A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-21 / 8. szám
Élmény és fantázia Százötven éve született Jókai Mór Legyünk egészen pontosak. Százharminckét évvel ezelőtt, Kecskeméten, egy kopott, didergő vándorszínész tiszta ívekre másolja a jurátus-barát gyöngybetűit. Ideges, nehezebben olvasható írás, de a szabályzat már így kívánja. A pályaművet idegen kéz átírásában kell benyújtani. A pályamű: a Zsidó fiú, dráma. A szerző: Jókai Mór. A másoló: Petőfi Sándor. A jurátus baráti honoráriumot kínál, de a nyomorgó vándorszínész nem fogadja el. Viszonzásul a szerző megfesti a másoló portréját, olajban, így volt ez már akkor... A pályamű dicséretet nyer az Akadémián, de két szavazat a száz aranynyi díjra javallja. A két szavazat: Bajzáé és Vörösmartyé. Ekkor indul az írói pálya. Jókai százötven éves ... Csak tegnap még közöttünk volt, hajnalban ott ült asztalánál, majd rózsákat metszett, halászott a Nagy Tó partján ... pedig mennyi minden történt azóta! De ő másfél száz éve itt van közöttünk. Benne van gyermekkorunkban és gyermekeink korában. Bennünk van, felnőttekben, és itt van felnőtt korunkban is. Majd másfél száz éve szeretjük, és majd másfél száz éve szórjuk le őt. De ez nálunk fele már így szokás. Mindig igényesek voltunk, mindig vitattuk értékeinket. Nemcsak őt, a Bánkot, meg a Tragédiát is. Sok mindent kértünk számon tőle. Emberi gyengeségeit és közéleti megtorpanásait. A heti tarokkpartikat és műveinek cselekménystruktúráját. „Angyalait" „ördögeit", meg a motiváció hiányát. Fellengzősséget és hamis pátoszt, eszménytelen „szabadkőműves" radikalizmust és a naiv idealista hitet. Egy időtlen, „magasabbrendű" realizmus ködbe vesző partjairól vetettük szemére romantikus lelkületét, vagy próbáltunk kínok kínjával realistát faragni belőle. Gyulaitól Lukács Györgyig Homéroszt és Shakespeare-t kerestük benne, de Dantét, Balzacot vagy Eötvös és Kemény újabb műveit is tőle követeltük. Leszóltuk Dumas-val sőt Sue-val is, és olvasóit gyermeteg léleknek vagy ópiumszívóknak neveztük. Elmarasztaltuk illúzióiért, s egy tragikusan hamis történelmi tudat bűnbakjának kiáltottuk ki — s mindehhez még fél század is alig kellett a másfélből. De mindez akkor még a jövő volt. A szöszke kisgyerek, aki élénk fantáziával és gyermeki félelmekkel lépett ki házuk ajtaján, s akit Eszter nénjének kellett tekintetével kísérnie, míg az iskolához érkezett, nem tudhatott erről. Komárom , 182... A Dunán uszályok ár ellenében, s a kikötőben bábeli nyelvzavar. Gabonatőzsérek és marhakereskedők, cserzővargák és városi tanácsosok, meg matrózok a Duna mindkét partjáról. Az arany ember színhelyei, oklajai, hangulatai. Változik a szín s az idő. Pozsony , 1835. A kis cseregyermeket német szóra fogják, meg latinra, görögre. Bámulja a várost, a fényes palotákat, a száguldó hintákat, meg a vitatkozó kardcsörtető jurátusokat. Az országgyűlés szüneteiben megnyugtatja a csendesség: Pozsony ismét a perecsütők, cívisek, lateinerek dolgos városa lesz. Csend van, s e csendben forgatjuk a Mire megvénülünk sárgult lapjait. 