A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1975-08-15 / 33. szám

Méliusz Józsefnek testvéri szeretettel — Nesze, egyél! Csipegesd ki magad­nak a tálból, amit szeretsz! Na, ne félj! Nem eszlek meg ! Én még gyereket sose bántottam, és ellenséggel is régen vere­kedtem, még Petőfi Sándor és Kossuth La­jos idejében! Ott álltunk a kőpad előtt, az öreg diófa alatt — én szemlesütve, ő mosolyogva —, és kínos helyzetemet fokozta az, hogy az öreg maga szólított le a fáról, és amikor kézzel nyúlt hozzám, én sunyin elkaptam a fejem. Fájó fülhuzogatásokat, pofonok zu­­hatagát vártam, és ő megsimogatott, tré­fás szavakkal csipkedett meg. A szeretet, az ötletek, a gyermek számára is érthető szójátékok csak úgy áradtak belőle, örök barátok lettünk. A tolvajságról többé szó sem esett. ★ Ott feküdtem a koncentrációs tábor egy félreeső, füves helyén, a barakkok háta mögött — két nappal azután, hogy a lá­zam elmúlt, és a flekktífusz kitakarodott belőlem —, és én a fejemben okozott ká­rokat vettem számba. Azonnal megállapí­tottam, hogy a kolozsvári címemet elfelej­tettem, hiába erőlködtem, nem tudtam megmondani, hogy hol laktam, milyen ut­cában és hányas házszám alatt, de íme, ez a jelenet Kreil bácsival még harminc év távolságából is előállott még a mézes dió ízét a kőpad keménységét s a bácsi kék szemének békeidőkre emlékeztető csil­logását is láttam. Ezután, hogy próbára tegyem magam és a fejemet gyakoroljam, latin közmondáso­kat Petőfi- és Ady-verseket mondottam föl, majd a bélféreg elleni receptet írtam fel képzeletben, azt a híres formulát, ahol a tizedes pont rossz kitétele esetleg a gyermek halálát okozhatja. Később a sötétből lányokat varázsolom elő, az első lányt, akit megcsókoltam, az első tapintható, látható selyemfehérneműt, az első kirándulást, ahol a lánykával me­részen lemaradtunk és a hó, hó, hahó ki­áltásokra se kerültünk elő.­S mint ahogy a kicsi csermelyek patakká, majd folyóvá izmosodnak, a kamasz emlékek ösvényein át eljutottam a zsidó lányig, aki az utol­só pénzén fogadott ügyvédet, amikor én a hadbíróság börtönébe kerültem. Képzeletem hímzőrámájára most a ko­lozsvári Vatra fatelep került. Az az an­gyalarcú lány, ott állt a mázsa előtt és egy féreg cigányasszonynak fát adott, s én az utca túlsó oldaláról figyeltem, a köl­tői lámpafényben láttam fehér homlokát és okos szemét. Végre-valahára elaludt a villany, az iroda ajtaja kinyílt, és én se voltam többé leselkedő, csillagok alatt di­dergő diák. Csókok erdejébe kerültem be­le. Talán a végtelenig folytattam volna e­­zeket az emlék-szólongatásokat, de ekkor a nevemet hallottam csengeni a délelőtt aranyhomályából. — Szi-lá-gyi! Szi-lá-gyi! And-rás! And­rás! A toronyban egy Schneider Hans nevű őr magyarnótát énekelt. Ezt máskor is megcselekedte, és sohase tudtuk megmon­dani, hogy barátkozni próbál-e velünk, vagy bosszant bennünket. A barakknál, a facipőktől elkoptatott négyszög közepén, ujjongva, papírdarab­kát lobogtatva Elekes Miklós főorvos vár rám. Ő volt az én hírforrásom, és én az alantasa, a hírmagyarázója. — Oroszok és amerikaiak áttörték a frontokat és Torgaunál, az Elba partján összeölelkeztek egymással. Berlint bekerí­tették. Nincsenek már összefüggő arcvo­nalak, csak sündisznóállások. Briggy a ba­rakkokba, és mondj el mindent! De kíméld magad! — Halló! Halló! Figyelem! Figyelem! Achtung! Achtungl Attention! Attention! — kiáltottam három nyelven. — Oroszok és amerikaiak áttörték a frontot, és Tor­gaunál, az Elba folyó partján, kezet nyúj­tottak egymásnak. — Hur­rá! A barakk ponyvái lengeni