A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-28 / 9. szám
Híd a lelkek között Beszélgetés Lakatos Istvánnal, nyolcvanadik születésnapján Ötvenegy esztendős férfi doktorált filozófiából summa cum laude 1946-ban a Bolyai Tudományegyetemen. Főszakja az etnográfia volt, mellékszakja művészet- és irodalomtörténet. Doktori értekezésének tárgya: a román népdal és irodalma. Erről a kérdésről már 1939-ben tanulmányt közölt Budapesten. A doktorandus életkora alig különbözött a professzorokétól, akik elé vizsgázni állt. Jancsó Elemérnél tíz évvel idősebb is volt, György Lajosnál csak öt esztendővel fiatalabb. Vizsgáztatta még Gunda Béla és Felvinci Takács Zoltán. Egyetemeinken nem volt ritkaság akkoriban az öregdiák, külön törvény biztosította a kiesett háborús, üldöztetéses esztendők gyors bepótlását. Ennél a jelöltnél azonban nem erről volt szó. Ennek a jelöltnek már volt egy diplomája, mégpedig igen jó szakmája; negyedszázada Kolozsvár útosztályának mérnök-vezetője, aki ceruzájával alaposan beleavatkozott a modern városkép kialakításába. („Minden utcához, járdához van valami közöm.") Miért jelentkezett hát filozófiai doktorátusra? És miért alakított még előbb, jóval előbb modern zeneszerzők , Kolozsváron először játszó vonósnégyest? És miért foglalkozott zenetörténettel, mérnöki pontossággal és filológus szenvedélyességgel, már a harmincas évek óta? Ezekről faggatom a nyolcvanesztendős Lakatos Istvánt. Munkájától vonom el, most is naponta két-három órát dolgozik újabb zenetörténeti könyvein. Azután pedig — ahogy mondja — átvedlik „járásbíróvá". Sétál jó másfél órát, és bírja a járást, még a Görögtemplom utca meredek kapaszkodóin is. Mi más lenne hát, mint „járásbíró", nevet a hasonlaton. Nem tudna meglenni tréfacsinálás nélkül. A tréfálkozó ember jobb ember, azt vallja. És nem tudna meglenni munka nélkül. Hazajön, elő a rajztáblát, egyik szélét a térdére fekteti, másikat az ágyára, így ír harminc esztendeje. Mivelhogy a szobájában nem férne el egy testes íróasztal. „Látod, ezért jó, hogy mérnök is vagyok — neveti ki ezt is. — A sors hozzászelidített a rajztáblához." — Minden más kérdés előtt ezt érzem a legérdekesebbnek: hogyan lesz egy okleveles mérnökből elismert zenetörténész? — Bizonyára úgy, hogy eleve annak születik. Mióta az eszemet tudom, mindig zenéltem. Talán már Alsóterlencen is, Krassó-Szörény megyében, ahol első gyermekéveimet töltöttem. Nyírbátorban, ahová a szüleim később elkerültek, bizonyosan. Iskolába még nem jártam, de már hegedültem. Emlékszem, hogy egyenesen a harmadik elemibe írattak be, írni-olvasni ugyanis a családban tanultam meg. A zene tovább kísért diákéletemben. A zenei elmélet alapismereteivel Jacob Mureșianu ismertetett meg Balázsfalván, ahová 1905-ben gimnáziumba írattak be. Két osztályt végeztem Balázsfalván, aztán átjöttem a kolozsvári unitárius kollégiumba, s itt érettségiztem 1913-ban. Történelemből Kelemen Lajosnál. Jó zenetanárom volt itt is, Sándor János, aki növendékeivel nem megutáltatta, hanem megkedveltette a zenét, érzékennyé tett a szépségei iránt. Érettségi után apám azt kérdezte, hogy most miként képzelem el a jövőmet? „Megyek a zeneakadémiára" — feleltem. Józan apám nagyon meghökkent ezen. „Cigányprímás akarsz lenni?" — kérdezte, s nagy szelíden magyarázni kezdte, hogy előbb szerezzek valami „komoly" diplomát, azután kedvemre muzsikálhatok. De egyetemistaként is tovább tanultam