A Hét, 1974 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1974-04-19 / 16. szám
Interjú három pillanatfelvételben Azért pillanatfelvételben, mert az interjúalanynak nincs ideje, ami abszolút nem akadály. A riporter ugyanis kíváncsi és utánajár, kivár és kikérdez, így kerül abba a katonakórházba, ahol Józsa Béla meghalt, s ahol emlékét az udvar közepén emlékoszlop őrzi. Magában mélyen meghajol a nagy harcos emléke előtt, és aztán Ion Rasiga főorvos ezredes után tudakozódik. Nemsokára ott ül előtte, $ kezdetét veszi AZ ELSŐ pillanatfelvétel. Tompán csillognak körben a műszerszekrények üvegfalai. Szürke a csőbútorok műbőr bevonata. Szürkés a fal s a padló. A szürke íróasztalon a két üvegváza. Egyikben friss aranyeső sárgáll. Másikban merev szárukon örökszirmú polietilén virágok, csokornyi műillúzió. Higiénia. Az íróasztal mappájáról sem tudom, ügyes utánzat vagy valóban bőrből télt-e. Mindennek nyugtalanító készítetpontos helye van itt. Személytelen szolgálati szoba, és semmi sem jut eszembe róla. Fém és műanyag. Fogódzót keresek. Két szál aranyeső. Meg egy levelezőlap nagyságú kép a vázának támasztva. A sötét háttérben homlokáról ismerem meg : Eminescu... A szomszédos helyiségekben a műtő, távolabb a fényesre sikárolt linóleumszőnyegek partján kórtermek. Beszélgetésem Ion Rasiga sebészfőorvossal úgy kezdődik, hogy nem hiszek neki. Azt mondja: nincsenek álmai. — A második világháború végén, hazánk felszabadításában egyetemistaként vettem részt. Év közben tanultunk, de az igazi iskola az egészségügyi vonaton teljesített szolgálat volt. A hegyivadászokhoz osztottak be, s Peristől Predeálon át az Olt völgyi harcok színhelyéig sokfele megfordultunk egységünkkel. A gyors és felelősségteljes elhatározások ideje volt az: biztos kezű azonnali beavatkozáson múltak életek, s ezt csak önuralommal, fegyelmezettséggel, szigorú életrenddel győztem. Álmodozásra kevés idő jutott. A sebészetet igazán ott tanultam meg. Emberséget is ott tanultam. — Az emberséget tanulják? — Családunk katona család volt. Apám k.u.k. altisztként szolgált egész életében. Törvénytelenséget soha nem követett el, de lehetőségeihez képest mindig segített. Cserében becsülték: emberségéért. Vagyonunk nem lévén, leginkább ezt hagyta rám, így jobb? — És mit csinál a katonaorvos békében? — Például befejezi az egyetemet. Mielőtt ide, Kolozsvárra kerültem, Sepsiszentgyörgyön, Temesváron és Iași-ban teljesítettem szolgálatot... — A szavai erősen katonásak, a katonaorvos elsősorban katona? — Rendszeresen vállalok ügyeletet civil kórházban is. A sürgősségin. — Van különbség a kettő között? — Rossz a kérdés. A betegség mindenhol betegség, a mi kötelességünk pedig független az intézmény jellegétől. — Nehezebb ütközetes? — Huszonhárom perforált belső sérüléssel került hozzánk 1970 decemberében egy fiatalember. A nevére is emlékszem, Shoe Damiannak hívták. A szakirodalomban szinte egyedülálló eset volt. Amíg altattuk, arról beszélt, hogy a tanulmányait szeretné befejezni. — Miért épp a sürgősségin vállalt ügyeletét? — Úgy is mondhatnám, a sebészeti beavatkozások itt emlékeztetnek leginkább az egykori frontszolgálatra. Ezért nem tiltakoztam az imént az ütközet szó ellen. — És valóban nem álmodik? — Bizonyos értelemben igen ... De előbb most felvágom egy illetőnek a hasát... A MÁSODIK Utána. Az arc nyugodt. Kissé talán... Nem, nem fáradtság ez. Más. Olyan, mintha valaki életének egy nagyon fontos percéből hirtelen átlépne egy köznapiba, és még nem tudja átvenni a könnyedebb hangot. De leginkább mégis önmagához hasonlít. Annak az arca ez, aki a kötelességét teljesítette. Csakhogy itt a sikerélmény nagyobb. — Mondjam azt, hogy sikerélmény ügyben szerencséje van? És ha a beteg meghalt? — A beteg él. Az arc nyugodt. És nincs lelkem őt idegesítő kérdésekkel bombázni. — Magánéletéről... — mondom zavarom végén. — Olyan, mint általában. Család, gyerekek. — A