A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1975-02-21 / 8. szám

Élmény és fantázia Százötven éve született Jókai Mór Legyünk egészen pontosak. Százhar­­minckét évvel ezelőtt, Kecskeméten, egy kopott, didergő vándorszínész tiszta ívek­re másolja a jurátus-barát gyöngybetűit. Ideges, nehezebben olvasható írás, de a szabályzat már így kívánja. A pályamű­vet idegen kéz átírásában kell benyújtani. A pályamű: a Zsidó fiú, dráma. A szerző: Jókai Mór. A másoló: Petőfi Sándor. A jurátus baráti honoráriumot kínál, de a nyomorgó vándorszínész nem fogadja el. Viszonzásul a szerző megfesti a másoló portréját, olajban, így volt ez már akkor... A pályamű dicséretet nyer az Akadémián, de két szavazat a száz aranynyi díjra ja­­vallja. A két szavazat: Bajzáé és Vörös­­martyé. Ekkor indul az írói pálya. Jókai százötven éves ... Csak tegnap még közöttünk volt, haj­nalban ott ült asztalánál, majd rózsákat metszett, halászott a Nagy Tó partján ... pedig mennyi minden történt azóta! De ő másfél száz éve itt van közöttünk. Benne van gyermekkorunkban és gyermekeink korában. Bennünk van, felnőttekben, és itt van felnőtt korunkban is. Majd másfél száz éve szeretjük, és majd másfél száz éve szórjuk le őt. De ez nálunk fele már így szokás. Mindig igényesek voltunk, mindig vitattuk értékeinket. Nemcsak őt, a Bánkot, meg a Tragédiát is. Sok min­dent kértünk számon tőle. Emberi gyenge­ségeit és közéleti megtorpanásait. A heti tarokkpartikat és műveinek cselekmény­struktúráját. „Angyalait" „ördögeit", meg a motiváció hiányát. Fellengzősséget és hamis pátoszt, eszménytelen „szabad­kőműves" radikalizmust és a naiv idea­lista hitet. Egy időtlen, „magasabbrendű" realizmus ködbe vesző partjairól vetettük szemére romantikus lelkületét, vagy pró­báltunk kínok kínjával realistát faragni belőle. Gyulaitól Lukács Györgyig Homé­roszt és Shakespeare-t kerestük benne, de Dantét, Balzacot vagy Eötvös és Kemény újabb műveit is tőle követeltük. Leszóltuk Dumas-val sőt Sue-val is, és olvasóit gyer­meteg léleknek vagy ópiumszívóknak ne­veztük. Elmarasztaltuk illúzióiért, s egy tra­gikusan hamis történelmi tudat bűnbak­jának kiáltottuk ki — s mindehhez még fél század is alig kellett a másfélből. De mindez akkor még a jövő volt. A szöszke kisgyerek, aki élénk fantáziával és gyermeki félelmekkel lépett ki házuk aj­taján, s akit Eszter nénjének kellett tekin­tetével kísérnie, míg az iskolához érkezett, nem tudhatott erről. Komárom , 182... A Dunán uszályok ár ellenében, s a kikö­tőben bábeli nyelvzavar. Gabonatőzsérek és marhakereskedők, cserzővargák és vá­rosi tanácsosok, meg matrózok a Duna mindkét partjáról. Az arany ember szín­helyei, oklajai, hangulatai. Változik a szín s az idő. Pozsony , 1835. A kis csere­gyermeket német szóra fogják, meg latin­ra, görögre. Bámulja a várost, a fényes palotákat, a száguldó hintákat, meg a vi­­tatkozó­ kardcsörtető jurátusokat. Az or­szággyűlés szüneteiben megnyugtatja a csendesség: Pozsony ismét a perecsütők, cívisek, lateinerek dolgos városa lesz. Csend van, s e csendben forgatjuk a Mire megvénülünk sárgult lapjait. 