1842 — Pápa: a „Képző társaságban” ifjú fejek hajolnak össze. A költő festeget, a festő verseket ír, az író tanul és ábrándozik. Petőfi, Petrich Soma és Jókai. A Tavasz című almanachban megjelenik első elbeszélése. Azután Kecskemét következik: gyógyír a képzelt mellbajra és mímelt világfájdalmakra. Gyógyulás, ügyvédi „cenzus" és előtanulmányok a Nábobhoz, az Eppur si muovéhoz, a Sárga rózsához. Már húszéves, Pesten van, tagja a Tizek Társaságának s a Frankenburgtól átvett Életképeket szerkeszti. Túlvan a Hétköznapokon, a Sonkolyi Gergelyen. Az eszménykép: Petőfi. „Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a francia romantikusoknak, azután Shakespeare-nek, Byronnak, Shelleynek. — első műveimen észrevehető a Hugó Victor és Sue Jenő bálványozása, csak a humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. Kerestem a rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambícióm volt olyan helyeken járni, ahol még pegazus patkója nyomot nem hagyott." S azután jöttek a 48-as napok. Dicsők és keserűek. Az állomások: Pest, Debrecen, Buda, Szeged, Arad. Majd a rettegő bújdosás a Bükk rengetegeiben. A kőszívű ember rablói készülnek így. Erélyes és szerető felesége megszerzi a Klapka-menlevelet egy Jókai Mór nevű kapitulált hadnagynak. Mégis „persona non grata", s a Csataképeket Sajó néven jegyzi 1850-ben. Szerkeszt és ír, de lapalapítási engedélyt csak 1856-ban kap a Nagy Tükörre, majd 1858-ban a híres élclapra, az Üstökösre. Tagja lesz a Magyar Tudományos Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak. Kezdetét veszi politikusi pályája is. Határozati párti képviselő, s A Hon szerkesztőjeként már aktív politikus. Egy vezércikkért börtönbüntetést szenved. Hatvanhét után a „balközép“ tagja, Tisza Kálmán rendíthetetlen híve, a „pártegyesítés" és liberális illúziói haláláig a szabadelvűekhez láncolja. A Petőfi Társaság elnöksége, királyi kitüntetés, s 1894-ben írói pályájának ötvenéves jubileuma, ünneplés, amilyenben magyar írónak addig része még nem volt... Sok mindent látott, sok mindent megért „Életútja oly pályák mellett futott mint Széchényi és Petőfi, Kossuth és Görgey pályája ... Tükröződött szemében Arany János baráti arca, szorította Eötvös, Kemény Zsigmond kezét... Élete végén magányos oszlopként állt közöttünk, a múltból egy runakő, mely emlékezni és áldozni hív, közelében azt az elfogadást éreztük, mint Róma temetőjében, ha Cestius piramisa tövénél Shelley és Symonds neveit olvassuk a sírkövekről, meg Goethe fiáét. Körülötte is nagy messzeségek és nagy emlékek találkoztak. Csoda-e, ha nem volt biztos szemmértéke a mindennapi iránt, ha emberekben, eseményekben hozzászokott a különöshöz, csodálatoshoz?" (Voinovich Géza). Ő maga mondja: „Jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon, s futottam futó betyárokkal úttalan pusztákon, mocsarak, erdők sűrűjében; ott voltam Bécs város és Budapest ostrománál, a bombatűz közepett, s a feldúlt Komárom romjai közt, s láttam a világot a fejemre szakadni Világosnál; ettem cigány bográcsából s királyi asztalok ezüst tálairól; voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam bankelnök, aki százezrekkel hajigálózik; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrend-szalag; megdobáltak koszorúval és sárral; hallottam magamat hívatni írókirálynak és Kossuth kutyának, huszonhárom esztendős koromban egy év alatt csináltam forradalmat, háborúba mentem és megházasodtam; — egyiket sem bántam meg." És közben az élmény fölé mérföldkövek magasodnak: 1853 — Egy magyar nábob; 1854 — Kárpáthy Zoltán; 1860 — Szegény gazdagok; 1869 — A kőszívű ember fiai; 1870 — Fekete gyémántok; 1871 — És mégis mozog a föld; 1872 — Az arany ember; 1879 — Rab Ráby; 1892 — Sárga rózsa... Ki tudná sorolni! Miként születtek meg? Hogyan lépett frigyre az élmény a fantáziával, a képzelet a valósággal. Hagyjuk őt magát beszélni: „Ez a mesterség pedig így megy. Elmondom az egész titkomat, utánam csinálhatja akárki. Vagy egy vezéreszmém akad vagy egy történelmi adatom, vagy egy lélektanilag megoldatlan