felesége? — Gyógyszerésznő. Betegem volt Sepsiszentgyörgyön. Az osztályomon feküdt, így ismertem meg. Gyerekkoromban egész jól beszéltem magyarul. Manapság, ha valami nehézségem adódnék, legszívesebben anyósomat kérem tolmácsul. — Hová való? — Szeben környékéről származom. Nyaranta visszalátogatunk oda. Ott tanultam meg németül is. — Mit tart a legfontosabbnak családi életében? — A kölcsönös bizalmat. — Például. — A nagyobbik lányom angol szakos. Tőlünk távol él, Bukarestben, s gondolom, nem fogja indiszkréciónak számítani, ha elmondom, nincsenek titkaink egymás előtt. Érzelmi életének alakulásába éppúgy beavat akár szakmai, mindennapi gondjaiba. Első udvarlójáról is legelőször engem tájékoztatott... — Na, és hogy állunk az álmodozással, most, hasfelmetszés után? — Ahogy mondtam, bizonyos értelemben előfordul. I— Például. — írok. A HARMADIK Mert, hogy az imént a portréba begyalogolt egy néni. Az első emeletről jött le — egyik kezével botra, másikkal az ápolónő karjára támaszkodva. Vigyázva lépegetett, és vigyázva, féloldalt ereszkedett a karosszék szélére. Sápadt még ő is, sápadt a hangja is, de lejött, mert ő ezt hozta ajándékba a főorvos úrnak. Hogy lássa, tud járni... A főorvos tenyerébe fogta a néni fejét, megcsókolta. Erre nem számítottam. Azt hiszem, ezt csak őszintén lehet csinálni. — Fiatalon már kacérkodtam a gondolattal. Irodalmat akartam tanulni. — Ezért van jelen beszélgetésünknél Eminescu? — Ha nem hangzik patétikusan: eszményképem. — Mikor kezdett el írni? — Mondom: diákkoromban, Kolozsváron. Majd a Bukarestben megjelenő kulturális- társadalmi-politikai folyóiratnak, Gandireónak szántam egy értekezést... a Akkor még nem ismertem a marxizmust, és nagyon izgatott a misztika ... írásom a vallásból ismert mennyei díszletekről szólt. Arról, hogy az ember saját földi vágyait vetítette oda. Mondanom sem kell, elutasították. — Ez a könyv, most látom, az Ön nevét viseli... — A közelmúltban jelent meg. Novellák — Várjon csak, lefordítom a címet: Egyesek az élők közül. Jó? — Tükörfordításnak jó. • A kórházi munka, illetve bocsánat — szolgálat, ahogy ön mondja, egyben élményforrás is? — Másodsorban. Az emberek betegségeikkel együtt bajaikat is magukkal hozzák. A gyógyszeres kezelés, a műtéti beavatkozás néha nem minden. A gyógyuláshoz olykor valami többlet is kell, amelyet a környezet viszonyulása adhat vagy vonhat meg a betegtől. Általában a betegséggel arányosan az emberek érzékenysége is változik, gondjait-bajait hajlamosak Magánéletük felnagyítani ilyenkor. A kórházi elkülönítés sem tesz mindenkinek jót. Vannak, akik egyenesen irtóznak tőle: ezek bizalmát feltétlenül meg kell nyernünk. A korábban emlegetett többlet miatt nagyon fontos ez: baráti légkört kialakítani kezelő s kezek között. A megbecsülés és a tapintat talaján nyugvó barátságra gondolok. S ekkor elengedhetetlen a magánélet ismerete, vagy annak a környezetnek a megismerése, amelyből betegünk ideiglenesen kiszakadt. — Eszerint irodalmi ténykedés eredeti foglalkozásának mondhatnám „mellékterméke". — Ne haragudjon, a „mellékterméket" visszautasítom, nemcsak lekicsinylő tartalma miatt, hanem mert meggyőződésem, hogy sem operálni, sem írni nem lehet másképpen, csak teljes emberi felelősséggel, egész emberként. — Ez igaz, de akkor meg kell kérdeznem még valamit: önmagával mindkét minőségében elégedett? — Ha ilyesmiket kérdez, közhellyel válaszolok: dolgainknak nem lehet köze az elégedettséghez. Nem azzal vesződöm, hogy méricskélek. A posztomhoz különben is mások rőfjét használom. Tehát elégedett sem lehetek. Képességeimhez mérten igyekeztem helyemet megállni. — Mi a különbség aközött, ahogy az író és aközött, ahogy az orvos látja a világot? — Ezen még nem gondolkoztam, de most megtehetem. Orvosként feltétlenül bizakodó vagyok — és ez a nehezebb. Újabb és újabb biológiai hibákat fedeznek fel rajtunk naponta. Annyit, hogy attól már régen megszűnhettünk volna