A Hét, 1974 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1974-04-19 / 16. szám

Inter­jú három pillanatfelvételben Azért pillanatfelvételben, mert az in­terjúalanynak nincs ideje, ami abszolút nem akadály. A riporter ugyanis kíváncsi és utánajár, kivár és kikérdez, így kerül abba a katonakórházba, ahol Józsa Béla meghalt, s ahol emlékét az udvar köze­pén emlékoszlop őrzi. Magában mélyen meghajol a nagy harcos emléke előtt, és aztán Ion Rasiga főorvos ezredes után tudakozódik. Nemsokára ott ül előtte, $ kezdetét veszi AZ ELSŐ pillanatfelvétel. Tompán csillognak körben a műszer­­szekrények üvegfalai. Szürke a csőbútorok műbőr bevonata. Szürkés a fal s a pad­ló. A szürke íróasztalon a két üvegváza. Egyikben friss aranyeső sárgáll. Másikban merev szárukon örökszirmú polietilén vi­rágok, csokornyi műillúzió. Higiénia. Az íróasztal mappájáról sem tudom, ügyes utánzat vagy valóban bőrből télt-e. Mindennek nyugtalanító készítet­pontos helye van itt. Személytelen szolgálati szoba, és semmi sem jut eszembe róla. Fém és műanyag. Fogódzót keresek. Két szál aranyeső. Meg egy levelezőlap nagyságú kép a vázának támasztva. A sötét háttérben homlokáról ismerem meg : Eminescu... A szomszédos helyiségek­ben a műtő, távolabb a fényesre siká­­rolt linóleumszőnyegek partján kórter­mek. Beszélgetésem Ion Rasiga sebészfőor­vossal úgy kezdődik, hogy nem hiszek neki. Azt mondja: nincsenek álmai. — A második világháború végén, ha­zánk felszabadításában egyetemistaként vettem részt. Év közben tanultunk, de az igazi iskola az egészségügyi vonaton tel­jesített szolgálat volt. A hegyivadászok­hoz osztottak be, s Peristől Predeálon át az Olt völgyi harcok színhelyéig sokfele megfordultunk egységünkkel. A gyors és felelősségteljes elhatározások ideje volt az: biztos kezű azonnali beavatkozáson múltak életek, s ezt csak önuralommal, fegyelmezettséggel, szigorú életrenddel győztem. Álmodozásra kevés idő jutott. A sebészetet igazán ott tanultam meg. Emberséget is ott tanultam. — Az emberséget tanulják? — Családunk katona család volt. Apám k.u.k. altisztként szolgált egész életében. Törvénytelenséget soha nem követett el, de lehetőségeihez képest mindig segített. Cserében becsülték: em­berségéért. Vagyonunk nem lévén, leg­inkább ezt hagyta rám, így jobb? — És mit csinál a katonaorvos béké­ben? — Például befejezi az egyetemet. Mi­előtt ide, Kolozsvárra kerültem, Sepsi­­szentgyörgyön, Temesváron és Iași-ban teljesítettem szolgálatot... — A szavai erősen katonásak, a kato­naorvos elsősorban katona? — Rendszeresen vállalok ügyeletet ci­vil kórházban is. A sürgősségin. — Van különbség a kettő között? — Rossz a kérdés. A betegség minden­hol betegség, a mi kötelességünk pedig független az intézmény jellegétől. — Nehezebb ütközetes? — Huszonhárom perforált belső sérü­léssel került hozzánk 1970 decemberében egy fiatalember. A nevére is emlékszem, Sh­oe Damiannak hívták. A szakirodalom­ban szinte egyedülálló eset volt. Amíg altattuk, arról beszélt, hogy a tanulmá­nyait szeretné befejezni. — Miért épp a sürgősségin vállalt ügyeletét? — Úgy is mondhatnám, a sebészeti be­avatkozások itt emlékeztetnek leginkább az egykori