A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1978-05-12 / 19. szám

Grenoble-i naplójegyzet (1928 november 2. — 1929. március 8.) 1928. nov. 2. — Még szeptemberben levelet kaptam Fehérvárt Kuncz Aladártól, aki közölte, hogy unokahúga, Máthé-Szabó Magda, magyar—francia szakos tanárje­lölt szintén megkapta a katolikus Státus ösztöndíját Franciaországba. Arra kért, hogy kössem össze az utam az unokahúgáéval s legyek segítségére grenoble-i elhe­lyezkedésében, mert szintén ide akar jönni. Azután ér­kezett egy másik levél Kuncztól, amelyben arról értesí­tett, hogy ő maga kíséri el az unokahúgát, de csak a hónap vége felé kaphat szabadságot az Ellenzéktől. Jelentkeztem Morillot dékánnál, aki a félév végén újra vizsgáztat. Most már nem középkori tanulmányokból, hanem modern francia filológiából. Jó indulatú bácsi, de őszintén bírál is. Tőlem fegyelmezettebb szellemet kíván („plus de discipline d'esprit"). Voltam Duraffour professzornál is, aki tavaly nagyon meg volt elégedve a hangtani laboratóriumi munkámmal, noha számomra ez komoly erőfeszítést jelentett, mert alig van kapcsolata érdeklődési körömmel. Duraffour újra említette, hogy szívesen venne doktorandusának. Természetesen a Doc­­torat d’Université-ről van szó, mert a Doctorat és Lettres-t, ami itt a legmagasabb tudományos fokozat, még ő is csak most teszi le. Témát is ajánlott: valamelyik alpesi völgy nyelvjárását kellene tanulmányoznom, a köznyelv­től s a szomszéd völgyek nyelvjárásától elütő sajátossá­gait Tavasztól őszig, mert télen még sível sem tudnék egyik helységből a másikba, egyik tanyából a másikba jutni. Kétségkívül érdemes dolog lenne, ha az ember összeköthetné egy kis regény megírásával. De akkor már inkább a Hargita valamelyik hegyhátának nyelvsajátos­ságait választanám Nem mondtam Duraffournak sem nemet, sem igent, de elhatároztam, hogy a Morid­ot-nál teendő vizsga után hamar elillanok Párizsba. Nov. 6. — Megjött az unokahúgával Kuncz Aladár, akit már 1925 nyarán megismertem Kolozsvárt Szász Endréiknél. Máthé-Szabó Magdának a „Potection de la jeune-fille” című katolikus leányotthonban szereztem he­lyet. Kuncz szeretett volna innen még Párizsba menni, ahol az első világháború előtt hosszú időt töltött. Az Ellenzéktől vett fel előleget riportok ellenében. De már további utazásra sem pénze, sem ideje. Alig kapott egy heti szabadságot. Talán tartózkodik is ettől a viszont­látástól, hiszen akkor már azokat az ódon erődítéseket is látni akarná, amelyekhez annyi keserű emléke fűzi internálása korából Nov. 8. — Aladár a riportírást nagyon komolyan ve­szi. Nem rutinos, könnyed újságíró típus. Inkább esz­­széista és irodalom­szervező. Az egész Grenoble-ból leg­inkább az itt született Stendhal érdekli, „az emberi szív megfigyelje". Elkísértem az egyetemi könyvtárba, ahol órákon át Stendhal-monográfiákat lapozott. Azután vé­­­gigjártuk M. Sz. Magdával együtt azokat a házakat, amelyekben Stendhal, az egykori Henri Berle a XVIII. század végén s a XIX. század elején lakott. Nov. 10. — M­iután este Magdát hazakisértük, egy grenoble-i bárban töltöttük az éjszakát. Beszéltünk a romániai magyar irodalom ígéreteiről, fejlődési távlatai­ról, haladó szellemű kisebbségi elkötelezettségéről, a román irodalommal való termékeny kapcsolatairól. Szív­ügye az erdélyi irodalmi élet Úgy beszél róla, mint a gyermekről, akit közvetett módszerrel jobban lehet ser­kenteni, mint közvetlen beavatkozással. Az erdélyi írók után a modern franciák kerülek sorra. Én főleg Francis Jammes-ot, Paul Caudel-t, Gide-et, Mauriac-ot, Dühö­mést emlegettem, ő már ismerte