létezni. Szent-Györgyi professzor igenlésének vagyok mégis a híve. életA bajok szétszóródtak. Nehezebb nyakon csípni őket. Felismerésük bonyolultabb, mert mi is bonyolultabbakká lettünk. A diagnosztizálás ma éppen ismereteinkkel arányosan sokoldalúbb és körültekintőbb mint ezelőtt, emiatt ott is meglátjuk a bajt, ahol nem láttuk meg ezelőtt. És ez bonyolító tényező. A kevesebb tudás a feladatot is egyszerűsíti. Mármint azt, amit elvégezni képes. — És mint író? — Kevesebbet szorongok. A szorongás legtöbbször rosszul kódolt álmaink eredménye. A teendő, hogy revideáljuk álmainkat. Másképpen: reálisan kell álmodni. — De hisz Ön valójában nem is hisz az álmokban? — De igen, írtam két regényt. Olyan emberek indítottak erre, akiket egész közelről, mondhatnám belülről ismertem. Előbb reálisan megoperáltam, aztán megálmodtam őket. — És mit tegyünk mi, akik nem tudunk operálni? — Ne operáljanak. ZSIBÔI BÉLA A vidéki sajtó rejtett értékei Dr Csiky János A Hét 11. számában arról írt figyelemre méltó cikket, hogy van miből megírni Gyergyó könyvét. A cikk nemcsak a gyergyóiakat érdekli, hanem mindazokat, akik a honismeret fontosságát felismerték, az ifjúságot is, amely kirándulni megy a Gyilkos-tóhoz, vagy a népművészet, a népi élet rejtett kincseit, értékeit akarja megismerni. De felmerül itt a vidéki időszaki sajtó fontossága is, ez pedig minden kutatót érdekel. Dr. Csiky János ugyanis többek között ezt írja: „Gyergyóban már a múlt század eleje óta voltak hetilapok: Csík vármegye, Gyergyó, Gyergyói Újság, Székely Szó, Gyergyó vidéke." Meg kell vallanunk, hogy ezeket a lapokat nem ismerjük, és hiába lapozzuk föl a Korunk évkönyvét (1974), a fenti címeket nem találjuk meg benne. Valószínűnek tartom, hogy a fenti közlésben van egy kis tévedés: a múlt század elején indult erdélyi lapokat ugyanis ismerjük, ezek, mint például a Hazai vagy az Erdélyi Híradó, a Múlt és Jelen stb. mind Kolozsvárt jelentek meg. A kisebb erdélyi városokban jóval később, többnyire csak a század 80-as, 90-es éveiben indultak heti esetleg napilapok. Ezeket a lapokat azonban ma még alig tudjuk áttekinteni, mert megfelelő sajtóbibliográfiák, főként egy vidéki városban, nem állanak rendelkezésünkre. Így tehát, aki Csík és Gyergyó életéről, múltjáról, természeti kincseiről stb. valamit meg akar tudni, az elsősorban a Benkő József, az Orbán Balázs, a Benkő Károly vagy pedig a helyi szerzők, orvosok és szakemberek munkáit veszi elő és használhatja is bizonyára igen sok haszonnal. Ha azonban a vidéki élet eseményeit akarjuk megismerni, vagy pedig a társadalmi, a művelődési élet fejlődése, a vidéki írók és művészek élete és munkássága, a választások lefolyása, a különböző helyi intézmények, egyesületek tevékenysége érdekel, akkor ehhez az alig ismert vidéki sajtóhoz kell fordulnunk. Egyes esetekben az így kapott képet teljesebbé teheti egyegy város vagy vármegye kalauza (Kolozsvár, Torda, Hunyad vármegye, Erdély stb.) vagy esetleg az egyesületi évkönyvek. Ezekről azonban hasonlóképpen nincs összefoglaló bibliográfiánk. Számos esetben csak a kérdéssel foglalkozó helyi értelmiségiek (szerencsére ilyenek is bőven vannak mindenfelé), néha-néha a régi könyvek gyűjtői tudják azt, hogy a Nemere, a Székely Nemzet, az Aranyosvidék, a Közérdek, a Nagybánya és vidéke, Szolnok-Doboka mely években jelent a meg, és hol található. Az időszaki sajtó gyors pusztulásra van ítélve a magánlakásokban, mert nincs hely a megőrzésére. A hazai magyar sajtótörténet részletes feldolgozása megfelelő gyűjtés hiányában eddig még anyagnem történhetett meg, de a kezdeményező lépések már megtörténtek ebben az irányban. Ha ezen az úton tovább akarunk haladni, akkor szükségesnek látszik a vidéki sajtó pontos felmérése is, és egy olyan bibliográfia összeállítása, amely a művelődéstörténet kutatóinak és a vidék megismerését fontosnak tartó értelmiségnek nagy segítséget ad. VITA ZSIGMOND Ki a gödörből DE