­kete ára 18 lej; a bakancs árát 1650 lej­ben szabta meg a törvény, de 4500 lejen alul nem lehetett szert tenni egy pár tisztességes lábbelire. Ha igaz az, hogy „az árak ingadozá­sai legtöbbször kifejezik a gazdasági tevékeny­ség erős és gyenge oldalait", akkor nyilván­való, hogy az ország gazdasági élete igen gyen­ge lábon állott. De hogy miért is lett volna ér­dekük a talajt vesztő tőkéseknek, hogy jól, lel­kesen és odaadóan dolgozzanak? Hogy önma­guk ellen harcoljanak? És, hogy mennyire ösz­­szefonódtak a bel- és külföldi tőkések gazda­sági érdekei, azt bizonyítja egy nagy kőolaj­ipari vállalat igazgatói tanácsának névsora is, amit most szó szerint ide írhatok. Eszerint a Steaua Română kőolajipari társaság elnöke Bar­­bu Silirbey herceg volt, a királyi domínium e­­gyik vezérigazgatója, alelnök Sir Albert Gerald Stern londoni bankár és M. Champin francia nagytőkés. Tagjai: N. P. St­efanescu, a Marmo­­rosch Blank megbízottja, L. Mrazek tőkés, Victor Antonescu, a Kereskedelmi Bank tisztviselője, valamint a Banque de Paris et des Pays Bas, a Banqua Mitrahand, a Banque M. Mailet meg­bízottja, a James Dunning és társai, valamint az Irving Watson és Whigham képviselői — és így tovább. Nem hiába nevezte a bukaresti Ade­vărul című napilap egyik közgazdasági cikkíró­ja Romániát kelet-európai gyarmatnak. „Csak ott folyik ilyen leleplezetlenül és cinikus módon a föld és a nép szisztematikus kirablása Nos, ezeknek az állapotoknak vetett véget az államosítás forradalmi aktusa. Tény az, hogy az államosítás a pártvezette tö­megek egyik legragyogóbban kivitelezett kol­lektív tette volt; egy nehezen meghódított po­litikai barikádról elindított roham a holnapért, a gazdasági konszolidáció megteremtéséért. Mert — mondanom sem kell — az államosítás előkészítése nem azon az 1948. június 11-én kez­dődött. Azaikor a nagy nemzetgyűlési képviselők­kel együtt a forró napsütésben én is felsétáltam a Dealul Mitropoliei-on levő palotába, akkor már az ország valamennyi megyéjének vala­mennyi pártszékhelyén ott gyülekeztek a tettre­­kész munkások. Huszonnégy órával hamarabb gyűltek össze, és ha mindannyian nem is tud­ták pontosan, mi van készülőben, azzal tisztá­ban voltak, hogy újabb, nagy összecsapás előtt állanak. Ennek a tudatát nyomatékosították azok a gyors hírek is, amelyek Bukarestből érkeztek. Ugyanis a Központi Bizottság „Államosítási Szakbizottsága“ már egy héttel előbb befejezte ' 1 • J ¡- - -' 1 J I a z Ti ii- jQj 1 fi £~ *Ti E/' előkészítő munkáját, és a június 10-re összehí­vott központi bizottsági plenáris ülés megvitatta az egész átfogó tervet. Ezzel egyidejűleg a Népi Demokrácia Frontjához tartozó nagy nemzetgyű­lési képviselőket szintén június 10-re hívták ösz­­sze a megyei székházakba „fontos és szigorúan bizalmas közölni való céljából". Egy nappal ha­marabb valamennyi megyei pártbizottság veze­tőjét felhívták Bukarestbe, ahol maga a párt első titkára, Gh. Gheorghiu-Dej ismertette a küszö­bön álló országos méretű akció részletes tervét és gazdasági, politikai kihatásait. Maga az akció, vagy ahogy bukaresti ripor­terkollégánk találóan írta: „... ennek az egy­behangolt hatalmas munkásgépezetnek a le­hengerlő rohama­ országszerte mintegy kato­nai parancsra, 1948. június 11-én hajnali négy órakor indult meg. A