A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1975-08-15 / 33. szám
Méliusz Józsefnek testvéri szeretettel — Nesze, egyél! Csipegesd ki magadnak a tálból, amit szeretsz! Na, ne félj! Nem eszlek meg ! Én még gyereket sose bántottam, és ellenséggel is régen verekedtem, még Petőfi Sándor és Kossuth Lajos idejében! Ott álltunk a kőpad előtt, az öreg diófa alatt — én szemlesütve, ő mosolyogva —, és kínos helyzetemet fokozta az, hogy az öreg maga szólított le a fáról, és amikor kézzel nyúlt hozzám, én sunyin elkaptam a fejem. Fájó fülhuzogatásokat, pofonok zuhatagát vártam, és ő megsimogatott, tréfás szavakkal csipkedett meg. A szeretet, az ötletek, a gyermek számára is érthető szójátékok csak úgy áradtak belőle, örök barátok lettünk. A tolvajságról többé szó sem esett. ★ Ott feküdtem a koncentrációs tábor egy félreeső, füves helyén, a barakkok háta mögött — két nappal azután, hogy a lázam elmúlt, és a flekktífusz kitakarodott belőlem —, és én a fejemben okozott károkat vettem számba. Azonnal megállapítottam, hogy a kolozsvári címemet elfelejtettem, hiába erőlködtem, nem tudtam megmondani, hogy hol laktam, milyen utcában és hányas házszám alatt, de íme, ez a jelenet Kreil bácsival még harminc év távolságából is előállott még a mézes dió ízét a kőpad keménységét s a bácsi kék szemének békeidőkre emlékeztető csillogását is láttam. Ezután, hogy próbára tegyem magam és a fejemet gyakoroljam, latin közmondásokat Petőfi- és Ady-verseket mondottam föl, majd a bélféreg elleni receptet írtam fel képzeletben, azt a híres formulát, ahol a tizedes pont rossz kitétele esetleg a gyermek halálát okozhatja. Később a sötétből lányokat varázsolom elő, az első lányt, akit megcsókoltam, az első tapintható, látható selyemfehérneműt, az első kirándulást, ahol a lánykával merészen lemaradtunk és a hó, hó, hahó kiáltásokra se kerültünk elő.S mint ahogy a kicsi csermelyek patakká, majd folyóvá izmosodnak, a kamasz emlékek ösvényein át eljutottam a zsidó lányig, aki az utolsó pénzén fogadott ügyvédet, amikor én a hadbíróság börtönébe kerültem. Képzeletem hímzőrámájára most a kolozsvári Vatra fatelep került. Az az angyalarcú lány, ott állt a mázsa előtt és egy féreg cigányasszonynak fát adott, s én az utca túlsó oldaláról figyeltem, a költői lámpafényben láttam fehér homlokát és okos szemét. Végre-valahára elaludt a villany, az iroda ajtaja kinyílt, és én se voltam többé leselkedő, csillagok alatt didergő diák. Csókok erdejébe kerültem bele. Talán a végtelenig folytattam volna ezeket az emlék-szólongatásokat, de ekkor a nevemet hallottam csengeni a délelőtt aranyhomályából. — Szi-lá-gyi! Szi-lá-gyi! And-rás! András! A toronyban egy Schneider Hans nevű őr magyarnótát énekelt. Ezt máskor is megcselekedte, és sohase tudtuk megmondani, hogy barátkozni próbál-e velünk, vagy bosszant bennünket. A barakknál, a facipőktől elkoptatott négyszög közepén, ujjongva, papírdarabkát lobogtatva Elekes Miklós főorvos vár rám. Ő volt az én hírforrásom, és én az alantasa, a hírmagyarázója. — Oroszok és amerikaiak áttörték a frontokat és Torgaunál, az Elba partján összeölelkeztek egymással. Berlint bekerítették. Nincsenek már összefüggő arcvonalak, csak sündisznóállások. Briggy a barakkokba, és mondj el mindent! De kíméld magad! — Halló! Halló! Figyelem! Figyelem! Achtung! Achtungl Attention! Attention! — kiáltottam három nyelven. — Oroszok és amerikaiak áttörték a frontot, és Torgaunál, az Elba folyó partján, kezet nyújtottak egymásnak. — Hurrá! A barakk ponyvái