kezdtek, a haldoklók kinyújtották karjaikat, és most már biztosak voltak benne, hogy a halál meghátrál előttük, és ők hazamennek, vi­szontlátják a testvéreiket, a gyermekeiket, az asszonyaikat. Néhány csontváz engem a magasba e­­melt, mintha én lettem volna a győzelem kikovácsolója, holott csupán egyszerű hír­­magyarázó voltam, és abban is csak má­­­sodrangú, ölbe vittek a második barakkba. — Halló! Halló! Attention! Attention! Figyelem! Figyelem! Csak ennyit mondhattam és akkor az Appelplatz felől egy másik bemondó túl­harsogta a hangomat. — Achtung! Achtung! A felső parancs­nokság rendelete értelmében a tábort ki­ürítjük! Negyedóra múlva sorakozó az Ap­­pelplatzon! Minden ember három napra való élelmet kap: kenyeret, szalámit, va­jat. A menetképtelenek és a súlyos bete­gek a táborban maradnak Elekes és Me­nyász főorvosokkal együtt. Őket szekere­ken és vonaton szállítják tovább. Aki me­netképes és a betegek közé bújik, azt a­­gyonlövik!★ — Mit csináljak!? Menjek vagy ne men­jek? Álljak be az egészségesek közé, és induljak el velük? Kockáztatom az agyon­­lövést, ha a betegek közé bújok? Halálfélelem és életakarat között in­gadozva, sovány Hamletként ott álltam megint Elekes előtt. Tanácsért kihez fordul­hattam volna, ha nem hozzá, aki tizenöt évig a barátom volt? Talán nem ő hozott engem Kolozsvárra? És nem nála tanul­tam-e pszichiátriát és neurológiát? És nem ő szólított meg engem, amikor a f­ekktí­­fuszos csapattal a karanténtáborba érkez­tünk? És nem ő volt az őrzőm a betegsé­gem alatt? — Andriskám, drágám — szólott Ele­kes —, e pillanatban ezer ember futna fe­lém és mind tanácsot vár, de erre már nincs idő, mert menni vagy maradni kell, és én se vagyok okosabb, mint más. És neked is csak annyit mondhatok: hallgass az ösztöneidre, az életakaratodra, te tu­dod a legjobban, hogy mennyi strapát bírsz el, de ne felejtsd el azt sem, hogy a varsói gettóban a kiürítés alkalmával ki­irtották az egész reviert orvosostul, bete­gestül. — Szóval te azt mondod: menjek a töb­biekkel ! — Én ezt nem mondom! Magadnak kell a kérdést eldöntened! — Akkor én megyek! — Na menj! Isten veled! Andriskám, a viszontlátásra Kolozsváron! — Szervusz! Ő az ezerlapos, cementpapírra írott, flekktífuszról szóló kéziratát pakolta be lá­zasan, én meg a holmim után szaladtam, az ingem alá hidegvédőnek és szigetelő­nek két sor cementpapírt helyeztem el. Az összecsavart pokrócom a köpenyem felé került. Már-már azon voltam, hogy valamelyik ötös csoportba beilleszkedem, lehető­leg ismerősök és barátok közé, amikor a láger­ utcán, a hullahegyek tetején a Ban­dit ismertem fel. Úgy feküdt ott, mint va­lami szemétdombra dobott cipó vagy törött edény.­­ — Hát te vagy az, Bandi? Mégis ide­kerültél? Hiába etted a pondrókat, a fe­nyők tűleveleit meg gyökereket, ez se se­gített rajtad! Úgy látszik, az éjjel tört rád a halál! W. Bandi osztálytársam volt, első gim­náziumtól kezdve egy padban ültünk, e­­gyütt játszottunk az osztálycsapatban, e­­gyütt korcsolyáztunk a sörgyár jegén. S Prágában, medikus éveink alatt, együtt vettünk ki szobát Engem támogattak a szüleim, de Bandinak, a handlé fiának ke­nyeret kellett keresnie. Volt pincér a zsidó­menzán és segédmunkás a textilgyárban, majd cekkercipelő a piacon. S állandóan a húgaira, az anyjára, a tuberkulotikus, munkaképtelen apjára gondolt, és min­den hónapban pénzt küldött haza. Mire én Kolozsváron letelepedtem, ő már híres orvos volt diagnózisairól beszéltek min­denfelé, s amikor a gettó pribékjei érte jöttek, akkor is teli rendelőből vitték el. — Bandikám, drágám, de