Marcel Proust-ot, a lé­lektani és társadalmi megfigyelések varázslatos művé­szét, s melegen ajánlotta olvasásra a költő Paul Va­­léry-t, akinek a szimbolizmusában egyben a legtisz­­tultabb klasszikus hagyományok teljesülnek ki. Azután jött a könnyedebb társalgás. összetegeződ- - tünk. Mind több vidám szóváltás történt közte és a közöttünk ülők közt is. Az egyik asztaltól a másikra át­­röppenő szellemesség mindinkább egy körbe vonta e társaságot. Éjfél után már összetolt asztalok körül ül­tünk mindannyian. Aladár a háború előtti párizsi életé­ről, az internáló tábor sanyarúságáról beszélt. Szellemi telítettségtől csillogó szeme, vonzó mesélő kedve bűvös áramként hatott. Hajnal felé mindnyájan úgy búcsúz­tak tőle, mint régi, kedves ismerősüktől. A bárpultra könyöklő Madame is az ő szavait leste. Dadi, a többiek távozása után, udvarias mozdulattal asztalunkhoz hívta, de a Madame szabadkozott, fáradtságára hivatkozva. Éjfél után három óra volt, mikor Dadit a szállodájá­ba kísértem. Menet közben még a kolozsvári írói, művé­szi asztalok szellemi tornájáról, pezsdítő hatásáról be­szélt. S arról is, hogyan osztja meg ő a délutáni szer­kesztőségi munkát az Újságíró Klubbal, s a Palace-bár­ral. S hogy változtatnia kell mindezen, mert különben nem tud haladni a könyvével. Hiszen lakószobájához, nővérénél, Magda anyjánál, jóformán csak a hajnaltól délelőttig tartó alvás fűzi. Nov. 13. — M. Sz. Magda finom arcvonású, értel­mes és művelt nő. Modern irodalmi olvasottsága rend­szeresebb az enyémnél. A XVII. század nagy klassziku­sait, Corneille-t és Racine-t mindenképpen jobban is­meri nálam. Madame de Sévigné leveleiért is lelkese­dik. Dicséri Auger professzort, aki Kolozsvárt szárnyaló mondataival elvarázsolja hallgatóságát különösen Pas­­calról, a romantizmusról, s a parnasszistákról ad elő, akárcsak itt Morillot. Nov. 18. — Olvastam egy könyvet „A katolikus fel­lendülés a mai Franciaországban" címmel. „A nagy vál­ságoknak, amelyek egy vallásos intézmény múlandó ré­­tegeit felforgatják, megvan az a fanyar előnyük — írja a szerző —, hogy a lelki vezetőket és a lelkeket magu­kat szembeállítják az újból egyedüli javukká váló szel­lemi valósággal." Az anyagi javát, kincsét elvesztett egy­házról beszél, amely újra „kapcsolatot teremtett a vi­lági társadalommal, de már nem a hivatalos csúcsokon keresztül, hanem a mélységek által, amelyeknek tömeg a nevük". Részlet a szerző Kitárul a világ című, a Kriterion kiadásában megjelenő önéletrajzi kötetéből. Erre már akkor felfigyeltem, amikor először érkeztem Franciaországba. Ezt az irányzatot nevezik itt neokato­­licizmusnak, szemben azzal a bigottsággal, amely egy­ben amulettekkel kereskedik s csodatevő ereklyéket rek­lámoz. De erről pár nap múlva bővebben is írhatok. Lourdes, nov. 21. — A katolikus egyetemi hallgatók egyesülete potom áron kirándulást hirdetett a lourdes-i kegyhelyre. Engem az egész kirándulásból a Pireneusok vonzottak Lourdes környékén. Sajnos azonban, ahogy a vonatunk kiért Toulouse-on át a Rhône völgyéből, zuho­gott az eső. Semmit sem láttam a hegyvidékből. Lourdes-ba este érkeztünk s a hajnali ködben már a bazilika alsó kápolnájában voltunk. Pazar fény világít­ja meg az állítólag meggyógyult beteg testrészek fém­ből készített másolatainak garmadáját. Lehet, hogy a lourdes-i ásványvíznek van valamelyes gyógyhatása, de itt a csodatevésre teszik a hangsúlyt az egyházi kór­házak is. A módosabb hívők adakozása számára ren­delkezésre áll a „Banque du Saint-Esprit" (a Szentlélek Bankja), s bárkit finom sütemények, üdítő italok várnak a „Confiserie de la Saint Vierge", a Szent Szűz cuk­rászdájában. Maga a bazilika sem egyéb, mint egy óriá­si méretű szecessziós habarcs. Grenoble, nov. 25. — Az egyetemi könyvtárban végig­olvastam a „Népek kiáltása" (Le cri des peuples) c. hetilapnak az utolsó számait. A nyáron találkoztam oda­haza is egy-két szerkesztőségben ezzel a lappal. Hom­lokzatán a földgolyó két féltekéje s előttük nagy vörös betűkkel a cím. Kiállítása nem valami ízléses, nyelve­zete agitációs, de tartalma figyelmet keltő. Szept. 