lengeni kezdtek, a haldoklók kinyújtották karjaikat, és most már biztosak voltak benne, hogy a halál meghátrál előttük, és ők hazamennek, viszontlátják a testvéreiket, a gyermekeiket, az asszonyaikat. Néhány csontváz engem a magasba emelt, mintha én lettem volna a győzelem kikovácsolója, holott csupán egyszerű hírmagyarázó voltam, és abban is csak másodrangú, ölbe vittek a második barakkba. — Halló! Halló! Attention! Attention! Figyelem! Figyelem! Csak ennyit mondhattam és akkor az Appelplatz felől egy másik bemondó túlharsogta a hangomat. — Achtung! Achtung! A felső parancsnokság rendelete értelmében a tábort kiürítjük! Negyedóra múlva sorakozó az Appelplatzon! Minden ember három napra való élelmet kap: kenyeret, szalámit, vajat. A menetképtelenek és a súlyos betegek a táborban maradnak Elekes és Menyász főorvosokkal együtt. Őket szekereken és vonaton szállítják tovább. Aki menetképes és a betegek közé bújik, azt agyonlövik!★ — Mit csináljak!? Menjek vagy ne menjek? Álljak be az egészségesek közé, és induljak el velük? Kockáztatom az agyonlövést, ha a betegek közé bújok? Halálfélelem és életakarat között ingadozva, sovány Hamletként ott álltam megint Elekes előtt. Tanácsért kihez fordulhattam volna, ha nem hozzá, aki tizenöt évig a barátom volt? Talán nem ő hozott engem Kolozsvárra? És nem nála tanultam-e pszichiátriát és neurológiát? És nem ő szólított meg engem, amikor a fekktífuszos csapattal a karanténtáborba érkeztünk? És nem ő volt az őrzőm a betegségem alatt? — Andriskám, drágám — szólott Elekes —, e pillanatban ezer ember futna felém és mind tanácsot vár, de erre már nincs idő, mert menni vagy maradni kell, és én se vagyok okosabb, mint más. És neked is csak annyit mondhatok: hallgass az ösztöneidre, az életakaratodra, te tudod a legjobban, hogy mennyi strapát bírsz el, de ne felejtsd el azt sem, hogy a varsói gettóban a kiürítés alkalmával kiirtották az egész reviert orvosostul, betegestül. — Szóval te azt mondod: menjek a többiekkel ! — Én ezt nem mondom! Magadnak kell a kérdést eldöntened! — Akkor én megyek! — Na menj! Isten veled! Andriskám, a viszontlátásra Kolozsváron! — Szervusz! Ő az ezerlapos, cementpapírra írott, flekktífuszról szóló kéziratát pakolta be lázasan, én meg a holmim után szaladtam, az ingem alá hidegvédőnek és szigetelőnek két sor cementpapírt helyeztem el. Az összecsavart pokrócom a köpenyem felé került. Már-már azon voltam, hogy valamelyik ötös csoportba beilleszkedem, lehetőleg ismerősök és barátok közé, amikor a láger utcán, a hullahegyek tetején a Bandit ismertem fel. Úgy feküdt ott, mint valami szemétdombra dobott cipó vagy törött edény. — Hát te vagy az, Bandi? Mégis idekerültél? Hiába etted a pondrókat, a fenyők tűleveleit meg gyökereket, ez se segített rajtad! Úgy látszik, az éjjel tört rád a halál! W. Bandi osztálytársam volt, első gimnáziumtól kezdve egy padban ültünk, együtt játszottunk az osztálycsapatban, együtt korcsolyáztunk a sörgyár jegén. S Prágában, medikus éveink alatt, együtt vettünk ki szobát Engem támogattak a szüleim, de Bandinak, a handlé fiának kenyeret kellett keresnie. Volt pincér a zsidómenzán és segédmunkás a textilgyárban, majd cekkercipelő a piacon. S állandóan a húgaira, az anyjára, a tuberkulotikus, munkaképtelen apjára gondolt, és minden hónapban pénzt küldött haza. Mire én Kolozsváron letelepedtem, ő már híres orvos volt diagnózisairól beszéltek mindenfelé, s amikor a gettó pribékjei érte jöttek, akkor is teli rendelőből vitték el. — Bandikám, drágám, de