hegedülni, most Koncz János lett a mesterem. A mérnöki diploma később csakugyan függetlenséget biztosított számomra, kedvtelésből zenélhettem, s azt játszhattam, amit szerettem. Még a fronton is muzsikáltam, Traian Grozávescu meg énekelt hozzá. — Az eddigi legnagyobb román tenorista? — A szomszédos ütegnél szolgált az olasz fronton, mivelhogy bánsági volt ő is. Én az első szigorlat után kerültem ki a frontra. Volt úgy, hogy Grozávescuval egy fedezékben aludtam hosszú ideig. Ő felül az emeletes ágyban, én alul, s ahogy forgolódott, fekhelyéről a széna a nyakamba hullt. Csak efölött kaptunk össze, másért soha. Egyik ütegtől a másikig lovagoltunk, hangversenyeztünk a katonáknak. A frontkatonák humora elnevezett minket „lovasított tábori muzsikusoknak". — Barátságuk a frontszolgálat után is folytatódott? Milyen emlékeket őriz Lakatos István a tragikus sorsú román énekesről? — Legszebb emlékeimet idézhetem fel. Találkoztunk Pesten is, Kolozsváron is. Grozavescu a pesti Zeneakadémián tanult, Sik József volt a professzora. Én is ott voltam tovább műegyetemi hallgató. Bizonyos vagyok abban, hogy Csutka bármiben segít rajtam, ha szükségem lett volna erre, miként én is mindent megtettem volna érte. Ja igen, Csutkának hívtuk mi, közvetlenebb barátai. Talán azért, mert éneklés közben fel-alá járt az ádámcsutkája. Kolozsváron nagy sikerrel énekelt. A húszas évek elején a bécsi Operában vállalt szerződést. Ma sem tudok megrendülés nélkül gondolni tragikus halálára; a felesége hirtelen indulatában, féltékenységből agyonlőtte. — A zenetörténet számon tartja, hogy a két világháború között Kolozsváron Lakatos István előbb másodmagával adott hangversenyeket, aztán trióvá bővült az együttes, majd megalakult az a vonósnégyes, amelynek Lakatos István meg Holló Endre mellett előbb Benedek Ernő és Mestitz János, utóbb Schul György és Eichner Andor volt a tagja. A vonósnégyes klaszszikus kamarazeneműveken kívül a hajdani Kolozsváron elsőnek játszott olyan modern zeneszerzőket, mint Debussy, Reger, Ravel, Bartók, Sabin Drágoi, Kodály, Malipiero, Milhaud, Mario Bruschettini, Mario Labroca. Mi jelentettek ezek a hangversenyek az akkori Kolozsvár zenei életében? — Nemcsak a „zeneértők", de a hozzá se konyítók is nemegyszer felháborodtak „merészségünkön". Ennek a városnak ilyen szempontból különös „hagyományai" is voltak. Ha egy zeneszám vagy valamelyik zeneszerző művészete nem tetszett vagy nem értették meg, a kottát néha még el is égették. Ruzitska György leír egy ilyen történetet, olvasható az 1973-ban megjelent Kolozsvári magyar muzsikusok emlékvilága című Téka-kötetben. Wesselényi Farkas báró zenekedvelő házánál szakadt volt két pártra „a zenélésben részt vevők" szenvedélyes gyülekezete. „Az egyik estén a vita oly élessé vált, hogy a nagy zeneterem egyik oldalán Beethoven C-dúr zongoraszonátáját (op. 53.), és a terem ellenkező oldalán pedig Prinz Louis Otteróját (F-dúrban) nagy ünnepélyességgel elégették a kályhában. Vacsora után a két párt békítésén fáradoztak, de miután az nem sikerült, az ügy elintézését egy másik összejövetelre halasztották." Ezt írta Ruzitska 1814-ről. Száz évvel később, pontosabban a húszas években elkezdtük próbálni Bartók II. vonósnégyesét. Hetente kétszer próbáltunk a Pákóczi út 8. szám alatti ház emeletén. A földszinten egy táncmester lakott. Tehát — zeneértő. Még a rendőrségen is fel akart jelenteni, hogy ilyen zene nincs is, csak mi