A Hét, 1973. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-08 / 23. szám
Már az 1948 februárjában tartott Pártkongreszszus leszögezte, hogy „bizonyos lemaradás észlelhető az ország politikai színvonalnövekedése és az ország gazdasági helyzete között". Realitást tükröző megállapítás volt ez. Egy 1947-ben készült statisztikai felmérés adatai bizonyítják, hogy az akkori Románia — amely immár maga mögött hagyta 1944. augusztus 23-át, 1945 márciusát, sőt a királyság megdöntését is — csúfoa a gazdasági potenciál kis része fölött rendelkezett. Az ország 54 315 kisebb és nagyobb (szeméből, gyárából, gazdasági, bank- és kereskedelmi vállalatából csupán 6836 volt állami tulajdonban, míg 47 479-et a magántőke tartott kézben. Továbbá: 976 171 alkalmazottból 649 188- an voltak kiszolgáltatva ezeknek a magánvállalatoknak. Hogy ez gyakorlatilag mit jelentett a nemzetgazdaságnak? Elaprózottságot, gazdasági szabotázsok lehetőségének hosszú láncolatát, árdrágítást, inflációt, fekete tőzsdét, spekulációt. Minek folytassam? Sokan átéltük ezt a hányatott kort, talán mégsem árt emlékeztetőül idézni néhány jellemző példát. Azt, hogy az ország acéltermelése 1947-ben nem érte el az 1938- as színvonal 60 (!) százalékát sem — pedig a 38-as színvonal értéke is nevetségesen alacsony volt — és ez volt a helyzet a nyersvastermelés vagy a textilgyártás terén is. Kapacitáshiány? Igen. De annál sokkal több: tudatos, és legtöbbször külföldről irányított (nyilván politikai célzatú) romboló tevékenység, káosz-teremtés. Az árak? A hús hivatalos ára 64 lej volt, de a bukaresti piacon 260—280 lejért mérték kilóját; a liszt ára hivatalosan 14,30 lej, fekete ára viszont 80—120 lej; a tojás ára 3,50 lej, fekete ára 18 lej; a bakancs árát 1650 lejben szabta meg a törvény, de 4500 lejen alul nem lehetett szert tenni egy pár tisztességes lábbelire. Ha igaz az, hogy „az árak ingadozásai legtöbbször kifejezik a gazdasági tevékenység erős és gyenge oldalait", akkor nyilvánvaló, hogy az ország gazdasági élete igen gyenge lábon állott. De hogy miért is lett volna érdekük a talajt vesztő tőkéseknek, hogy jól, lelkesen és odaadóan dolgozzanak? Hogy önmaguk ellen harcoljanak? És, hogy mennyire öszszefonódtak a bel- és külföldi tőkések gazdasági érdekei, azt bizonyítja egy nagy kőolajipari vállalat igazgatói tanácsának névsora is, amit most szó szerint ide írhatok. Eszerint a Steaua Română kőolajipari társaság elnöke Barbu Silirbey herceg volt, a királyi domínium egyik vezérigazgatója, alelnök Sir Albert Gerald Stern londoni bankár és M. Champin francia nagytőkés. Tagjai: N. P. Stefanescu, a Marmorosch Blank megbízottja, L. Mrazek tőkés, Victor Antonescu, a Kereskedelmi Bank tisztviselője, valamint a Banque de Paris et des Pays Bas, a Banqua Mitrahand, a Banque M. Mailet megbízottja, a James Dunning és társai, valamint az Irving Watson és Whigham képviselői — és így tovább. Nem hiába nevezte a bukaresti Adevărul című napilap egyik közgazdasági cikkírója Romániát kelet-európai gyarmatnak. „Csak ott folyik ilyen leleplezetlenül és cinikus módon a föld és a nép szisztematikus kirablása Nos, ezeknek az állapotoknak vetett véget az államosítás forradalmi aktusa. Tény az, hogy az államosítás a pártvezette tömegek egyik legragyogóbban kivitelezett kollektív tette volt; egy nehezen meghódított politikai barikádról elindított roham a holnapért, a gazdasági konszolidáció megteremtéséért. Mert — mondanom sem kell — az államosítás előkészítése nem azon az 1948. június 11-én kezdődött. Azaikor a nagy nemzetgyűlési képviselőkkel együtt a forró napsütésben én is felsétáltam a Dealul Mitropoliei-on levő palotába, akkor már az ország valamennyi megyéjének valamennyi pártszékhelyén ott gyülekeztek a tettrekész munkások. Huszonnégy órával hamarabb gyűltek össze, és ha mindannyian nem