hiszen te megmenekülhettél volna! Ha páciensek vettek körül, kínáltak búvóhellyel, és egy paraszt átjött Felekről, könyörgött, hogy menjetek vele, ő átviszi az egész családot, elbújtat és megőriz benneteket, amíg a tűz elvonul. De te nem mentél, mert vakon bíztál az I. G. Farbenindustrie-nak és a Bayer Meister Luciusnak küldött könyörgő leveleidben, melyben az I. G. Farbenindustrie és a Bayer Meister Lucius készítményeiről írott cikkeidre hivatkoztál, és bambán hagytad, hogy elhurcoljanak, a feleségeddel, az aranyhajú lányaiddal együtt! És ide jutottál! Én most hírt viszek rólad, elmesélem a pácienseidnek utolsó napjaidat, de anyádnak nem írom meg az esetedet soha! Hadd higgye az öregaszszony, hogy még élsz, és hazakerülsz egyszer!★ Nem tudom, mennyi ideig tartott az én inkább kutyanyöszörgésre, mint emberi beszédre emlékeztető búcsúm volt osztálytársamtól. Ám egyszeresek azon vettem észre magam, hogy körülöttem már ritkulnak az árnyak, a tábor haldoklott, s a haldoklók magukba roskadtak. S nekem sietnem kellett, hogy kikapjam a háromnapi élelmet, a kenyeret, a margarint, a szalámit. — Vigyázat! Senki se zabáljon meggondolatlanul! Mindenki magának zabál, magának oszt be. Az út hosszú lesz! — kiártott utánunk a Scharführer, ez a piros arcú, örökké pipázó, ikszlábú, egyenruhában is civil ember, aki mindig nagyon emberséges volt velünk. És mentünk. Eleinte még a por is fölszállott fabakancsaink alól, aztán már fű és avar tompította lépteinket, a dobogás elhalt, csak valami bizonytalan csörtetés hallatszott, melyben régi gyaloglásaim, élvezetes diákköri vándorlásaim, különböző járatokban tett kutyagolásaim szállottak föl, öt kilométer már mögöttünk volt, és én örömmel vettem tudomásul, hogy a szívem nem gyorsult föl, továbbra is csak a rendes járatát végzi. — Álljon a menet! Itt tíz percet pihenünk! Aki akar, ehet is valamit! A scheusereiesek kiállhatnak! Ezért senkinek se történik semmi baja! Egy kis nyárfaligetben voltunk, a gubancos fűben a sárga virágokat hasas dongák látogatták. Még egy rég hamvadt tűznek a nyoma is látszott. Csak éppen madarak nem voltak sehol. Engem azonnal elnyomott az álom és a legszívesebben három nap és három éjjel aludtam volna. De már ráztak is föl. A Scharführer maga bökdösött a bakancsával, és nekünk menni, mozogni kellett. És hiába sütött a nap nyáriasan, szinte erdélyies barátságossággal, és hiába telt meg a bakancsom ismerős áprilisi harmattal. Ez mind nem használt. Kezdtem lemaradni. Előttem vándorló koldus- és csontváz csapatok cammogtak. És mind erősebbek voltak nálamnál, és már csak azzal vigasztaltam magam, hogy mindjárt megtettük a második öt kilométert, és akkor pihenő lesz, s akkor egykettőre beérem őket, és egyet alszom, és a kenyérből és szalámiból is eszem egy kicsit. A pihenőnél a Scharführer odajött hozzám, hanyatt fekvő arcomba nézett, atyaion, a tanító módján, ahogy a lógósokkal, a lustákkal és iskolakerülőkkel beszélnek. — Meine Sohn! Ismerlek jól, és megszerettelek! Az elesett fiamra emlékeztetsz! Hidd el, hogy a javadat akarom! Ugye, velünk maradsz? Esküdj meg, hogy többé nem maradsz el tőlünk! Megesküdtem, de az eskümet nem tartottam be. Újra elmaradtam, előbb tíz lépést, azután tizenöt métert. És most már csak azzal nyugtattam meg magam, hogy szökni nem akarok. Hova is szökhetnék? És mit érnék vele? Peres felekként álltunk egymással szemben én és a szívem. A Scharführer élesen felém nézett, és megfenyegetett. A csapat most a németül csörgedező patak mentén egy