frontszolgálatra. Ezért nem tiltakoztam az imént az ütközet szó ellen. — És valóban nem álmodik? — Bizonyos értelemben igen ... De előbb most felvágom egy illetőnek a hasát... A MÁSODIK Utána. Az arc nyugodt. Kissé talán... Nem, nem fáradtság ez. Más. Olyan, mintha valaki életének egy nagyon fon­tos percéből hirtelen átlépne egy közna­piba, és még nem tudja átvenni a kön­­­nyedebb hangot. De leginkább mégis ön­magához hasonlít. Annak az arca ez, aki a kötelességét teljesítette. Csakhogy itt a sikerélmény nagyobb. — Mondjam azt, hogy sikerélmény ügy­ben szerencséje van? És ha a beteg meg­halt? — A beteg él. Az arc nyugodt. És nincs lelkem őt idegesítő kérdésekkel bombázni. — Magánéletéről... — mondom zava­rom végén. — Olyan, mint általában. Család, gye­rekek. — A felesége? — Gyógyszerésznő. Betegem volt Sepsi­­szentgyörgyön. Az osztályomon feküdt, így ismertem meg. Gyerekkoromban egész jól beszéltem magyarul. Manapság, ha valami nehézségem adódnék, legszí­vesebben anyósomat kérem tolmácsul. — Hová való? — Szeben környékéről származom. Nya­ranta visszalátogatunk oda. Ott tanultam meg németül is. — Mit tart a legfontosabbnak családi életében? — A kölcsönös bizalmat. — Például. — A nagyobbik lányom angol szakos. Tőlünk távol él, Bukarestben, s gondo­lom, nem fogja indiszkréciónak számítani, ha elmondom, nincsenek titkaink egymás előtt. Érzelmi életének alakulásába épp­úgy beavat akár szakmai, mindennapi gondjaiba. Első udvarlójáról is legelő­ször engem tájékoztatott... — Na, és hogy állunk az álmodozás­sal, most, hasfelmetszés után? — Ahogy mondtam, bizonyos értelem­ben előfordul. I— Például. — írok. A HARMADIK Mert, hogy az imént a portréba begya­logolt egy néni. Az első emeletről jött le — egyik kezével botra, másikkal az ápoló­nő karjára támaszkodva. Vigyázva lépe­getett, és vigyázva, féloldalt ereszkedett a karosszék szélére. Sápadt még ő is, sápadt a hangja is, de lejött, mert ő ezt hozta ajándékba a főorvos úrnak. Hogy lássa, tud járni... A főorvos te­nyerébe fogta a néni fejét, megcsókolta. Erre nem számítottam. Azt hiszem, ezt csak őszintén lehet csinálni. — Fiatalon már kacérkodtam a gondo­lattal. Irodalmat akartam tanulni. — Ezért van jelen beszélgetésünknél Eminescu? — Ha nem hangzik patétikusan: esz­ményképem. — Mikor kezdett el írni? — Mondom: diákkoromban, Kolozsváron. Majd a Bukarestben megjelenő kulturá­lis- társadalmi-politikai folyóiratnak, Gandireónak szántam egy értekezést... a Akkor még nem ismertem a marxizmust, és nagyon izgatott a misztika ... írá­som a vallásból ismert mennyei díszle­tekről szólt. Arról, hogy az ember saját földi vágyait vetítette oda. Mondanom sem kell, elutasították. — Ez a könyv, most látom, az Ön nevét viseli... — A közelmúltban jelent meg. Novellák — Várjon csak, lefordítom a címet: Egyesek az élők közül. Jó? — Tükörfordításnak jó. • A kórházi munka, illetve­­ bocsánat — szolgálat, ahogy ön mondja, egyben élményforrás is? — Másodsorban. Az emberek betegsé­geikkel együtt bajaikat is magukkal hoz­zák. A gyógyszeres kezelés, a műtéti beavatkozás néha nem minden. A gyó­gyuláshoz olykor valami többlet is kell, amelyet a­­ környezet viszonyulása adhat vagy