találtuk ki az ő háborgatásukra. — Végül is előadták-e Bartók vonósnégyesét? — Természetesen. Volt a Monostori úton egy nevezetes magyar újságíró klub, ahová persze nemcsak magyar újságírók jártak. Haladó emberek jöttek ott össze. Egyik teremben előadásokat is rendeztek, szavalókórusok szerepeltek, hangversenyeket tartottak. Itt mutattuk be a II. vonósnégyest. Itt játszottuk Max Reger vonóstrióját is. Bartókot máshonnan érkező művészek ugyan már játszották a városban, sőt 1922-ben maga Bartók Béla is fellépett, saját műveit játszotta, de kolozsvári együttes akkor muzsikált először Bartókot, a II. vonósnégyest meg éppenséggel mi szólaltattuk meg először ebben a városban, úgy 1925-ben vagy 1926-ban, már nem emplékszem erre pontosan. — Az időben persze javában folyt a harc akörül, hogy érthető-e vagy érthetetlen Bartók zenéje. A Lakatos-kvartett számára az első pillanattól kétségtelen volt a bartóki zene értéke? — Hazudnék, ha ezt mondanám. Nekünk is meg kellett küzdenünk azért, hogy Bartókot megérthessük, mondanivalóját érzékelhessük. Az utolsó oldalon például a Lentót egy ideig sehogy sem tudtuk érteni. Újra és újra játszottuk, mert csak így hatolhattunk be a bartóki világba. Minden zenei érzés ezzel kezdődik: be kell hatolni a művész világába. Megéreztük, mert a zenét az ember inkább érzi, hogy ezzel a művével Bartók gyászhangulatot akart sugallni. A II. vonósnégyes az első világháború idején, a háború végén született, az akkori életérzést fejezi ki — hangokban. — Pista bácsi a húszas évek elejétől foglalkozott Kodály Zoltán zenéjével is. 1923-ban Kodály zeneszerzői jelentőségéről írt a Keleti Újságban. 1933-ban az Erdélyi Szemlében — Sütő-Nagy László folyóiratában különben valamikor verseket és képzőművészeti bírálatokat is publikált — Kodályt a klasszikus magyar zene megteremtőjének nevezte. Kiérzik, hogy meg kellett küzdeniük Kodályért, mint minden igazán modern tehetségért a zenében. — A kodályi zene útja csakugyan göröngyös volt a koncerttermekben. Megismertetéséért Erdélyben sokat tettek Domokos Pál Péter Csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi kórusai. Vagy elfeledkezhetünk-e a későbbi időkből Nagy István nevezetes kórusáról, a népdalkultúrát tudatosító tevékenységéről? Iváni Zoltán 1936-ban már ezt írhatta le az Ellenzékben: „...az erdélyi énekkarok jól meg vannak szervezve, jó képességűek, de rossz irányban fejlődnek, ám az ifjúság jó úton halad, és néhány éven belül Kodály és Bartók művei népszerűek lesznek Erdélyben." Két évvel azelőtt a Bánságban volt Kodály-bemutató, amelyet meg szeretnék említeni, már azért is, mert Radu Urlureanu emléke előtt újra tiszteleghetek. A temesvári és aradi hangversenyeken, 1934 januárjában Kodály is megjelent Az előadók között szerepelt a temesvári filharmonikus zenekar, egy helybeli énekkar és Laurisin Miklós pesti tenorista, mint vendégszólista. A betanítást és a vezénylést Radu Urlaceanu végezte, ő volt az egész ünnepség spiritus rectora. A közönség nevében Kodályt három nyelven köszöntötték, ő pedig válaszában kijelentette, hogy a temesváriak különböző anyanyelvűek, és ez a hangverseny is bizonyítja, a különböző ajkú közönség lelki összehangolásában milyen fontos szerepe van a zenének. A műsoron szereplő Psalmus Hungaricusnak őszinte sikere volt, a helyi lapok is melegen írtak róla. A hangverseny műsorán szerepelt Enescu I. rapszódiája, meg egy Glazunov-mű is, a Stenka