még sűrűbb erdőbe kanyarodott be, nemsokára egy gyaloghídon dobogtattak át, mert tisztán hallottam a pallónyikorgást és a lábdobogást. S én nagyon megijedtem. Mi lesz velem, ha lemaradok, és egyedül kell mennem? Ekkor, mintha csak engem akartak volna vigasztalni, jobbra-balra dörögni kezdtek az ágyúk, és ez úgy hatott rám, mintha harangok búgtak volna. Vajon mikor érnek el hozzám a karcsú, poros csizmájú felszabadítók? És megértenek-e engem? Már nem is a lábam vitt előre, hanem az ábrándozásom. Ekkor, épp a gyaloghíd elején, az ordítozó, vadul gesztikuláló Schneider Hans viharos szemével és töltött fegyverével találtam szembe magam. Azonnal megértettem, hogy vár engem, és parancsa vann. A fűben bogarak zümmögtek, közömbösen és mit sem sejten, önmagukat s a buzgó tavaszt ünnepelték, a németül csörgedező patak, a nyírfakarfás gyaloghíd és messze, messze a mohától bársonyos zsindelyes ház a béke leckéjét mondották föl. Minden olyan volt, mintha nászutasok számára találták volna ki. És nekem meg kellett halnom. Éppen most és éppen itt és éppen ennek a legénynek a kezétől! Már csak pillanataim voltak. Schneider Hansszal máskor is próbáltam okosan beszélni, de csak pofonokat kaptam tőle. Most is kaptam egy pofont, akkorát, hogy a fűben, egy bokor alján találtam magam. Semmi kedvem se volt fölkelni — úgy gondoltam, hogy ha már úgy is meg kell történnie, maradjak itt, ezen a szép helyen és sírom a híd lábánál legyen. A csend gombolyagjában ültünk mind a ketten, én még éltem, igenis éltem, és lázasan gondolkoztam, és azt is megéreztem, hogy a legény nem tudja, mitévő legyen. Nyilván parancsa volt, hogy a lemaradókkal végezzen, de a parancsot ellenparancs tiltotta le, amelyet egyenesen a szíve küldött hozzá, és én a habozást kihasználva, elkiáltottam magam: — Du bist mein Landsman! Tu ești consăteanul meu! A földim vagy! A nagyhasú erdő három nyelven verte vissza a hangomat. Megint diákszavaló voltam, kicsit szónok, kicsit gyóntató pap egy búzavirág szagú sváb templomban. — Én facseti vagyok! — folytattam magyarul. Hátranéztem, mögöttem az erős napsütésben Schneider Hans mosolygott felém. — Én meg betlenházi vagyok — felelte ő is magyarul. — Akkor te Facseten is jártál! — Persze, hogy jártam. Játszottunk a Szokoli kertben! Almaháborúztunk. Rengeteg hullott gyömölcs volt abban az esztendőben. — És te meg akartál ölni! — De nem öltelek meg! íme, itt vagy, nem történt semmi bajod! Én a kivégzésről szóló parancsot összetépem, együtt megyünk haza! Engem vár az özvegy édesanyám és a két férjhez adni való húgom. Hans ledőlt mellém, fölhúzta az ingét, vallott a sebeiről: — Ez emlék Moszkva alól. — Ezt Kurszk környékén szereztem! — Ezt egy kievi kórházban vágták rajtam, kivették az összezúzott bal vesémet. Utána az egyik orvos koncentrációs táborba küldött őrnek. Nehogy azt hidd, hogy szívesen mentem, de nem volt mit tennem.★ Rabruhás bajtársaimat egy kis faluban értük utol. Épp a templomtéren vonultak át, mögöttük por volt és hármat. Az őrök pedig a járdán kísérték őket. Körös-körül a teret betöltve takaroson kisfalusiasan szólt a harang. Gyerekek a szomszéd kis utcában, a liliombokrok mellett abbahagyták a játékot, golyóikat zsebrevágták és dermedten követtek bennünket. A sekrestyés legyalogolt a toronyból, a pap abbahagyta a misézést, s kijött az öregasszonyaival. Valamennyien bennünket bámultak, mintha hipnotizálták volna őket és egy kis lelkiismeretfurdalást is érezhettek, hiszen a környékükön koncentrációs táborok láncolata volt és ők ezeket tizenkét évig elnézték. És most, papi biztatásra, vagy maguktól, de egyszerre csak szép lányok, öreg nénik, bajorzek és férfiak sereglettek koránk, és szeretetcsomagokat, újságpapírba göngyölt vajaskenyereket nyújtottak át nekünk. Az őrök alig győzték a népeket leckéztetni és hátraszorítani. S a keletkező lármában s izgalomban a mi visszatérésünk észrevétlen maradt, a Scharführer se szólt semmit, és a többiek is cinkos némasággal vették tudomásul az én föltámadásomat.