is tudták pontosan, mi van készülőben, azzal tisztában voltak, hogy újabb, nagy összecsapás előtt állanak. Ennek a tudatát nyomatékosították azok a gyors hírek is, amelyek Bukarestből érkeztek. Ugyanis a Központi Bizottság „Államosítási Szakbizottsága“ már egy héttel előbb befejezte ' 1 • J ¡- - -' 1 J I a z Ti ii- jQj 1 fi £~ *Ti E/' előkészítő munkáját, és a június 10-re összehívott központi bizottsági plenáris ülés megvitatta az egész átfogó tervet. Ezzel egyidejűleg a Népi Demokrácia Frontjához tartozó nagy nemzetgyűlési képviselőket szintén június 10-re hívták öszsze a megyei székházakba „fontos és szigorúan bizalmas közölni való céljából". Egy nappal hamarabb valamennyi megyei pártbizottság vezetőjét felhívták Bukarestbe, ahol maga a párt első titkára, Gh. Gheorghiu-Dej ismertette a küszöbön álló országos méretű akció részletes tervét és gazdasági, politikai kihatásait. Maga az akció, vagy ahogy bukaresti riporterkollégánk találóan írta: „... ennek az egybehangolt hatalmas munkásgépezetnek a lehengerlő rohama országszerte mintegy katonai parancsra, 1948. június 11-én hajnali négy órakor indult meg. A városokban, valamennyi ipari központban, mindenütt, ahol a nép birtokába vette javait, példamutató fegyelemmel és forradalmi eltökéltséggel folyt le a „vértelen roham". Hajnali négy órától hatig tartottak az előkészítő ülések, a „szerepek" kiosztásának munkálatai. Az aktíva, a munkástömegek tulajdonképpen ekkor értesültek a pontosan kijelölt célokról, a részletekről és ekkor tudta meg sok száz munkás, hogy délben gyárigazgató lesz belőle ... A nagy munkásgyűléseket pontosan 14 órára tűzték ki az ország valamennyi üzemében és nagyobb gazdasági egységében. A forradalmi fordulat, a végérvényesség tudata olyan kiélezett helyzeteket teremtett amelyekre aligha volt példa az ország munkásmozgalmának történetében. Nagyívű, csillagnyi felfutások és mélybe zuhanó emberi drámák tanúja volt 1948 júniusának történelemtől terhes napja. Szűkre zárt, miniatűr világok kapui tárultak szélesre a jövő felé és rövid órák alatt emberi sorsok érlelődtek ki. De ennek az emberi metamorfózisnak az átfogó ábrázolása az irodalom dolga. A krónikásé csupán az, hogy átlapozza a Hivatalos Közlöny 1948. június 11-i dátumot viselő 133/bis jelzésű számát és ott elolvassa az öt fejezetre osztott államosítási törvényt, amelyet azon a júniusi napon, pontosabban, délután fél ötkor szavazott meg a Nagy Nemzetgyűlés. Izgalmas, drámai olvasmány. Mert a száraz hivatalos szöveg a történelem. Tanúja voltam a törvény előterjesztésének és megszavazásának. Meghallgattam a párt első titkárát, aki dörgő tapsok között jelentette be a képviselőknek: „Az elmúlt esztendők során bekövetkezett politikai és gazdasági változások törvényszerűvé teszik, hogy strukturális változtatásokat hajtsunk végre a nemzetgazdaság terén, azaz az ország valamennyi termelőeszközét a népjólét és haladás szolgálatába állítsuk .. ." A Magyar Népi Szövetség nagy nemzetgyűlési csoportja nevében dr. Csákány Béla szólalt fel: „A romániai magyar dolgozó tömegek nevében — mondotta — szívem minden melegével támogatom, megszavazom ezt a törvényt, amely mindannyiunk számára a gazdasági felemelkedés lehetőségén túl a jövő perspektíváit nyitja meg." A bukaresti rádió délután hat órakor sugározta a törvényerőre emelkedett javaslatot és ezzel hivatalossá vált az, amit a párt vezette tömegek ez idő alatt gyakorlatilag az ország minden részében immár végre is hajtottak. Nem, nem sorolom fel az állami népi tulajdonba került vállalatok hosszú névsorát. Nincs értelme. Tény az, hogy huszonnégy óra leforgása alatt alapvető strukturális változás állott be a gazdasági fronton, a legnagyobb ipari, bánya-, bank-, szállítási, biztosítási stb. vállalatok népi tulajdonba kerültek. Az ország ipari, gazdasági potenciáljának