HOGYAN? A Hét április 5-i számában Zsobokról olvashattam. Nem ismerem Zsibói Bélát, aki egy ilyen, egész újságoldalas helyzetfelmérésre vállalkozott, ismerem viszont szülőfalumat, ahova (szintén mint vasútnál dolgozó) esztendőnként legalább egyszer hazatérek, s ismerem lakóit is. A riportnak már a legelső mondatán kénytelen vagyok korrigálni, mert így hangzik: „A Szilágy megyei Zsobok község az Almás völgyében fekszik.” Hát nem község, hanem a jóval távolabbi Almás község egyik faluja Zsobok. Ami, gondolom, olyasmit is megmagyaráz egyúttal, miért oly nehéz oda bejutni, megfelelő út híján. Zsoboknak termelőszövetkezete sincs. Itt csak a farnasi termelőszövetkezetnek van egy brigádja, ahogyan Kispetriben és Sztánán is, ugyanannak a gazdaságnak. Nem rám és nem ide tartozik most annak taglalása, hogy a zsobokiaknak ebből a tényből kifolyólag sérelmük is van (vélt vagy igaz, szintén nem rám tartozik megállapítása), mégpedig olyan, ahogy ők legalább annyit dolgoznak a gazdaságért, mint a másik három falu együttvéve. Mindig és sok embertől hallom ezt, amikor hazamegyek, feltételezem, Zsibói Bélának is elmondták. Elvártam volna hát tőle, hogy amennyiben nem értene egyet az ilyen felfogással, érveivel verje vissza, vagy ha egyetért is, egyáltalán szóljon róla. Azokat a bizonyos bokályokat viszont nem hallgatta el, pedig azok egyáltalán nem is léteznek arrafelé. Székelyföldi házakban valóban sok helyt lóg még a falon bokály, de Kalotaszeg falvaiban, beleértve Zsobokot is, sohasem lógott, ma sem lóg. Kancsók igen, festettek, színesek, tányérok is, gyönyörűek, és itt-ott még mindig van belőlük elég sok. És valóban kezd megnőni a helyi becsük, ahogyan a szőtteseké is, régi varrottasoké. A falu tesz is ezért sokkal-sokkal többet, mint amennyi a riportból kiderül. A Jakab házaspár (igazgató-tanító) jóvoltából a helybeli kultúrotthon valóságos népművészeti múzeummá lett, csakis helyből gyűjtött kancsók (nem bokályok!), tányérok, varrottasok, szőttesek díszítik a falakat. riportból idézem: „Festett falA védőket nem látni, a feliratosok is a konyhába szorultak. S ami a legörvendetesebb talán, ányzanak a gipszangyalkák, hia színes üveghalak meg a többi gicccsinálmányok hada is. A riporter csodálkozik. Pedig a szemébe tűnhetett volna: Kalotaszeg egyik olyan falujában jár, ahol a népi varrottas és díszítőművészet talán leginkább mentes maradt a vásári, olcsóbb hatásoktól. Egészen természetes hát, hogy a gipszangyalkáknak, üveghalaknak s ilyesmiknek nincs itt becsük. A riportból azt olvasom, hogy : „Kevés még az új, széles ablak." Én, amikor hazavetődök, mindig az ötlik szemembe, hogy milyen sok van már belőlük! Persze, lehetek elfogult a szülőfalummal, tűnhet ez viszonylag kevésnek is más falvakhoz mérten, más szemében. De abban semmiképpen sem érthetek egyet, miszerint a falucska népe (vagy akár egy része) idegenkedne a közügyektől, mint írja: „Politikai, adminisztratív, kulturális téren egyaránt idegenek maradtak falujuk mindennapi életétől." Ennek ellenkezőjére tények sokaságát sorolhatnám. írásának alapgondolatát különben osztom, mely szerint a zsobokiak igyekeznek kijutni az elszigeteltség gödréből. BODIS DEZSŐ Brassó NAPIRENDEN Hol sántít... A napokban megtudtam, hogy hol „sántít" (vagyis késik) Marosvásárhelyen a könyvüzletek, tehát az olvasók könyvellátása. Évek óta tapasztalom, hogy Kolozs, Hargita, Brassó vagy Kovászna megyében két-három-négy héttel hamarább jutok könyvekhez, mint Maros megyében. A marosvásárhelyiok már harmadik könyvesbőlhete nem kaptak „friss" könyvet. Ennek az oka pedig — horribile dictu — az, hogy elromlott a könyvelosztó kocsija. Jó, jó — mondják a türelmesebbek : a könyv nem számít, végül csak eljut az olvasóhoz, az élelmiszerrel ne forduljon elő ilyesmi. Én viszont azt a következtetést vonom le ebből, hogy a késlekedők igencsak lebecsülik a szellemi táplálék fontosságát. PETHO LASZLO Marosvásárhely