vonhat meg a betegtől. Általában a betegséggel arányosan az emberek érzékenysége is változik, gondjait-bajait hajlamosak Magánéletük felnagyítani ilyenkor. A kórházi elkülönítés sem tesz mindenkinek jót. Vannak, akik egyene­sen irtóznak tőle: ezek bizalmát feltét­lenül meg kell nyernünk. A korábban emlegetett többlet miatt nagyon fontos ez: baráti légkört kialakítani kezelő s kezek­ között. A megbecsülés és a ta­pintat talaján nyugvó barátságra gon­dolok. S ekkor elengedhetetlen a ma­gánélet ismerete, vagy annak a környe­zetnek a megismerése, amelyből bete­günk ideiglenesen kiszakadt. — Eszerint irodalmi ténykedés e­­redeti foglalkozásának mondhatnám „mellék­terméke". — Ne haragudjon, a „mellékterméket" visszautasítom, nemcsak lekicsinylő tar­talma miatt, hanem mert meggyőződé­sem, hogy sem operálni, sem írni nem lehet másképpen, csak teljes emberi fe­lelősséggel, egész emberként. — Ez igaz, de akkor meg kell kérdez­nem még valamit: önmagával mindkét minőségében elégedett? — Ha ilyesmiket kérdez, közhellyel vá­laszolok: dolgainknak nem lehet köze az elégedettséghez. Nem azzal vesződöm, hogy méricskélek. A posztomhoz külön­ben is mások rőfjét használom. Tehát elégedett sem lehetek. Képességeimhez mérten igyekeztem helyemet megállni. — Mi a különbség aközött, ahogy az író és aközött, ahogy az orvos látja a világot? — Ezen még nem gondolkoztam, de most megtehetem. Orvosként feltétlenül bizakodó vagyok — és ez a nehezebb. Újabb és újabb biológiai hibákat fedez­nek fel rajtunk naponta. Annyit, hogy attól már régen megszűnhettünk volna létezni. Szent-Györgyi professzor igenlésének vagyok mégis a híve. élet­A bajok szétszóródtak. Nehezebb nyakon csípni őket. Felismerésük bonyolultabb, mert mi is bonyolultabbakká lettünk. A diagnosztizálás ma éppen ismereteinkkel arányosan sokoldalúbb és körültekintőbb mint ezelőtt, emiatt ott is meglátjuk a bajt, ahol nem láttuk meg ezelőtt. És ez bonyolító tényező. A kevesebb tudás a feladatot is egyszerűsíti. Mármint azt, amit elvégezni képes. — És mint író? — Kevesebbet szorongok. A szorongás legtöbbször rosszul kódolt álmaink ered­ménye. A teendő, hogy revideáljuk ál­mainkat. Másképpen: reálisan kell ál­modni. — De hisz Ön valójában nem is hisz az álmokban? — De igen, írtam két regényt. Olyan emberek indítottak erre, akiket egész közelről, mondhatnám belülről ismertem. Előbb reálisan megoperáltam, aztán megálmodtam őket. — És mit tegyünk mi, akik nem tu­dunk operálni? — Ne operáljanak. ZSIBÔI BÉLA A vidéki sajtó rejtett értékei Dr Csiky János A Hét 11. számá­ban arról írt figyelemre méltó cikket, hogy van miből megírni Gyergyó könyvét. A cikk nemcsak a gyergyóia­­kat érdekli, hanem mindazokat, akik a honismeret fontosságát felismerték, az ifjúságot is, amely kirándulni megy a Gyilkos-tóhoz, vagy a népművészet, a népi élet rejtett kincseit, értékeit akarja megismerni. De felmerül itt a vidéki időszaki sajtó fontossága is, ez pedig minden kutatót érdekel. Dr. Csi­ky János ugyanis többek között ezt írja: „Gyergyóban már a múlt század eleje óta voltak hetilapok: Csík vár­megye, Gyergyó, Gyergyói Újság, Szé­kely Szó, Gyergyó vidéke." Meg kell vallanunk, hogy