1842 — Pá­pa: a „Képző társaságban” ifjú fejek ha­jolnak össze. A költő festeget, a festő ver­seket ír, az író tanul és ábrándozik. Petőfi, Petrich Soma és Jókai. A Tavasz című al­manachban megjelenik első elbeszélése. Azután Kecskemét következik: gyógyír a képzelt mellbajra és mímelt világfájdal­makra. Gyógyulás, ügyvédi „cenzus" é­s előtanulmányok a Nábobhoz, az Eppur si muovéhoz, a Sárga rózsához. Már húsz­éves, Pesten van, tagja a Tizek Társasá­gának s a Frankenburgtól átvett Életké­peket szerkeszti. Túlvan a Hétköznapo­kon, a Sonkolyi Gergelyen. Az eszmény­kép: Petőfi. „Petőfi befolyása nagy ténye­ző volt pályám kezdetén. Az ő fényes si­kerei buzdítottak engem is. Bámulói vol­tunk mind a ketten a francia romantiku­soknak, azután Shakespeare-nek, Byron­nak, Shelleynek. — első műveimen észre­vehető a Hugó Victor és Sue Jenő bálvá­nyozása, csak a humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. Kerestem a rendkívüliségeket, a soha meg nem tör­ténteket. Ambícióm volt olyan helyeken járni, ahol még pegazus patkója nyomot nem hagyott." S azután jöttek a 48-as napok. Dicsők és keserűek. Az állomások: Pest, Debrecen, Buda, Szeged, Arad. Majd a rettegő bújdosás a Bükk rengetegeiben. A kőszívű ember rablói készülnek így. Eré­lyes és szerető felesége megszerzi a Klap­­ka-menlevelet egy Jókai Mór nevű kapitu­lált hadnagynak. Mégis „persona non grata", s a Csataképeket Sajó néven jegy­zi 1850-ben. Szerkeszt és ír, de lapalapí­tási engedélyt csak 1856-ban kap a Nagy Tükörre, majd 1858-ban a híres élclapra, az Üstökösre. Tagja lesz a Magyar Tudo­mányos Akadémiának és a Kisfaludy Tár­saságnak. Kezdetét veszi politikusi pályája is. Határozati párti képviselő, s A Hon szerkesztőjeként már aktív politikus. Egy vezércikkért börtönbüntetést szenved. Hat­vanhét után a „balközép“ tagja, Tisza Kálmán rendíthetetlen híve, a „pártegye­sítés" és liberális illúziói haláláig a sza­badelvűekhez láncolja. A Petőfi Társaság elnöksége, királyi kitüntetés, s 1894-ben írói pályájának ötvenéves jubileuma, ün­neplés, amilyenben magyar írónak addig része még nem volt... Sok mindent látott, sok mindent megért „Életútja oly pályák mellett futott mint Széchényi és Petőfi, Kossuth és Görgey pályája ... Tükröződött szemében Arany János baráti arca, szorította Eötvös, Ke­mény Zsigmond kezét... Élete végén ma­gányos oszlopként állt közöttünk, a múlt­ból egy runakő, mely emlékezni és áldoz­ni hív, közelében azt az elfogadást érez­tük, mint Róma temetőjében, ha Cestius piramisa tövénél Shelley és Symonds ne­veit olvassuk a sírkövekről, meg Goethe fiáét. Körülötte is nagy messzeségek és nagy emlékek találkoztak. Csoda-e, ha nem volt biztos szemmértéke a minden­napi iránt, ha emberekben, eseményekben hozzászokott a különöshöz, csodálatos­hoz?" (Voinovich Géza). Ő maga mondja: „Jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon, s futottam futó be­tyárokkal úttalan pusztákon, mocsarak, erdők sűrűjében; ott voltam Bécs város és Budapest ostrománál, a bombatűz köze­­pett, s a feldúlt Komárom romjai közt, s láttam a világot a fejemre szakadni Vilá­gosnál; ettem cigány bográcsából s kirá­lyi asztalok ezüst tálairól; voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam bank­elnök, aki százezrekkel hajigálózik; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrend-sza­lag; megdobáltak koszorúval és sárral; hallottam magamat hívatni írókirálynak és Kossuth kutyának, huszonhárom esztendős koromban egy év alatt csináltam forradal­mat, háborúba mentem és megházasod­­tam; — egyiket sem bántam meg." És közben az élmény fölé mérföldkövek ma­gasodnak: 1853 — Egy magyar nábob; 1854 — Kárpáthy Zoltán; 1860 — Szegény gazdagok; 1869 — A kőszívű ember fiai; 1870 — Fekete gyémántok; 1871 — És mégis mozog a föld; 1872 — Az arany ember; 1879 — Rab Ráby; 1892 — Sárga rózsa... Ki tudná sorolni! Miként születtek meg? Hogyan lépett frigyre az élmény a fantáziával, a képze­let a valósággal. Hagyjuk őt magát be­szélni: „Ez a mesterség pedig így megy. Elmondom az egész titkomat, utánam csi­nálhatja akárki. Vagy egy vezéreszmém akad vagy egy történelmi adatom, vagy