mintegy 76 százaléka. Helyette inkább egy riporteri élményemet idézném ezen a helyen. Az államosítás nyarán, a boldog nekilendülő, és az eufória napjaiban Temesvárra küldött a szerkesztőség. Pontosabban egy új munkásigazgató, Fried Ernő, az Industria Fierului S.A. frissen kinevezett vezetője hívott meg csarnokavatásra. Nos, érdekes módon, bennem az államosítás fogalmához azóta sem a bukaresti gyárak világa társul, vagy a Nagy Nemzetgyűlés történelmi ülésszaka, hanem a később Electromotorrá vált villamos cikkeket gyártó üzem esztergaműhelye. Ugyanis azon a riportutamon ismertem meg egy fiatal, vörösesszőke, atléta termetű, bűvös kezű esztergályost: Kovács Istvánt. Az új munkásigazgató jobb keze volt ez a lelkes, tehetséges ifjúmunkás, akit néhány esztendő múlva az egyik legkiválóbb esztergályosként ismert meg az ország. Az államosított üzem új hangulatvilága, lelkesedése, belső energiákat felszabadító ereje lökte a magasba ezt az esztergályost, aki az államosítás utáni első hetekben lépett be a párttagok soraiba és tette le a munkásigazgató asztalára első, százezreket jelentő újítási tervét. Persze, egyetlen egy ember életén nem lehet lemérni mindazt, amit az államosítás adott a gyáraknak és az országnak. Ennek a temesvári kis gyárnak a munkásai is talán inkább sejtették, mint tudták a folytatást. Mert valamilyen módon meg akarták örökíteni saját maguk és a történelem számára ezt a nagy eseményt. Így született meg az ötlet, hogy az államosítást, mivel majdnem egyidejűleg kezdték meg a gyár első új csarnokának az építését, valamiképpen megünnepeljék. Volt olyan vezetőségi tag, aki egy márványtáblába vésett szöveget látott lelki szemei előtt, de ez túlságos hivalkodásnak tűnt a munkásigazgató számára, mások fényképalbum összeállítását javasolták, melyben megörökítették volna a régi gyár valamennyi műhelyét, és az államosítás valamennyi érdekes mozzanatát. Ez is csak félig készült el. Mert egy másik, sokkal eredetibb terv nyerte el a gyár több mint 150 alkalmazottjának egyöntetű igenlését: pergamen papírra, tussal írták rá az államosítás dátumát, szövegét és az új gyártulajdonosok aláírással megerősített munkafogadalmát. A pergamen lapot rozsdamentes acéltokba tették, és amikor megkezdődött az új gyári csarnok építése, elhelyezték az első tartóoszlopba. Az acéltokot Kovács István esztergályozta. Azt hiszem, soha szebb munka nem került ki a keze alól, mint ez az egyszerű acélhenger. Büszkélkedett is vele gyakran. És én hagytam, mindig hagytam, hogy elejétől végig elmesélje az államosítás napjának és az acéltok készítésének a történetét, pedig nem először hallottam, de azért a világért sem szakítottam volna félbe, mert tudtam, mit jelentett számára, pontosabban számunkra ez az esemény. És jól tettem. Mert sajnos, Kovács István már jó néhány éve nem mesélheti színes-érdekes történeteit. Kegyetlen és gyógyíthatatlan betegség vitte el ideje előtt közülünk, nagyon-nagyon fiatalon. Személyes jelenléte nélkül ünnepelünk de mégsem nélküle. Itt van közöttünk 6, a műve, a nagyra nőtt gyár, s mi most ennek „az egybehangolt munkásgépezetnek" összes névtelen hőse előtt meghajtjuk az emlékezés zászlaját. Az emlékezéssel együtt pedig eléjük rakjuk a lepergett 25 esztendő hihetetlennek tűnő eredményeinek végnélküli leltárát. Hiszen ma már a korszerű könnyűipari létesítményektől kezdve, a gépgyártóiparon át az automatizált gyárakig — képességeink olyan tükrét tárhatjuk a nagyvilág elé, amely ezernyi szálon kapcsolódik történetileg és fejlődési folyamatában — 1948. június 11. dátumához. Ez a sok minden meghatározó erejű lényeg jelenti számunkra a 25 év előtti tett mai kivetülését.DÁNOS MIKLÓS WW!** sí?m«át«* *::i*‚**í* :£‚, m fcá *«*†*«* *A *# «* M* ** ,i, (Folytatás az 1. oldalról) Brassói ipari tá) A HÉT, 1973. JÚNIUS 8. A HÉT RIPORTJA