5-i számában azt írja: „A nemzeti, felfogásbeli, állampol­gári és vallási kisebbségeket akarjuk szolgálni.” Balol­dali lap, sőt közel állhat a kommunistákhoz, de polgári személyiségektől is hoz cikket. Így Szüllő Gézától, a csehszlovákiai keresztény-szociális magyar párt vezető­jétől, és Tornya Gyulától, a bánsági magyarpárti képvi­selőtől, aki a Magyar Kisebbségnek, Jakabffy Elemér lapjának munkatársa. Minden számban pár cikk az el­­nemzetlenítő törekvések, a sovinizmus, a fajgyűlölet el­len. Ír a spanyolországi katalánok önkormányzati törek­véseiről, s a gyarmati elnyomatásról is. Viszont azt is leszögezi, hogy nem támogat olyan franciaországi moz­galmat, aminek nyílt szeparatista jellege lenne. Úgy tekinti Franciaországot, mint amely átment a polgári forradalom fázisán, s itt csak a helyi önkormányzatért folyó harcnak lenne létjogosultsága. De a francia gyar­matosítókat, akár az angolokat, élesen elítéli. Dec. 2. — Még mindig sok a szétszórtság, a kapko­dás a munkámban. Magda ezzel szemben fegyelmezet­ten dolgozik, néha tanácsot kérve olvasmányaira vonat­kozóan. A kolozsvári államvizsgára készül. Dec. 4. — Magda körül egész kis társaság alakult ki a „Protection de la jeune-fille"-ben. Különösen a len­gyel Wanda és egy Franciaországból az Egyesült Álla­mokba kivándorolt család lánya, Hortense rokonszen­vesek. Csatlakozott hozzánk egy csöndes hindu fiú is, aki Pondichéryből, a kis indiai francia gyarmatból való. Dec. 8. — Magdától kölcsön kaptam Aladár nyom­tatott doktori tézisét Toldy Ferencről, valamint kéziratos pályaművét: „A magyar irodalomtörténet fejlődéséről Toldy Ferenc óta." Péterfy Jenővel és Riedl Frigyessel fejezi be, a modern magyar irodalomtörténet úttörőivel. (A pályaműnek minden fejezetét másvalaki tisztázta le kaligrafikus betűkkel. De hiszen a század elején még nem volt gépírás.) Dec. 12. — Magda a nagybátyjával franciául levelez. Mint ahogy én is a naplóm nem egy részét franciául írom. Dadi dec. 6-án kelt levelében azt írja az unoka­húgához: „Hier j'ai repris le fil perdu de mon román et j'ai écrit 6 pages dans deux heures." (Tegnap újra felvettem regényem fonalát és 6 oldalt írtam két óra alatt.) Dec. 20. — Magda még egy levelet kapott Doditól, aki rám vonatkozóan is ír egy pár sort. Mikor Magda megmutatta nekem, egészen zavarba jöttem: „J'ai pu­­blié ses deux articles. Il a du talent. Cela me fait plai­­sir. En beaucoup de choses il doit encore se perfec­­tionner. Il y arrivera parce qu’il est modest et bien appliqué . . . Si tu vois B., intéresse-toi s’il a regu ma lettre." (Közöltem két cikkét. Tehetséges. Ez örömet okoz nekem. Sok mindenben kell tökéletesítenie magát, de sikerülni fog, mert szerény és munkaszerető. Ha látod B.-t, érdeklődd meg, hogy megkapta-e a levelem?