ezeket a lapokat nem ismerjük, és hiába lapozzuk föl a Ko­runk évkönyvét (1974), a fenti címeket nem találjuk meg benne. Valószínűnek tartom, hogy a fenti közlésben van egy kis tévedés: a múlt század elején indult erdélyi lapokat ugyanis ismerjük, ezek, mint például a Hazai vagy az Erdélyi Híradó, a Múlt és Jelen stb. mind Kolozsvárt jelentek meg. A kisebb erdélyi városokban jóval később, többnyire csak a század 80-as, 90-es éveiben indultak heti­ esetleg napilapok. Ezeket a lapokat azonban ma még alig tudjuk áttekinteni, mert megfelelő sajtóbibliográfiák, főként egy vidéki városban, nem állanak ren­delkezésünkre. Így tehát, aki Csík és Gyergyó életéről, múltjáról, természe­ti kincseiről stb. valamit meg akar tudni, az elsősorban a Benkő József, az Orbán Balázs, a Benkő Károly vagy pedig a helyi szerzők, orvosok és szak­emberek munkáit veszi elő és hasz­nálhatja is bizonyára igen sok haszon­nal. Ha azonban a vidéki élet esemé­nyeit akarjuk megismerni, vagy pedig a társadalmi, a művelődési élet fejlő­dése, a vidéki írók és művészek élete és munkássága, a választások lefolyá­sa, a különböző helyi intézmények, egyesületek tevékenysége érdekel, akkor ehhez az alig ismert vidéki sajtóhoz kell fordulnunk. Egyes esetekben az így kapott képet teljesebbé teheti egy­­egy város vagy vármegye kalauza (Ko­lozsvár, Torda, Hunyad vármegye, Er­dély stb.) vagy esetleg az egyesületi évkönyvek. Ezekről azonban hasonló­képpen nincs összefoglaló bibliográ­fiánk. Számos esetben csak a kérdéssel foglalkozó helyi értelmiségiek (sze­rencsére ilyenek is bőven vannak min­denfelé), néha-néha a régi könyvek gyűjtői tudják azt, hogy a Nemere, a Székely Nemzet, az Aranyosvidék, a Közérdek, a Nagybánya és vidéke, Szolnok-Doboka mely években jelent a meg, és hol található. Az időszaki sajtó gyors pusztulásra van ítélve a magánlakásokban, mert nincs hely a megőrzésére. A hazai magyar sajtótörténet rész­letes feldolgozása megfelelő gyűjtés hiányában eddig még anyag­­nem történhetett meg, de a kezdeményező lépések már megtörténtek ebben az irányban. Ha ezen az úton tovább akarunk haladni, akkor szükségesnek látszik a vidéki sajtó pontos felméré­se is, és egy olyan bibliográfia össze­állítása, amely a művelődéstörténet kutatóinak és a vidék megismerését fontosnak tartó értelmiségnek nagy se­gítséget ad. VITA ZSIGMOND Ki a gödörből DE HOGYAN? A Hét április 5-i számában Zsobokról olvashattam. Nem ismerem Zsibói Bélát, aki egy ilyen, egész újságoldalas helyzetfelmérésre vállalkozott, ismerem viszont szülőfalumat, ahova (szintén mint vasútnál dolgozó) esztendőnként legalább egyszer hazatérek, s ismerem lakóit is. A riportnak már a legelső mondatán kénytelen vagyok korrigálni, mert így hangzik: „A Szilágy megyei Zsobok köz­ség az Almás völgyében fek­szik.” Hát nem község, hanem a jóval távolabbi Almás község egyik faluja Zsobok. Ami, gon­dolom, olyasmit is megmagyaráz egyúttal, miért oly nehéz oda bejutni, megfelelő út híján. Zsoboknak termelőszövetkezete sincs. Itt csak a farnasi ter­melőszövetkezetnek van egy brigádja, ahogyan Kispetri­­ben és Sztánán is, ugyanannak a gazdaságnak. Nem rám és nem ide tartozik most annak