városokban, valamennyi ipari központban, mindenütt, ahol a nép bir­tokába vette javait, példamutató fegyelemmel és forradalmi eltökéltséggel folyt le a „vérte­­len roham". Hajnali négy órától hatig tartottak az előkészítő ülések, a „szerepek" kiosztásának munkálatai. Az aktíva, a munkástömegek tu­lajdonképpen ekkor értesültek a pontosan kije­lölt célokról, a részletekről és ekkor tudta meg sok száz munkás, hogy délben gyárigazgató lesz belőle ... A nagy munkásgyűléseket pontosan 14 órára tűzték ki az ország valamennyi üzemében és nagyobb gazdasági egységében. A forradalmi fordulat, a végérvényesség tudata olyan kiéle­zett helyzeteket teremtett amelyekre aligha volt példa az ország munkásmozgalmának törté­netében. Nagyívű, csillagnyi felfutások és mély­be zuhanó emberi drámák tanúja volt 1948 jú­niusának történelemtől terhes napja. Szűkre zárt, miniatűr világok kapui tárultak szélesre a jövő felé és rövid órák alatt emberi sorsok érlelődtek ki. De ennek az emberi metamorfózisnak az át­fogó ábrázolása az irodalom dolga. A krónikásé csupán az, hogy átlapozza a Hivatalos Közlöny 1948. június 11-i dátumot viselő 133/bis jelzésű számát és ott elolvassa az öt fejezetre osztott államosítási törvényt, amelyet azon a júniusi napon, pontosabban, délután fél ötkor szava­zott meg a Nagy Nemzetgyűlés. Izgalmas, drámai olvasmány. Mert a száraz hivatalos szöveg a történelem. Tanúja voltam a törvény előterjesztésének és megszavazásának. Meghallgattam a párt első tit­kárát, aki dörgő tapsok között jelentette be a képviselőknek: „Az elmúlt esztendők során bekö­vetkezett politikai és gazdasági változások tör­vényszerűvé teszik, hogy strukturális változtatá­sokat hajtsunk végre a nemzetgazdaság terén, azaz az ország valamennyi termelőeszközét a népjólét és haladás szolgálatába állítsuk .. ." A Magyar Népi Szövetség nagy nemzetgyűlési csoportja nevében dr. Csákány Béla szólalt fel: „A romániai magyar dolgozó tömegek nevében — mondotta — szívem minden melegével támo­gatom, megszavazom ezt a törvényt, amely mindannyiunk számára a gazdasági felemelke­dés lehetőségén túl a jövő perspektíváit nyitja meg." A bukaresti rádió délután hat órakor sugá­rozta a törvényerőre emelkedett javaslatot és ezzel hivatalossá vált az, amit a párt vezette tö­megek ez idő alatt gyakorlatilag az ország min­den részében immár végre is hajtottak. Nem, nem sorolom fel az állami­ népi tulaj­donba került vállalatok hosszú névsorát. Nincs értelme. Tény az, hogy huszonnégy óra leforgása alatt alapvető strukturális változás ál­lott be a gazdasági fronton, a legnagyobb ipari, bánya-, bank-, szállítási, biztosítási stb. válla­latok népi tulajdonba kerültek. Az ország ipari, gazdasági potenciáljának mintegy 76 százaléka. Helyette inkább egy riporteri élményemet idéz­ném ezen a helyen. Az államosítás nyarán, a boldog nekilendülő, és az eufória napjaiban Temesvárra küldött a szerkesztőség. Pontosabban egy új munkásigaz­gató, Fried Ernő, az Industria Fierului S.A. fris­sen kinevezett vezetője hívott meg csarnokava­­tásra. Nos, érdekes módon, bennem az államo­sítás fogalmához azóta sem a bukaresti gyá­rak világa társul, vagy a Nagy Nemzetgyű­lés történelmi ülésszaka, hanem a később Electro­­motorrá vált villamos cikkeket gyártó üzem esz­­tergaműhelye. Ugyanis azon