­ Nem vártam ezt az elismerést. S még kevésbé baráti leve­lét. Sajnos ez a levél is elveszett, noha oly sokáig gon­dosan őriztem.. Dec. 25. — Éjféli misén voltunk. A kóruson hegedű- és orgona-szólam. Az oltár oldalán lévő jászol felé két pásztor közeledik sípolva. Azután a mise. A réveillon-t egy penzió társaságában töltöttük. Mellettem az asz­talnál egy indokínai bölcsész ült, Magda mellett egy algíri tanárjelölt. Az egyik idősebb francia résztvevő provánszi dalt énekelt egy vakleányról, aki kezeivel ta­pogatta ki a jászolt. Majd az ökörről és a szamárról énekelt, amelyek leheletükkel melegítették a kisdedet a téli hidegben. Mintha Júdeában is ugyanaz az időjárás lenne, mint Dél-Franciaországban. A naiv népi felfo­gás képei elevenedtek meg abban a legendában is, amit ez a tiszteletreméltó, művelt öregúr a Mont-Blanc tövében beszélt nyelvjárásban mondott el. A Szűzről, aki házról házra járva szállást keres, de sehol sem akarják befogadni, mert állapotos. Megvetve tovább űzik s így pihen le egy barlangba halmozott szénacso­móra. Úgy hangzott ez, mint egy apokrif evangélium. Dec. 27. — Fenn voltam sízni Saint-Nizier-n. Cikcakk­ban vitt a villamos fel. Benéztem egy középkori, román stílusú templomba is. A pap a szószéken monoton han­gon olvasta a prédikációs könyv szövegét. Majd fel­élénkült s korholni kezdte a híveit, nem éppen egyházi stílusban, hogy csak ketten adtak fát a templom fűté­sére. Azután azokat szidta, akik nem járulnak a szentsé­gekhez, mintha félnének a gyónástól, bűneik bevallásá­tól. Tavaly, a Sappey-n sizve, tértem be egy ilyen kis falusi templomba, éppen amikor a pap éktelenül ki­fakadt, hogy híveinek nagy része az „istentelen radi­kálisokra" szavazott . . . Levelet kaptam újra Aladár­tól, aki azt írja, hogy szeretne idejönni s visszavonulva befejezni a regényét. Dec. 29. — Tegnap hosszan válaszoltam a levélre, ugyancsak franciául, amelyben kiöntöttem utolsó éveim keserűségét. (Ez a levél is, mint a többi, amit írtam neki, Kuncz hagyatékának gondozója, Máthé-Szabó Magda, a későbbi Jancsó Elemérné gyűjteményében maradt meg. Ide írom e levél első részének a fordítá­sát: „Kedves Dadim, nagyon köszönöm a leveled . . . Nem is tudod, hogy mennyire szükségem volt a te er­kölcsi támaszodra. Minden kapcsolatot elveszítettem iro­dalmi életünkkel. Sohasem volt önzetlen mesterem, aki vette volna a fáradságot, hogy egy kissé önmagamba tekinteni segítsen. Jó sok megaláztatás is ért erőfeszíté­seim közben, hogy minden nehézség dacára tovább folytathassam tanulmányaim. Sok minden körülmény bántotta az önérzetem . . . Talán túl érzékeny is vol­tam. És mivel volt némi sikerem más téren, sokat in­gadoztam a közéleti cselekvés és az elméledő élet kö­zött . . .") 1929. jan. 2. — Cikket olvastam a jezsuitákról. Ala­pítójuk azt óhajtotta, hogy a rend tagjai „ne legyenek homni tetemek, hanem polok egy láthatatlan kézben”. Ez vetett véget Olasz Pé­ter hazai dicsőségének is. Az em­ber nem lehet puszta eszköze valamiyen hatalmi gé­pezetnek, különben magával az érettel kerül szembe, s vesztese rónán.­zan. 20. — Az Ellenzék lehozta a versem, amely ki­fejezi egész nyugtalanságom. Az első rész adja vissza legjobban felzavart lelkiállapotom, amihek a vizsgára való megfeszített ítészülonés is hozzájárult: „Patazoz vagytok ti, — én te vagyok, de mindegy — elmaradt víz, gataznaz rapja tán, — naragos zola, néha meg za­varos és néha kéz. — De ne rerdezzetez, hogy miért és mért ilyen. — A kérdések ram aopott követ — s a gyűrűt, jaj, nem ümez el, — jaj rángva bodroznék szí­veiben nyugtalan . . .“ Bordeaux, febr. 3. — itt vagyok mint meghívott, a francia katolikus egyetemi hallgatók kongresszuson. Ez­zel az úttal is gazdagodik a képem Franciaországról. De a vizsga előtti feszültséget is fel akarom oldani ma­­gamban ezzel az utazással. Meg kell valljam, hogy a kongresszisták nagy részének az érdeklődését a Carvet­­cég porpincéinek megtu­ogatása vonzotta legjobban. Hét fotó alatti lift-állomása van, sok-soz kilométer já­rattal. Az amerikai szesztilalom is hozzájárul, hogy mil­liónyi palacz van itt felraztarozva. 