egy lélektanilag megoldatlan eseményem az életből. Ez ötlet, véletlen, ajándék, le­let. Akkor ehhez meg kell találnom az alakokat, amik ezt a történetet keresztül viszik. Ez már tanulmány. Sok munka, búvárkodás, megfigyelés, megválogatás kell hozzá. Útmutató e korszak, de még arra is rá kell előbb találni, mert nem minden mesét lehet akármely korba át­helyezni. Annak a kornak a szokásait, hangulatát, fogalmait, uralkodó eszméit, divatját, néha még a nyelvét, kifejezéseit is át kell tanulmányozni; gyakran a tör­ténet helyszínét beutazni, tájak, viseletek rajzait felvenni, műhelyek titkait tanulmá­nyozni, szaktudóstól leckét venni stb. stb. Mikor aztán ez megvan, akkor maguknak ez előteremtett alakoknak kell kidolgoz­­niok a regénymese egész szövevényét. Itt már nem segít senki, egyedül a fantázia. Akkor belehelyezem magam az egyes ala­koknak a kedélyhangulatába, iparkodom bennük élni. A gyilkosnak, az árulónak, a kéjencnek, a zsugorinak a lelkiállapotját éppen úgy a magamévá teszem, mint a szenvedőét, a kétségbeesettét, a haragos bosszúállóét. Ilyenkor ha családom tagja, vagy a legkedvesebb barátom háborgat is, rosszul esik . . . Egy ajtónyitás, s az egész hangulatnak vége van. Újra kell kezdeni." A művészi alkotás titkait kutatjuk. Hol végződik az élmény, hol kezdődik a fan­tázia? Mikor érezzük a valóság szilárd ta­laját, s mikor kapaszkodunk a repülő kép­zeletbe. És egyáltalán: hol a művészi igaz­ság? A Törik-szabad csárdában, Masz­­laczky irodájában, Tallérossy Zebulon bot­­ladozásaiban. Mindenváró Ádám udvarhá­zában, a párizsi tőzsdepalotán, a debre­ceni Nagyerdőben és a dunai hajósok életében? Vagy keressük másutt? Szentir­­may bálványarcában, a fiatal árvízi hajós­ban, Baradlayné szimbólummá nőtt nagy­ságában, Berend Iván puritán, törhetetlen jellemében, Jeney vívódásaiban, a Senki szigetén, Noémiban, ebben a „magyar Mignonban"? Vajon nem áldilemmával vívódunk? Vajon, Jókai — legjobb művei­ben — még a képzelet szárnyán is nem a valóságról szól-e, az elhitetés művészi ere­jével? Jókai alkotói nagyságát épp az élmény és fantázia szerves, strukturális egységé­ben s a nagykoncepciójú romantikus megfogalmazásában kell keresnünk. .Jó­kai meglelte annak a módját, hogyan le­het a ... helyénvaló regényességet bele­vinni a jelenbe, a közelmúltba, a hétköz­napokba. Jókai felfedezte kora valóságát, e valóság megkapó regényességét, szí­­nességét.. . Micsoda felfedezés volt ez, s az alkotói kedv, az ötlet, a lelemény mi­csoda forrása fakadt belőle! Jókai képze­lete nem úgy működik ezentúl, hogy a nem létezőt igyekszik megjeleníteni, ha­nem úgy, hogy a jelenvalót fedezi fól, ezt látja, ezt mutatja színesnek, regényesnek, hősinek és mulatságosnak. És a valóság igazolja Jókait." (Sőtér István). Jókai hős­költeményekre emlékeztető regény-epo­szaiban a koráról ír, a koráról vall. Még akkor is, ha a közelmúlt, a jelen vagy a jövő valóságát választja témául. Ezek a nagy regények szinte ciklussá szerveződ­nek, egy magyar Comédie Humaine-né, s a felvilágosodástól és reformkortól forra­dalmakon át egy nemzeti kapitalizmus utópiájáig, a távoli jövőig nyúlnak. Jókait a jelen valósága vezette a regényes való­ságtól a költői valóságig, s még tovább: a hősköltemény realitásáig. De korában már hiába kereste a héroszokat. Berend Iván nem született újra, s Jeney Kálmán sem támadt fel többé. Kritikus-szomorú óráiban ezt már ő maga is látta. BERNÁD ÁGOSTON Egy látogatás története Dávid Gyula pár év előtt megjelent Jókai-könyvében, amelyben az író er­délyi útjait térképezte fel, életművének erdélyi vonatkozásait vette számba, csupán zárójelben