a riportutamon is­mertem meg egy fiatal, vörösesszőke, atléta ter­metű, bűvös kezű esztergályost: Kovács Istvánt. Az új munkásigazgató jobb keze volt ez a lel­kes, tehetséges ifjúmunkás, akit néhány eszten­dő múlva az egyik legkiválóbb esztergályosként ismert meg az ország. Az államosított üzem új hangulatvilága, lelkesedése, belső energiákat felszabadító ereje lökte a magasba ezt az esz­tergályost, aki az államosítás utáni első hetek­ben lépett be a párttagok soraiba és tette le a munkásigazgató asztalára első, százezreket jelentő újítási tervét. Persze, egyetlen egy ember életén nem lehet lemérni mindazt, amit az államosítás adott a gyáraknak és az országnak. Ennek a temesvári kis gyárnak a munkásai is talán inkább sejtet­ték, mint tudták a folytatást. Mert valamilyen módon meg akarták örökíteni saját maguk és a történelem számára ezt a nagy eseményt. Így született meg az ötlet, hogy az államosítást, mivel majdnem egyidejűleg kezdték meg a gyár első új csarnokának az építését, valamiképpen meg­ünnepeljék. Volt olyan vezetőségi tag, aki egy márványtáblába vésett szöveget látott lelki sze­mei előtt, de ez túlságos hivalkodásnak tűnt a munkásigazgató számára, mások fényképal­bum összeállítását javasolták, melyben megörö­kítették volna a régi gyár valamennyi műhelyét, és az államosítás valamennyi érdekes mozza­natát. Ez is csak félig készült el. Mert egy má­sik, sokkal eredetibb terv nyerte el a gyár több mint 150 alkalmazottjának egyöntetű igenlését: pergamen papírra, tussal írták rá az államosítás dátumát, szövegét és az új gyártulajdonosok aláírással megerősített munkafogadalmát. A per­gamen lapot rozsdamentes acéltokba tették, és amikor megkezdődött az új gyári csarnok építése, elhelyezték az első tartóoszlopba. Az acéltokot Kovács István esztergályozta. Azt hi­szem, soha szebb munka nem került ki a keze alól, mint ez az egyszerű acélhenger. Büszkél­kedett is vele gyakran. És én hagytam, mindig hagytam, hogy elejétől végig elmesélje az álla­mosítás napjának és az acéltok készítésének a történetét, pedig nem először hallottam, de azért a világért sem szakítottam volna félbe, mert tudtam, mit jelentett számára, pontosabban szá­munkra ez az esemény. És jól tettem. Mert saj­nos, Kovács István már jó néhány éve nem me­sélheti színes-érdekes történeteit. Kegyetlen és gyógyíthatatlan betegség vitte el ideje előtt kö­zülünk, nagyon-nagyon fiatalon. Személyes je­lenléte nélkül ünnepelünk de mégsem nélküle. Itt van közöttünk 6, a műve, a nagyra nőtt gyár, s mi most ennek „az egybehangolt munkásgépezetnek" összes névtelen hőse előtt meghajtjuk az emlékezés zászlaját. Az emlékezés­sel együtt pedig eléjük rakjuk a lepergett 25 esztendő hihetetlennek tűnő eredményeinek vég­nélküli leltárát. Hiszen ma már a korszerű könnyűipari létesítményektől kezdve, a gépgyár­tóiparon át az automatizált gyárakig — képes­ségeink olyan tükrét tárhatjuk a nagyvilág elé, amely ezernyi szálon kapcsolódik történetileg és fejlődési folyamatában — 1948. június 11. dátumához. Ez a sok minden meghatározó erejű lényeg jelenti számunkra a 25 év előtti tett mai kivetü­­lését.DÁNOS MIKLÓS WW!** sí?m«át«* *::i*‚**í* :£‚, m fcá *«*†*«* *A *# «* M* ** ,i, (Folytatás az 1. oldalról) Brassói ipari tá) A HÉT, 1973. JÚNIUS 8. A HÉT RIPORTJA

Next