hiszen te megmenekülhettél volna! Ha páciensek vettek körül, kínáltak búvóhellyel, és egy paraszt átjött Felekről, könyörgött, hogy menjetek vele, ő átviszi az egész családot, elbújtat és megőriz benneteket, amíg a tűz elvonul. De te nem mentél, mert va­kon bíztál az I. G. Farbenindustrie-nak és a Bayer Meister Luciusnak küldött könyör­gő leveleidben, melyben az I. G. Farben­­industrie és a Bayer Meister Lucius készít­ményeiről írott cikkeidre hivatkoztál, és bambán hagytad, hogy elhurcoljanak, a feleségeddel, az aranyhajú lányaiddal e­­gyütt! És ide jutottál! Én most hírt viszek rólad, elmesélem a pácienseidnek utolsó napjaidat, de anyádnak nem írom meg az esetedet soha! Hadd higgye az öregasz­­szony, hogy még élsz, és hazakerülsz egy­szer!★ Nem tudom, mennyi ideig tartott az én inkább kutyanyöszörgésre, mint emberi be­szédre emlékeztető búcsúm volt osztálytár­samtól. Ám egyszeresek azon vettem ész­re magam, hogy körülöttem már ritkulnak az árnyak, a tábor haldoklott, s a hal­doklók magukba roskadtak. S nekem siet­nem kellett, hogy kikapjam a háromnapi élelmet, a kenyeret, a margarint, a szalá­mit. — Vigyázat! Senki se zabáljon meggon­dolatlanul! Mindenki magának zabál, ma­gának oszt be. Az út hosszú lesz! — kiár­­tott utánunk a Scharführer, ez a piros ar­cú, örökké pipázó, ikszlábú, egyenruhában is civil ember, aki mindig nagyon ember­séges volt velünk. És mentünk. Eleinte még a por is fölszállott faba­kancsaink alól, aztán már fű és avar tom­pította lépteinket, a dobogás elhalt, csak valami bizonytalan csörtetés hallatszott, melyben régi gyaloglásaim, élvezetes di­ákköri vándorlásaim, különböző járatokban tett kutyagolásaim szállottak föl, öt kilométer már mögöttünk volt, és én örömmel vettem tudomásul, hogy a szívem nem gyorsult föl, továbbra is csak a ren­des járatát végzi. — Álljon a menet! Itt tíz percet pihe­nünk! Aki akar, ehet is valamit! A scheu­­sereiesek kiállhatnak! Ezért senkinek se történik semmi baja! Egy kis nyárfaligetben voltunk, a guban­cos fűben a sárga virágokat hasas dongák látogatták. Még egy rég hamvadt tűz­nek a nyoma is látszott. Csak éppen ma­darak nem voltak sehol. Engem azonnal elnyomott az álom és a legszívesebben három nap és három éjjel aludtam volna. De már ráztak is föl. A Scharführer ma­ga bökdösött a bakancsával, és nekünk menni, mozogni kellett. És hiába sütött a nap nyáriasan, szinte erdélyies barátsá­gossággal, és hiába telt meg a bakan­csom ismerős áprilisi harmattal. Ez mind nem használt. Kezdtem lemaradni. Előttem vándorló koldus- és csontváz csapatok cammogtak. És mind erősebbek voltak nálamnál, és már csak azzal vigasz­taltam magam, hogy mindjárt megtettük a második öt kilométert, és akkor pihenő lesz, s akkor egykettőre beérem őket, és egyet alszom, és a kenyérből és szalámiból is eszem egy kicsit. A pihenőnél a Scharführer odajött hoz­zám, hanyatt fekvő arcomba nézett, atyai­on, a tanító módján, ahogy a lógósokkal, a lustákkal és iskolakerülőkkel beszélnek. — Meine Sohn! Ismerlek jól, és megsze­rettelek! Az elesett fiamra emlékeztetsz! Hidd el, hogy a javadat akarom! Ugye, velünk maradsz? Esküdj meg, hogy többé nem maradsz el tőlünk! Megesküdtem, de az eskümet nem­ tar­tottam be. Újra elmaradtam, előbb tíz lépést, azután tizenöt métert. És most már csak azzal nyugtattam meg magam, hogy szökni nem akarok. Hova is szökhetnék? És mit érnék vele? Peres felekként álltunk egymással szem­ben én és a szívem. A Scharführer élesen felém nézett, és megfenyegetett. A csapat most a németül csörgedező patak mentén egy