Razim szimfonikus költemény. — Gheorghe Marisescuval közösen, 1957-ben, két nyelven egy könyvecskét jelentetett meg „Román—magyar zenekapcsolatok a múltban" címmel. Zenetörténészként miként ítéli meg e kapcsolatok feltárását: elvégeztünk-e mindent? Milyen tennivalók maradtak? — Mindent?! Nagyon sokat tudunk a román—magyar zenei kapcsolatok történetéről, a kölcsönhatásokról, az egymás megismerésére irányuló törekvésekről. Említsem újra Balassi Bálintnak román népi dallamra írt magyar versét? Tinódi Lantos Sebestyén Cronicáját — 1554-ben nyomtatták Hofgreff György kolozsvári műhelyében, s ez alkalomból itt metszették fába az első magyar hangjegyeket —, amely krónika két román vonatkozású históriás éneket is magában foglalt? Említsem újra Kájoni János ma is eleven emlékezetét? A kuruc kori közös dalolásokat? Liszt Ferenc moldvai hangversenyeit, amelyeken — Gheorghe Asachi szavai szerint — „lelkének lobogó tüze ujjain keresztül hatolt be a szívbe és lelkesítette a néma húrokat, hogy tetszés szerint játszón legmélyebb, legtitkosabb érzelmeinkkel"? Az író és zenekritikus Nicolae Filimon megállapítását említsem, hogy a magyar zene magával ragadó temperamentumának forrása a népzene mély és gazdag érzelemvilága? De szóljak inkább én — nyolcvanesztendősen is — a feladatokról, ahogyan látom? Ezen a tájon, az erdélyi városokban a zenetörténet háromágú, éppen ezért aki a szintézist akarja elkészíteni — szerintem ez lenne az egyik feladat —, annak a román, a magyar, a német zenei hagyományokat és sajátosságokat egyképpen kell ismernie. Magam is ezt próbálgatom, a szintézis lehetőségét. Nézd, én egyik tanítómesteremnek Seprődi Jánost tartom. Seprődi mindig érzékeny volt a magyar—román kölcsönhatásokra. Betegen, halálát érezve azt mondta, hogy ő valamit elkezdett az erdélyi magyar zenetörténetben, de nem sokáig tudja folytatni, ez a munka reánk vár, a tanítványaira. — Magyarul az első román zenetörténetet Pista bácsi írta meg. A zenetörténész személyes élményeire lennék kiváncsi román zeneművészekről. Említette, hogy Balázsfalván Jacob Muresianu volt a zenetanára. Őt egyenesen fel kell már fedeznünk a magunk számára. Alkotásaiban az erdélyi román zenészek közül ő közeledett elsőnek a népzenéhez. Az ő útját járták aztán Ion Vidu, Gheorghe Dima, Brediceanu és mások. Az 1857 és 1917 között élt Mureșianu zenei tudása és művészete megbecsülésben részesült az erdélyi magyar zenei körökben is. Saját műveiből 1909-ben hangversenyt adott Kolozsváron, s ekkor Farkas Ödön igazgató meghívta tanárnak a zenekonzervatóriumba. De Iacob Muregianu úgy érezte, nagyobb szükség van reá Balázsfalván. — Zenei krónikáiból kitűnik, hogy személyesen ismerte George Enescut . Ritka ember volt, zseni és igazi jellemnagyság. 1923-ban hangversenyezett Kolozsváron. A koncert szünetében odajött hozzám az opera titkára, aki ismert, és azt mondta, menjek vele a művészszobába, mert Enescu vár. Megkérdezte a környezetétől, hogy vannak-e magyarok a teremben, szeretne magyar művészekkel találkozni. Megölelt, mindenről kifaggatott, mit csinálok, hol tanultam, ki volt a tanárom. Kiderült, hogy még a vonósnégyesünkről is tud. Nincs-e bajom a hatóságokkal, kérdezte, csak szóljak neki, ha segítségre van szükségem. Románoknak és magyaroknak mindig meg kell érteniük egymást, tette hozzá. " A romániai magyarság zenekultúrája csak az elmúlt harminc esztendőben bontakozhatott ki igazán, miként