5 a porpincen kívül topa hajórazomány járja a tengert külömeges poroszat, amelyet, na kioltjaz a hullámzást, magas árt érnek el a világpiacon. A látogatás végén porzoszoló volt. ivyoic­­u­z különféle palacz a felállított hordók során. A fran­ciák szakértelmét azonban nem tudtam követni e téren. A gyomrom nem veszi be a szeszes italt Viénod­e, febr. 20. — Kuncz Dodi írja Magdának, hogy Áprily készülő művéből olvasva azt mondta, hogy ez minden eddigi írását felülmúlja s alkotója sincs tisz­táiban a mű igazi értékével. Magda szerint Dodinak nagy szüksége volt a biztatásra. febr. 23. — Vizsga előtt egy héttel. Morillot könyvé­ben olvasom: „ha követni akarod Pascalt, hát kövesd, nagyon foglak becsülni érte. De akkor kövesd visszate­kintés nélkül, egészen a magasztosig, nehogy lezuhan­va, nagyon megsebezd a lelked, de na a földön akarsz maradni, kövesd La Bruyére-t, aki egyben Descartes is." Én pedig hol a szédítő magasba repülök, hol a föld buckáiba ütöm magam. A tudós Pascal saját ma­gát térítette meg s vállalta a kegyetlen aszkézist, ami­ben sokáig példamutatómnak éreztem. De Pascal egy­ben azt is tudta, hogy mily viszonylagos az éset. „Véri­­té au-delá des Alpes, mensonge en de lá". (Ami igaz­ság az Alpokon innen, hazugság azokon túl.) Descartes racionalizmusa mindig vonzott s a kételye is, amely bí­rálat alá vett mindent, hogy megbizonyosodjék a való­ban létező dolgokról. S aki a világ nagy könyvének megismerését többnek tartotta minden olvasmánynál. La Bruyére-t is újra meg újra olvasom. Ragyogó miniatűr portréi minden realizmusnál élesebben elemeznek. De hogy lesz mindebből szintézis bennem? Márc. 4. — Hajnali három óra, írásbeli után. Reg­gel a szóbeli. Alvás alig. Éjfél után elszundikálva ima­­ginárius algebrai példákon töröm a fejem, egy neve­zőre akarva hozni vizsga anyagom és affektiv életem fájó megoldatlanságát Régi érzelmi meseváram szétrom­boltam, anélkül, hogy újat tudtam volna építeni. Márc. 6. — Átmentem a vizsgán. S nem is rosszul. Morillot tanácsokat adott Párizsra vonatkozólag. Duraf­four újra felvetette az ajánlatát, hogy nála doktoráljak. Kénytelen voltam megmondani neki, hogy engem már nem vonz a hangtan s a francia felvilágosodás erdélyi hatásáról írnék doktori tézist. (Kuncz Aladárnak írt Grenoble-i utolsó levelem dá­tum nélkül való s egy része összemosódott. Pár mon­datát ide jegyzem fordításban: „Régóta nem irtam Ne­ked. Most tettem le az utolsó előtt vizsgám. Nehéz súly­tól szabadultam, s több időt áldozhatok a baráti érzé­sekre (— életem legboldogabb áldozata —)... Nagy hálával tartozom Neked, tudva, hogy gondolsz reám s foglalkozol az „ügyeimmel", is. Megerősít, hogy hiszel bennem . . . Mellékelek pár verset. Esetleg találsz kö­zülük érdemest a Helikon számára is . . . Végre leve­gőhöz jutottam. Nem vesznek körül azok a száraz nyel­vészeti könyvek, amelyeket hónapokon átbújtam, neki­keseredett elszántsággal és semmi hivatással. Az elkö­vetkező napok talán visszahozzák hullámzásuktól men­tes, sztoikus nyugalmam, misztikus lendületek nélkül, amelyekre az én szárnyaim nincsenek ránevelve . . .“) Márc. 8. — Az utolsó licenc-vizsgám román filoló­giából szeretném még e tanév végén Párizsban letenni. Talán ott sikerülni fog egyben éterit és földit összebé­­kíteni magamban. Pár nap múlva utazom az „ember­­sűrűs, gigászi vadonba." BANYAI LÁSZLÓ SZÁZADUNK Hán-kori díszítőelem A HÉT 8

Next