taglalása, hogy a zsobokiaknak ebből a tényből kifolyólag sé­relmük is van (vélt vagy igaz, szintén nem rám tartozik megállapítása), mégpedig olyan, a­hogy ők legalább annyit dolgoz­nak a gazdaságért, mint a má­sik három falu együttvéve. Mindig és sok embertől hal­lom ezt, amikor hazamegyek, feltételezem, Zsibói Bélának is elmondták. Elvártam volna hát tőle, hogy amennyiben nem értene egyet az ilyen felfogás­sal, érveivel verje vissza, vagy ha egyet­ért is, egyáltalán szól­jon róla. Azokat a bizonyos bokályokat viszont nem hallgatta el, pedig azok egyáltalán nem is létez­nek arrafelé. Székelyföldi há­zakban valóban sok helyt lóg még a falon bokály, de Kalota­szeg falvaiban, beleértve Zsobo­­kot is, sohasem lógott, ma sem lóg. Kancsók igen, festettek, színesek, tányérok is, gyönyö­rűek, és itt-ott még mindig van belőlük elég sok. És valóban kezd megnőni a helyi becsük, ahogyan a szőtteseké is, régi varrottasoké. A falu tesz is ezért sokkal-sokkal többet, mint amennyi a riportból kiderül. A Jakab házaspár (igazgató-tanító) jóvoltából a helybeli kultúrott­hon valóságos népművészeti múzeummá lett, csakis helyből gyűjtött kancsók (nem boká­­lyok!), tányérok, varrottasok, szőttesek díszítik a falakat. riportból idézem: „Festett fal­A védőket nem látni, a feliratosok is a konyhába szorultak. S ami a legörvendetesebb talán, ányzanak a gipszangyalkák, hi­a színes üveghalak meg a többi gicc­­csinálmányok hada is.­ A riporter csodálkozik. Pedig a szemébe tűnhetett volna: Ka­lotaszeg egyik olyan falujá­ban jár, ahol a népi varrottas és díszítőművészet talán leg­inkább mentes maradt a vásá­ri, olcsóbb hatásoktól. Egészen természetes hát, hogy a gipsz­angyalkáknak, üveghalaknak s ilyesmiknek nincs itt becsük. A riportból azt olvasom, hogy : „Kevés még az új, széles ab­lak." Én, amikor hazavetődök, mindig az ötlik szemembe, hogy milyen sok van már belőlük! Persze, lehetek elfogult a szü­lőfalummal, tűnhet ez viszony­lag kevésnek is más falvakhoz mérten, más szemében. De ab­ban semmiképpen sem érthetek egyet, miszerint a falucska népe (vagy akár egy része) ide­genkedne a közügyektől, mint írja: „Politikai, adminisztratív, kulturális téren egyaránt ide­genek maradtak falujuk min­dennapi életétől." Ennek ellen­kezőjére tények sokaságát so­rolhatnám. írásának alapgon­dolatát különben osztom, mely szerint a zsobokiak igyekeznek kijutni az elszigeteltség gödré­ből. BODIS DEZSŐ Brassó NAPIRENDEN Hol sántít... A napokban megtudtam, hogy hol „sántít" (vagyis ké­sik) Marosvásárhelyen a könyvüzletek, tehát az olva­sók könyvellátása. Évek óta tapasztalom, hogy Kolozs, Har­gita, Brassó vagy Kovászna megyében két-három-négy hét­tel hamarább jutok könyvek­hez, mint Maros megyében. A marosvásárhelyi­­ok már harmadik könyvesből­hete nem kaptak „friss" könyvet. Ennek az oka pedig — horribile dic­­tu — az, hogy elromlott a könyvelosztó kocsija. Jó, jó — mondják a türel­mesebbek : a könyv nem szá­mít, végül csak eljut az olva­sóhoz, az élelmiszerrel ne for­duljon elő ilyesmi. Én viszont azt a következtetést vonom le ebből, hogy a késlekedők igen­csak lebecsülik a szellemi táp­lálék fontosságát. PETHO LASZLO Marosvásárhely

Next