említi, hogy az író 1885 októberének első napjaiban Te­mesváron is járt... A jelen évforduló alkalmat kínál arra, hogy felbontsuk a zárójelet, s részletesen beszámoljunk Jókai temesvári látogatásáról, amelyet emlékezetes eseményként örökítenek meg a Bánság fővárosa művelődési éle­tének krónikái. A magyar színtársulat állandósítása alkalmából rendezett ün­nepségekre érkezett Temesvárra a nagy hírnévnek és megbecsülésnek ör­vendő író 1885. október 2-án. A főispán Ormos Zsigmond mellett, kétségtele­nül nagy szerep jutott meghívásában a frissen kinevezett fiatal színházigazga­tónak, Gerőfy Andornak is. Gerőfy An­dor már előzetesen kapcsolatba került Jókai Mórral, aki aztán, a korabeli la­pok tanúsága szerint, többek támoga­tását kérte Gerőfy direktorrá válasz­tásához. Sokan pályáztak ugyanis a te­mesvári színház vezetésére, s a város­atyák többszöri ülésezés után sem tud­ták rászánni magukat a végleges dön­tésre, míg végül a néhány hónapos hu­zavonának Jókai levelei véget vetettek. Jókai Gerőlynek ígérte meg, hogy pro­lógust ír és személyesen részt vesz az évadnyitó előadáson. Az új igazgató szeptember 13-án a helybeli lapokban közzétett közleményében, mely a tár­sulat névsorát és a szezonban színre kerülő darabokat ismertette — hírül adta, hogy „az első megnyitó előadásra Jókai Mór... volt szíves a prológust megírni, ki személyes megjelenésével is emelendi az ünnepélyes előadást“. Fokozott érdeklődés előzte meg a színházi szezon megnyitását, Jókai te­mesvári látogatását. Bizottságot szer­veznek Jókai ünnepélyes fogadtatásá­­nak előkészítésére, amelynek a polgár­­mester, Telbisz Károly lett az elnöke. A prológus körül azonban kellemetlen bonyodalmak keletkeztek, mert három nappal a temesvári évadnyitó előadás előtt teljes terjedelmében megjelent. A legmélyebb felháborodás hangján szá­moltak be a példátlan esetről a temes­vári lapok, „aljas betyárfogásnak“ mi­nősítve a Pesti Hírlap eljárását, amely „minden irodalmi tisztesség arculüté­­sével tárcatöltelékül, mint valami bi­tang jószágot, szóról szóra hozta a cí­ménél és rendeltetésénél fogva egyaránt alkalmi, tehát hacsak nem üzleti pisz­kos célból, előbb másként abszolúte nem közölhető dolgozatot, megfosztva így egy kulturális és nemzetiségi nagy ünnepet sikerének és hatásának leg­szebb részétől“. A Színügygyámolító Egyesület tagjai és sok újságíró Gerőfy Andort gyanúsította, az újsütetű direk­tor pedig azzal mentegetőzött, hogy „valami gazember lopta el tőle és adta el jó pénzért irodalmi kufár célokra“ Jókai alkalmi versét. Érveivel azonban nemigen sikerült meggyőznie a gya­nakvó temesváriakat. A zavaró momentumok ellenére Jó­kai látogatása és az állandó magyar színtársulat bemutatkozása igazán rit­ka eseménynek ígérkezett. A helybeli újságokban szembetűnően megszapo­rodtak a Jókaival foglalkozó írások. Is­mertetéseket közöltek Jókai legújabb könyveiről. Különös véletlen, hogy épp abban az évben jelent meg Jókainak az a két munkája, amelynek cselek­ménye Temesvár közeli szomszédságá­ban játszódik: a Cigánybáró és Az arany ember színpadi változata. A vé­letlenből azonban tőkét kovácsoltak a hajdani temesvári újságírók. Áldor Imre lapja többek között közölte a Va­sárnapi Újság nyomán Jókai Királyék­­nál című írását. Ugyanakkor Jó­kai életéről és munkásságáról Visi Im­re tollából jelent meg lírai hangvételű ismertető a lap tárcarovatában, míg az 1885. október 3-i számban kolumnás vezércikk köszöntötte a „költőfejede­lem“ megérkezését. Érdemes idézni a cikk utolsó passzusát: .......fölemelt fő­vel állíthatjuk, hogy szebb és teljesebb diadalünnepet mint itt most Jókai... sehol és soha nem ült, mert nálunk... minden más omlatag és hervatag külső­ségnél megkapóbb ékesszólással az a tény hirdeti az ő érdemeit és jelentősé­gét, hogy ... magyar, német, szerb és román ajkúak a legtisztább lelkesedés­ből fakadó égbetörő és egetverő ezen rövid unisonójában: „ÉLJEN JÓKAI MÓR!