eseményem az életből. Ez ötlet, véletlen, ajándék, lelet. Akkor ehhez meg kell találnom az alakokat, amik ezt a történetet keresztül viszik. Ez már tanulmány. Sok munka, búvárkodás, megfigyelés, megválogatás kell hozzá. Útmutató e korszak, de még arra is rá kell előbb találni, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. Annak a kornak a szokásait, hangulatát, fogalmait, uralkodó eszméit, divatját, néha még a nyelvét, kifejezéseit is át kell tanulmányozni; gyakran a történet helyszínét beutazni, tájak, viseletek rajzait felvenni, műhelyek titkait tanulmányozni, szaktudóstól leckét venni stb. stb. Mikor aztán ez megvan, akkor maguknak ez előteremtett alakoknak kell kidolgozniok a regénymese egész szövevényét. Itt már nem segít senki, egyedül a fantázia. Akkor belehelyezem magam az egyes alakoknak a kedélyhangulatába, iparkodom bennük élni. A gyilkosnak, az árulónak, a kéjencnek, a zsugorinak a lelkiállapotját éppen úgy a magamévá teszem, mint a szenvedőét, a kétségbeesettét, a haragos bosszúállóét. Ilyenkor ha családom tagja, vagy a legkedvesebb barátom háborgat is, rosszul esik . . . Egy ajtónyitás, s az egész hangulatnak vége van. Újra kell kezdeni." A művészi alkotás titkait kutatjuk. Hol végződik az élmény, hol kezdődik a fantázia? Mikor érezzük a valóság szilárd talaját, s mikor kapaszkodunk a repülő képzeletbe. És egyáltalán: hol a művészi igazság? A Törik-szabad csárdában, Maszlaczky irodájában, Tallérossy Zebulon botladozásaiban. Mindenváró Ádám udvarházában, a párizsi tőzsdepalotán, a debreceni Nagyerdőben és a dunai hajósok életében? Vagy keressük másutt? Szentirmay bálványarcában, a fiatal árvízi hajósban, Baradlayné szimbólummá nőtt nagyságában, Berend Iván puritán, törhetetlen jellemében, Jeney vívódásaiban, a Senki szigetén, Noémiban, ebben a „magyar Mignonban"? Vajon nem áldilemmával vívódunk? Vajon, Jókai — legjobb műveiben — még a képzelet szárnyán is nem a valóságról szól-e, az elhitetés művészi erejével? Jókai alkotói nagyságát épp az élmény és fantázia szerves, strukturális egységében s a nagykoncepciójú romantikus megfogalmazásában kell keresnünk. .Jókai meglelte annak a módját, hogyan lehet a ... helyénvaló regényességet belevinni a jelenbe, a közelmúltba, a hétköznapokba. Jókai felfedezte kora valóságát, e valóság megkapó regényességét, színességét.. . Micsoda felfedezés volt ez, s az alkotói kedv, az ötlet, a lelemény micsoda forrása fakadt belőle! Jókai képzelete nem úgy működik ezentúl, hogy a nem létezőt igyekszik megjeleníteni, hanem úgy, hogy a jelenvalót fedezi fól, ezt látja, ezt mutatja színesnek, regényesnek, hősinek és mulatságosnak. És a valóság igazolja Jókait." (Sőtér István). Jókai hőskölteményekre emlékeztető regény-eposzaiban a koráról ír, a koráról vall. Még akkor is, ha a közelmúlt, a jelen vagy a jövő valóságát választja témául. Ezek a nagy regények szinte ciklussá szerveződnek, egy magyar Comédie Humaine-né, s a felvilágosodástól és reformkortól forradalmakon át egy nemzeti kapitalizmus utópiájáig, a távoli jövőig nyúlnak. Jókait a jelen valósága vezette a regényes valóságtól a költői valóságig, s még tovább: a hősköltemény realitásáig. De korában már hiába kereste a héroszokat. Berend Iván nem született újra, s Jeney Kálmán sem támadt fel többé. Kritikus-szomorú óráiban ezt már ő maga is látta. BERNÁD ÁGOSTON Egy látogatás története Dávid Gyula pár év előtt megjelent Jókai-könyvében, amelyben az író erdélyi útjait térképezte fel, életművének erdélyi vonatkozásait vette számba, csupán zárójelben