még sűrűbb erdőbe ka­nyarodott be, nemsokára egy gyaloghídon dobogtattak át, mert tisztán hallottam a pallónyikorgást és a lábdobogást. S én nagyon megijedtem. Mi lesz velem, ha lemaradok, és egyedül kell mennem? Ekkor, mintha csak engem akartak vol­na vigasztalni, jobbra-balra dörögni kezd­tek az ágyúk, és ez úgy hatott rám, mint­ha harangok búgtak volna. Vajon mikor érnek el hozzám a karcsú, poros csizmájú felszabadítók? És megértenek-e engem? Már nem is a lábam vitt előre, hanem az ábrándozásom. Ekkor, épp a gyaloghíd elején, az ordí­tozó, vadul gesztikuláló Schneider Hans viharos szemével és töltött fegyverével ta­láltam szembe magam. Azonnal megér­tettem, hogy vár engem, és parancsa vann. A fűben bogarak zümmögtek, közömbö­sen és mit sem sejten, önmagukat s a buz­gó tavaszt ünnepelték, a németül csörge­dező patak, a nyírfakarfás gyaloghíd és messze, messze a mohától bársonyos zsin­­delyes ház a béke leckéjét mondották föl. Minden olyan volt, mintha nászutasok számára találták volna ki. És nekem meg kellett halnom. Éppen most és éppen itt és éppen en­nek a legénynek a­ kezétől! Már csak pillanataim voltak. Schneider Hansszal máskor is próbál­tam okosan beszélni, de csak pofonokat kaptam tőle. Most is kaptam egy pofont, akkorát, hogy a fűben, egy bokor alján találtam magam. Semmi kedvem se volt fölkelni — úgy gondoltam, hogy ha már úgy is meg kell történnie, maradjak itt, ezen a szép helyen és sírom a híd lábá­nál legyen. A csend gombolyagjában ültünk mind a ketten, én még éltem, igenis éltem, és lá­zasan gondolkoztam, és azt is megérez­­tem, hogy a legény nem tudja, mitévő le­gyen. Nyilván parancsa volt, hogy a le­maradókkal végezzen, de a parancsot el­lenparancs tiltotta le, amelyet egyenesen a szíve küldött hozzá, és én a habozást kihasználva, elkiáltottam magam: — Du bist mein Landsman! Tu ești con­săteanul meu! A földim vagy! A nagyhasú erdő három nyelven verte vissza a hangomat. Megint diákszavaló voltam, kicsit szónok, kicsit gyóntató pap egy búzavirág szagú sváb templomban. — Én facseti vagyok! — folytattam ma­gyarul. Hátranéztem, mögöttem az erős napsü­tésben Schneider Hans mosolygott felém. — Én meg betlenházi vagyok — felelte ő is magyarul. — Akkor te Facseten is jártál! — Persze, hogy jártam. Játszottunk a Szokoli kertben! Almaháborúztunk. Ren­geteg hullott gyömölcs volt abban az esz­tendőben. — És te meg akartál ölni! — De nem öltelek meg! íme, itt vagy, nem történt semmi bajod! Én a kivégzés­ről szóló parancsot összetépem, együtt megyünk haza! Engem vár az özvegy é­­desanyám és a két férjhez adni való hú­gom. Hans ledőlt mellém, fölhúzta az ingét, vallott a sebeiről: — Ez emlék Moszkva alól. — Ezt Kurszk környékén szereztem! — Ezt egy kievi kórházban vágták raj­tam, kivették az összezúzott bal vesémet. Utána az egyik orvos koncentrációs tá­borba küldött őrnek. Nehogy azt hidd, hogy szívesen mentem, de nem volt mit tennem.★ Rabruhás bajtársaimat egy kis faluban értük utol. Épp a templomtéren vonultak át, mögöttük por volt és hármat. Az őrök pedig a járdán kísérték őket. Körös-körül a teret betöltve takaroson kisfalusiasan szólt a harang. Gyerekek a szomszéd kis utcában, a li­liombokrok mellett abbahagyták a játé­kot, golyóikat zsebrevágták és dermedten követtek bennünket. A sekrestyés legyalo­golt a toronyból, a pap abbahagyta a mi­sézést, s kijött az öregasszonyaival. Valamennyien bennünket bámultak, mintha hipnotizálták volna őket és egy kis lelkiismeretfurdalást is érezhettek, hiszen a környékükön koncentrációs táborok lán­colata volt és ők ezeket tizenkét évig el­nézték. És most, papi biztatásra, vagy maguk­tól, de egyszerre csak szép lányok, öreg nénik, bajorzek és férfiak sereglettek ko­ránk, és szeretetcsomagokat, újságpapír­ba göngyölt vajaskenyereket nyújtottak át nekünk. Az őrök alig győzték a népeket leckéztetni és hátraszorítani. S a keletke­ző lármában s izgalomban a mi visszaté­résünk észrevétlen maradt, a Scharführer se szólt semmit, és a többiek is cinkos né­masággal vették tudomásul az én föltá­­madásomat.