“ Az állomáson Jakabffy Pál, a Szín­ügygyámolító Egyesület nevében kö­szöntötte az írót. Jókai rögtönzött be­szédben válaszolt, majd Telbisz Ká­roly polgármester oldalán kocsin a vármegyeházára (ma az Agronómiai Intézet központi épülete) ment, ahol Ormos Zsigmond főispánnál szállt meg. Az útvonalon hatalmas tömeg so­rakozott fel, amely lelkesen éltette Jó­kait, azonban a tiszteletadás Temes­várhoz leginkább illő megnyilatko­zása véleményünk szerint az volt, hogy amerre a menet elhaladt, meggyújtot­ták a villanylámpákat... Kerek egy esztendeje alkalmazták Temesváron — első ízben Európában — a villamos áramot utcai közvilágításra ... Villa­mos kivilágítás mellett rendezték meg az ünnepi vacsorát is, amelyet a főis­pán adott a vendég tiszteletére. A T­ilharmóniai Társaság énekkara, No­­vacsek Márton karmester vezényleté­vel, hangulatos szerenáddal lepte meg Jókait. A rövid hangverseny műsorán Liszt Ima csata előtt című szerzeménye és az Elbúsulom én magamat és a Sza­badságdal című kórusművek szerepel­tek. Ez utóbbi annyira megtetszett Jó­kainak, hogy megismételtette, majd kö­szönetet mondott a dalosoknak: „Lel­kem mélyéből üdvözlöm Önöket, mint a filharmóniai egylet tagjait. Egyletük címe azt jelenti, hogy Önök az össz­­hangzatot szeretik. Nagyrabecsülöm ezt, mert éppen Temesvárott,... hol annyi vallás és nemzetiség van, szük­ség van az összhangzatra, az összetar­tásra. Ápolják és fejlesszék Önök to­vábbra is az összhangzatot...“ Másnap délelőtt részt vett a városi közgyűlésen, amelyen Ormos Zsigmon­­dot köszöntötték főispáni kinevezésé­nek tízéves évfordulója alkalmából. Ez alkalommal leplezték le a Bánság mű­velődési intézményeinek megteremté­séért oly sokat tett író és politikus „hi­vatalos arcképét“, amelyet id. Vastagh György festett. Az ünnepi ülésen Jókai Mór is felszólalt. A nagy jelentőségű esemény, amely Jókait valójában Te­mesvárra hozta, 1885. október 3-án, szombaton délután ötkor vette kezde­tét a színház nagytermében. A Bánság viharos múltjának nagy alakjait meg­idéző, a színművészek sokrétű felada­tait szép példázatokkal felvázoló „elő­­hangot“ Gerőfy Andor igazgató mondta el. A verses prológus hangsúlyozta a népek közötti megértés parancsoló szükségességét, szólott az egymás irán­ti rokonszenv ápolásának feladatáról, a kölcsönös tiszteleten alapuló testvéri­ség megvalósulásának feltételeiről: „Talán oltárhely, templom lesz e hely, Hol együtt áldozunk, testvéri szívvel. S a szépnek, jónak, nagynak hittanát Hirdetjük és bevesszük szíveinkbe.* Az előadást követő vacsorán a színtár­sulatot méltató pohárköszöntőjében is erről szólt: „Minden taps, mely a szín­ház termében elcsattan, túlhangzik a város határán: minden siker, mely itt kivívatik, egy bizonyság arra, hogy itt minden nemzetiség egy és elválasztha­tatlan ott, hol műveltségről, közügyről van szó... Soha egy nap sem fe­ledkezzenek Önök meg e nagy felada­tukról. Aknázzák ki tehetségeiknek min­den kincsesbányáit; tegyenek félre min­den kicsinyeskedést, ami más helyzetben e pályakörben otthonos; az idegent be­csüljék meg és tanuljanak tőle; a tap­sot ne elbizakodásul, de buzdításul ve­gyék, még jobbat alkotni.“ Az első messze hangzó taps, persze, akkor csat­tant fel, amikor Gerőfy direktor elő­ (folytatása a 4. oldalon) SZEKERNYÉS JÁNOS 5 IRODALOM

Next