említi, hogy az író 1885 októberének első napjaiban Temesváron is járt... A jelen évforduló alkalmat kínál arra, hogy felbontsuk a zárójelet, s részletesen beszámoljunk Jókai temesvári látogatásáról, amelyet emlékezetes eseményként örökítenek meg a Bánság fővárosa művelődési életének krónikái. A magyar színtársulat állandósítása alkalmából rendezett ünnepségekre érkezett Temesvárra a nagy hírnévnek és megbecsülésnek örvendő író 1885. október 2-án. A főispán Ormos Zsigmond mellett, kétségtelenül nagy szerep jutott meghívásában a frissen kinevezett fiatal színházigazgatónak, Gerőfy Andornak is. Gerőfy Andor már előzetesen kapcsolatba került Jókai Mórral, aki aztán, a korabeli lapok tanúsága szerint, többek támogatását kérte Gerőfy direktorrá választásához. Sokan pályáztak ugyanis a temesvári színház vezetésére, s a városatyák többszöri ülésezés után sem tudták rászánni magukat a végleges döntésre, míg végül a néhány hónapos huzavonának Jókai levelei véget vetettek. Jókai Gerőlynek ígérte meg, hogy prológust ír és személyesen részt vesz az évadnyitó előadáson. Az új igazgató szeptember 13-án a helybeli lapokban közzétett közleményében, mely a társulat névsorát és a szezonban színre kerülő darabokat ismertette — hírül adta, hogy „az első megnyitó előadásra Jókai Mór... volt szíves a prológust megírni, ki személyes megjelenésével is emelendi az ünnepélyes előadást“. Fokozott érdeklődés előzte meg a színházi szezon megnyitását, Jókai temesvári látogatását. Bizottságot szerveznek Jókai ünnepélyes fogadtatásának előkészítésére, amelynek a polgármester, Telbisz Károly lett az elnöke. A prológus körül azonban kellemetlen bonyodalmak keletkeztek, mert három nappal a temesvári évadnyitó előadás előtt teljes terjedelmében megjelent. A legmélyebb felháborodás hangján számoltak be a példátlan esetről a temesvári lapok, „aljas betyárfogásnak“ minősítve a Pesti Hírlap eljárását, amely „minden irodalmi tisztesség arculütésével tárcatöltelékül, mint valami bitang jószágot, szóról szóra hozta a címénél és rendeltetésénél fogva egyaránt alkalmi, tehát hacsak nem üzleti piszkos célból, előbb másként abszolúte nem közölhető dolgozatot, megfosztva így egy kulturális és nemzetiségi nagy ünnepet sikerének és hatásának legszebb részétől“. A Színügygyámolító Egyesület tagjai és sok újságíró Gerőfy Andort gyanúsította, az újsütetű direktor pedig azzal mentegetőzött, hogy „valami gazember lopta el tőle és adta el jó pénzért irodalmi kufár célokra“ Jókai alkalmi versét. Érveivel azonban nemigen sikerült meggyőznie a gyanakvó temesváriakat. A zavaró momentumok ellenére Jókai látogatása és az állandó magyar színtársulat bemutatkozása igazán ritka eseménynek ígérkezett. A helybeli újságokban szembetűnően megszaporodtak a Jókaival foglalkozó írások. Ismertetéseket közöltek Jókai legújabb könyveiről. Különös véletlen, hogy épp abban az évben jelent meg Jókainak az a két munkája, amelynek cselekménye Temesvár közeli szomszédságában játszódik: a Cigánybáró és Az arany ember színpadi változata. A véletlenből azonban tőkét kovácsoltak a hajdani temesvári újságírók. Áldor Imre lapja többek között közölte a Vasárnapi Újság nyomán Jókai Királyéknál című írását. Ugyanakkor Jókai életéről és munkásságáról Visi Imre tollából jelent meg lírai hangvételű ismertető a lap tárcarovatában, míg az 1885. október 3-i számban kolumnás vezércikk köszöntötte a „költőfejedelem“ megérkezését. Érdemes idézni a cikk utolsó passzusát: .......fölemelt fővel állíthatjuk, hogy szebb és teljesebb diadalünnepet mint itt most Jókai... sehol és soha nem ült, mert nálunk... minden más omlatag és hervatag külsőségnél megkapóbb ékesszólással az a tény hirdeti az ő érdemeit és jelentőségét, hogy ... magyar, német, szerb és román ajkúak a legtisztább lelkesedésből fakadó égbetörő és egetverő ezen rövid unisonójában: „ÉLJEN JÓKAI MÓR!