★ A falu mögött a Scharführer pihenőt en­gedélyezett. A testvériség berkébe kerül­tünk, a testvériség körülfogott bennünket kedves repkényeivel. Az egyik Sturmann családi fényképeket tett ki maga elé — mint a kártyákat, mint a vásárosok az á­­rut —, és mi e holmikat úgy néztük, hogy közben a magunk elveszett családjaira gondoltunk. — A vejem Velikie Lukinál esett el, a lányom, az unokáim sem élnek már, a nürnbergi nagy bombázáskor pusztultak el, és én a bombázás utáni reggelen érkez­tem haza. Nürnbergben születtem, ott él­tem le életem felét, és az utcát a törme­lékektől alig találtam meg. Fölfutottam­ a lebombázott szülői ház lépcsőjén, a há­rom unokám ott feküdt kiterítve a padlón, a lányom sehol, a feleségem halálsáp­adt volt, egy székben ült, és úgy tett, mintha élne, de mégsem élt Megérintettem, ha­muvá válott. Már indulnunk kellett volna, de senki­nek sem volt indulhatnékja, és a Schar­führer se szólt semmit. A nyáriasan sütő nap delelőjére ért, és az őrök mintha már nem is őrzők, de társak lettek volna ha­nyatt fekve nézték a napot. A Sturmann szép lassan ollót, tűt és cérnát vett elő, levágta a halálfejet a sajkájáról, mellé­re pedig fölvarrta a régi Wehrmacht-jel­­vényét. A Scharführer a berlini Tietz áruházra, a zsidó főnökeire, a húsvétkor kapott ingyen pászkára emlékezett vissza, neki egy tartós zsidólány­ szerelme is volt, Hitlerék válasz­tották el tőle, s a zsidó sógora a húgával Amerikában élt. — Ti tudjátok, hogy én mindig jó vol­tam az emberekhez, bizalmas viszonyban voltam velük, a keresztnevükön szólítottam őket. Még az ősszel megállapodtunk ab­ban, hogy Hitlernek már nem sok élniva­­lója van — mondotta az egyik. A másik így beszélt: — Ami igaz, igaz, én sokszor kiabáltam rátok, de tulajdonképpen senkit se bán­tottam, és az egész cirkuszt azért csinál­tam, mert magam is nyakig voltam a baj­ban. Két höfflingem elszökött az őrizetem alól, és hadbírósági tárgyalás fenyegetett, az aktát a feletteseim egyre arrébb tol­ták és várták, hogy teljen az idő. Nekem produkálni kellett magam előttük, de az én kezemhez vér nem tapad, erre esküdni merek. Én gyakran egyedül hagytalak ben­neteket, hogy kedvetekre kipihenjétek ma­gatokat, jómagam pedig az erdő kanya­rulatánál álltam, és lestem, hogy jön-e va­laki. Mi persze tudtuk jól, hogy az ilyen be­­szédekben mennyi volt az igazság és mennyi a félelem szülte mosakodás, és ki volt a jóság cinkosa, s a mi barátunk és támogatónk, és ki volt az, aki éjnek ide­jén kikergetett bennünket a hóba, és nem felejtettük el azt a furcsa lelkű őrt, aki egy nap könnyek között borult a nyakunk­ba, és­ megosztotta velünk ételét-italát, és másnap koszos zsidóknak, szabotálóknak nevezett és sorra fölpofozott bennünket. Mi a lelkünkben minden őrről kartoté­kot vezettünk, "de a szolgaságban, a meg­­alázottság kínjai között bölcsek lettünk, és akkor, abban a pillanatban hajlandók vol­tunk mindenkinek megbocsátani, minden­kivel összetestvériesülni azon a szép, gyöngyházszínű mezőn. SZILÁGYI ANDRÁS Dülőutak a pokol felé Gyalogos emlékeimből SZÁZADUNKu

Next