★ A falu mögött a Scharführer pihenőt engedélyezett. A testvériség berkébe kerültünk, a testvériség körülfogott bennünket kedves repkényeivel. Az egyik Sturmann családi fényképeket tett ki maga elé — mint a kártyákat, mint a vásárosok az árut —, és mi e holmikat úgy néztük, hogy közben a magunk elveszett családjaira gondoltunk. — A vejem Velikie Lukinál esett el, a lányom, az unokáim sem élnek már, a nürnbergi nagy bombázáskor pusztultak el, és én a bombázás utáni reggelen érkeztem haza. Nürnbergben születtem, ott éltem le életem felét, és az utcát a törmelékektől alig találtam meg. Fölfutottam a lebombázott szülői ház lépcsőjén, a három unokám ott feküdt kiterítve a padlón, a lányom sehol, a feleségem halálsápadt volt, egy székben ült, és úgy tett, mintha élne, de mégsem élt Megérintettem, hamuvá válott. Már indulnunk kellett volna, de senkinek sem volt indulhatnékja, és a Scharführer se szólt semmit. A nyáriasan sütő nap delelőjére ért, és az őrök mintha már nem is őrzők, de társak lettek volna hanyatt fekve nézték a napot. A Sturmann szép lassan ollót, tűt és cérnát vett elő, levágta a halálfejet a sajkájáról, mellére pedig fölvarrta a régi Wehrmacht-jelvényét. A Scharführer a berlini Tietz áruházra, a zsidó főnökeire, a húsvétkor kapott ingyen pászkára emlékezett vissza, neki egy tartós zsidólány szerelme is volt, Hitlerék választották el tőle, s a zsidó sógora a húgával Amerikában élt. — Ti tudjátok, hogy én mindig jó voltam az emberekhez, bizalmas viszonyban voltam velük, a keresztnevükön szólítottam őket. Még az ősszel megállapodtunk abban, hogy Hitlernek már nem sok élnivalója van — mondotta az egyik. A másik így beszélt: — Ami igaz, igaz, én sokszor kiabáltam rátok, de tulajdonképpen senkit se bántottam, és az egész cirkuszt azért csináltam, mert magam is nyakig voltam a bajban. Két höfflingem elszökött az őrizetem alól, és hadbírósági tárgyalás fenyegetett, az aktát a feletteseim egyre arrébb tolták és várták, hogy teljen az idő. Nekem produkálni kellett magam előttük, de az én kezemhez vér nem tapad, erre esküdni merek. Én gyakran egyedül hagytalak benneteket, hogy kedvetekre kipihenjétek magatokat, jómagam pedig az erdő kanyarulatánál álltam, és lestem, hogy jön-e valaki. Mi persze tudtuk jól, hogy az ilyen beszédekben mennyi volt az igazság és mennyi a félelem szülte mosakodás, és ki volt a jóság cinkosa, s a mi barátunk és támogatónk, és ki volt az, aki éjnek idején kikergetett bennünket a hóba, és nem felejtettük el azt a furcsa lelkű őrt, aki egy nap könnyek között borult a nyakunkba, és megosztotta velünk ételét-italát, és másnap koszos zsidóknak, szabotálóknak nevezett és sorra fölpofozott bennünket. Mi a lelkünkben minden őrről kartotékot vezettünk, "de a szolgaságban, a megalázottság kínjai között bölcsek lettünk, és akkor, abban a pillanatban hajlandók voltunk mindenkinek megbocsátani, mindenkivel összetestvériesülni azon a szép, gyöngyházszínű mezőn. SZILÁGYI ANDRÁS Dülőutak a pokol felé Gyalogos emlékeimből SZÁZADUNKu