“ Az állomáson Jakabffy Pál, a Színügygyámolító Egyesület nevében köszöntötte az írót. Jókai rögtönzött beszédben válaszolt, majd Telbisz Károly polgármester oldalán kocsin a vármegyeházára (ma az Agronómiai Intézet központi épülete) ment, ahol Ormos Zsigmond főispánnál szállt meg. Az útvonalon hatalmas tömeg sorakozott fel, amely lelkesen éltette Jókait, azonban a tiszteletadás Temesvárhoz leginkább illő megnyilatkozása véleményünk szerint az volt, hogy amerre a menet elhaladt, meggyújtották a villanylámpákat... Kerek egy esztendeje alkalmazták Temesváron — első ízben Európában — a villamos áramot utcai közvilágításra ... Villamos kivilágítás mellett rendezték meg az ünnepi vacsorát is, amelyet a főispán adott a vendég tiszteletére. A Tilharmóniai Társaság énekkara, Novacsek Márton karmester vezényletével, hangulatos szerenáddal lepte meg Jókait. A rövid hangverseny műsorán Liszt Ima csata előtt című szerzeménye és az Elbúsulom én magamat és a Szabadságdal című kórusművek szerepeltek. Ez utóbbi annyira megtetszett Jókainak, hogy megismételtette, majd köszönetet mondott a dalosoknak: „Lelkem mélyéből üdvözlöm Önöket, mint a filharmóniai egylet tagjait. Egyletük címe azt jelenti, hogy Önök az összhangzatot szeretik. Nagyrabecsülöm ezt, mert éppen Temesvárott,... hol annyi vallás és nemzetiség van, szükség van az összhangzatra, az összetartásra. Ápolják és fejlesszék Önök továbbra is az összhangzatot...“ Másnap délelőtt részt vett a városi közgyűlésen, amelyen Ormos Zsigmondot köszöntötték főispáni kinevezésének tízéves évfordulója alkalmából. Ez alkalommal leplezték le a Bánság művelődési intézményeinek megteremtéséért oly sokat tett író és politikus „hivatalos arcképét“, amelyet id. Vastagh György festett. Az ünnepi ülésen Jókai Mór is felszólalt. A nagy jelentőségű esemény, amely Jókait valójában Temesvárra hozta, 1885. október 3-án, szombaton délután ötkor vette kezdetét a színház nagytermében. A Bánság viharos múltjának nagy alakjait megidéző, a színművészek sokrétű feladatait szép példázatokkal felvázoló „előhangot“ Gerőfy Andor igazgató mondta el. A verses prológus hangsúlyozta a népek közötti megértés parancsoló szükségességét, szólott az egymás iránti rokonszenv ápolásának feladatáról, a kölcsönös tiszteleten alapuló testvériség megvalósulásának feltételeiről: „Talán oltárhely, templom lesz e hely, Hol együtt áldozunk, testvéri szívvel. S a szépnek, jónak, nagynak hittanát Hirdetjük és bevesszük szíveinkbe.* Az előadást követő vacsorán a színtársulatot méltató pohárköszöntőjében is erről szólt: „Minden taps, mely a színház termében elcsattan, túlhangzik a város határán: minden siker, mely itt kivívatik, egy bizonyság arra, hogy itt minden nemzetiség egy és elválaszthatatlan ott, hol műveltségről, közügyről van szó... Soha egy nap sem feledkezzenek Önök meg e nagy feladatukról. Aknázzák ki tehetségeiknek minden kincsesbányáit; tegyenek félre minden kicsinyeskedést, ami más helyzetben e pályakörben otthonos; az idegent becsüljék meg és tanuljanak tőle; a tapsot ne elbizakodásul, de buzdításul vegyék, még jobbat alkotni.“ Az első messze hangzó taps, persze, akkor csattant fel, amikor Gerőfy direktor elő (folytatása a 4. oldalon) SZEKERNYÉS JÁNOS 5 IRODALOM