Lakatos István zenetörténészi pályája is. Az új romániai magyar zeneművész és zenetörténész nemzedékek megbecsült tanára volt. Hát a volt professzor kiket tart kedves diákjainak? — Nekem kétféle hallgatóm volt: aki hallgatott engem, és aki tanult tőlem. De túl a tréfán, mindeniket igen szeretem. Tizenhárom esztendeig tanítottam zenetörténetet. Aki ma zenetörténetet művel magyarul Romániában, az mind a tanítványom volt. Soroljam is őket? Munkámat a főiskolán Benkő András folytatja, igen kiválóan. Egyike legjobb zenetörténészeinknek. Aztán ragaszkodom Almási Istvánhoz, Angi Istvánhoz, Demény Piroskához, Farkas Sándorhoz, Junger Ervinhez, Kozma Mátyáshoz, Szabó Csabához. • Szenik Ilonához, Terényi Edéhez, Zoltán Aladárhoz ..., vigyázz, szedd őket betűrendbe, ha esetleg másként mondtam volna, mert egyik volt tanítványomat sem szeretném megsérteni. — Ha már neveket említett, úgy tudom, hogy a londoni zenei világlexikon számára is hordoz magánál egy névsort. Pista bácsit a nemzetközi zenei élet ismert munkásaként felkérték, hogy írja meg a lexikon címszavait a romániai magyar zeneszerzőkről és zenetörténészekről. — Most készül a Grove's Dictionary of Music & Musicians hatodik kiadása. Az ötödik kiadás 1954-ben jelent meg, azóta felnőtt egy újabb nemzedék. Több munkatársat kértek fel Romániából, én a magyar nemzetiségű zeneszerzők és zenetörténészek, zenei folkloristák adatait gyűjtöm. A lexikon szerkesztősége pontos névsort küldött, hogy kik érdeklik őket. Kiválóan tájékozottak a romániai zenei életben, s ezen belül a romániai magyar zeneszerzők, zenetörténészek munkásságáról. De azért egy-két névvel ki kell egészítenem anévsorukat. Még reálisabb, méltányosabb, igazságosabb legyen. A zenében is mindig az igazság volt a mértékem. • BEKE GYÖRGY Zene és szabadvers A Rádió-televízió augusztus 23-i pályázatán jutalomban részesült Fátyol Tibor Romulus Vulpescu szövegére írt balettzenéje. A két szerző művét — egyelőre koreográfia nélkül — magnós audíció keretében mutatták be hétfőn este a fővárosi Petőfi Sándor Művelődési Házban. Az évszakoknak megfelelően négyes tagolású munka a paraszti lét történelmi sorsfordulóiról beszél: az egykori gazdasági cselédek kizsákmányolásáról, parasztlázadásról, háborúról, felszabadulásról, földreformról, a szocialista átalakulást biztosító munkás—paraszt szövetségről, a párt vezette harcról a jövőért. A cím: Cu soarele în vîrf, ca în baladă — nehezen és csak körülírva fordítható magyarra, tán így: A nap nyomában, akár a mesében. A zenével párhuzamosan, azzal dialogizálva hangzik mindvégig az énekmondó szövege — nem éneke, hanem szövege — szabadversben. De nem pusztán elbeszélés vagy magyarázat ez, hanem ugyanannak az élménynek-mondandónak a kétszólamú — zenei és irodalmi szólamú — kifejezése. A tánc hátteréül képzelték a szöveget, a szöveg háttere a zene, a zenéé a természetből vett hanghatások muzikális feldolgozása. Fátyol Tibor a természet hanganyagát alkotólag, harmonikusan és funkcionálisan olvasztja egybe a hangszerek muzsikájával, nem pusztán idéz az auditív valóságból — patakot vagy dörgést, harangot, szívdobogást —, aminthogy a folklórból sem idéz, hanem szelleméből, a belső indítékaiból, reagálásmódjából ihletődik. Így, a természeti-társadalmi hangzásvilág visszaadásával mintha az emberi tudatnak az elemi hangélménytől a zenei elvonatkoztatásig terjedő útját járná újra ebben a muzsikában. BÍRÓ GYÖRGY ZENE: