A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1978-05-12 / 19. szám
Grenoble-i naplójegyzet (1928 november 2. — 1929. március 8.) 1928. nov. 2. — Még szeptemberben levelet kaptam Fehérvárt Kuncz Aladártól, aki közölte, hogy unokahúga, Máthé-Szabó Magda, magyar—francia szakos tanárjelölt szintén megkapta a katolikus Státus ösztöndíját Franciaországba. Arra kért, hogy kössem össze az utam az unokahúgáéval s legyek segítségére grenoble-i elhelyezkedésében, mert szintén ide akar jönni. Azután érkezett egy másik levél Kuncztól, amelyben arról értesített, hogy ő maga kíséri el az unokahúgát, de csak a hónap vége felé kaphat szabadságot az Ellenzéktől. Jelentkeztem Morillot dékánnál, aki a félév végén újra vizsgáztat. Most már nem középkori tanulmányokból, hanem modern francia filológiából. Jó indulatú bácsi, de őszintén bírál is. Tőlem fegyelmezettebb szellemet kíván („plus de discipline d'esprit"). Voltam Duraffour professzornál is, aki tavaly nagyon meg volt elégedve a hangtani laboratóriumi munkámmal, noha számomra ez komoly erőfeszítést jelentett, mert alig van kapcsolata érdeklődési körömmel. Duraffour újra említette, hogy szívesen venne doktorandusának. Természetesen a Doctorat d’Université-ről van szó, mert a Doctorat és Lettres-t, ami itt a legmagasabb tudományos fokozat, még ő is csak most teszi le. Témát is ajánlott: valamelyik alpesi völgy nyelvjárását kellene tanulmányoznom, a köznyelvtől s a szomszéd völgyek nyelvjárásától elütő sajátosságait Tavasztól őszig, mert télen még sível sem tudnék egyik helységből a másikba, egyik tanyából a másikba jutni. Kétségkívül érdemes dolog lenne, ha az ember összeköthetné egy kis regény megírásával. De akkor már inkább a Hargita valamelyik hegyhátának nyelvsajátosságait választanám Nem mondtam Duraffournak sem nemet, sem igent, de elhatároztam, hogy a Moridot-nál teendő vizsga után hamar elillanok Párizsba. Nov. 6. — Megjött az unokahúgával Kuncz Aladár, akit már 1925 nyarán megismertem Kolozsvárt Szász Endréiknél. Máthé-Szabó Magdának a „Potection de la jeune-fille” című katolikus leányotthonban szereztem helyet. Kuncz szeretett volna innen még Párizsba menni, ahol az első világháború előtt hosszú időt töltött. Az Ellenzéktől vett fel előleget riportok ellenében. De már további utazásra sem pénze, sem ideje. Alig kapott egy heti szabadságot. Talán tartózkodik is ettől a viszontlátástól, hiszen akkor már azokat az ódon erődítéseket is látni akarná, amelyekhez annyi keserű emléke fűzi internálása korából Nov. 8. — Aladár a riportírást nagyon komolyan veszi. Nem rutinos, könnyed újságíró típus. Inkább eszszéista és irodalomszervező. Az egész Grenoble-ból leginkább az itt született Stendhal érdekli, „az emberi szív megfigyelje". Elkísértem az egyetemi könyvtárba, ahol órákon át Stendhal-monográfiákat lapozott. Azután végigjártuk M. Sz. Magdával együtt azokat a házakat, amelyekben Stendhal, az egykori Henri Berle a XVIII. század végén s a XIX. század elején lakott. Nov. 10. — Miután este Magdát hazakisértük, egy grenoble-i bárban töltöttük az éjszakát. Beszéltünk a romániai magyar irodalom ígéreteiről, fejlődési távlatairól, haladó szellemű kisebbségi elkötelezettségéről, a román irodalommal való termékeny kapcsolatairól. Szívügye az erdélyi irodalmi élet Úgy beszél róla, mint a gyermekről, akit közvetett módszerrel jobban lehet serkenteni, mint közvetlen beavatkozással. Az erdélyi írók után a modern franciák kerülek sorra. Én főleg Francis Jammes-ot, Paul Caudel-t, Gide-et, Mauriac-ot, Dühömést emlegettem, ő már ismerte Marcel Proust-ot, a lélektani és társadalmi megfigyelések varázslatos művészét, s melegen ajánlotta olvasásra a költő Paul Valéry-t, akinek a szimbolizmusában egyben a legtisztultabb klasszikus hagyományok teljesülnek ki. Azután jött a könnyedebb társalgás. összetegeződ- - tünk. Mind több vidám szóváltás történt közte és a közöttünk ülők közt is. Az egyik asztaltól a másikra átröppenő szellemesség mindinkább egy körbe vonta e társaságot. Éjfél után már összetolt asztalok körül ültünk mindannyian. Aladár a háború előtti párizsi életéről, az internáló tábor sanyarúságáról beszélt. Szellemi telítettségtől csillogó szeme, vonzó mesélő kedve bűvös áramként hatott. Hajnal felé mindnyájan úgy búcsúztak tőle, mint régi, kedves ismerősüktől. A bárpultra könyöklő Madame is az ő szavait leste. Dadi, a többiek távozása után, udvarias mozdulattal asztalunkhoz hívta, de a Madame szabadkozott, fáradtságára hivatkozva. Éjfél után három óra volt, mikor Dadit a szállodájába kísértem. Menet közben még a kolozsvári írói, művészi asztalok szellemi tornájáról, pezsdítő hatásáról beszélt. S arról is, hogyan osztja meg ő a délutáni szerkesztőségi munkát az Újságíró Klubbal, s a Palace-bárral. S hogy változtatnia kell mindezen, mert különben nem tud haladni a könyvével. Hiszen lakószobájához, nővérénél, Magda anyjánál, jóformán csak a hajnaltól délelőttig tartó alvás fűzi. Nov. 13. — M. Sz. Magda finom arcvonású, értelmes és művelt nő. Modern irodalmi olvasottsága rendszeresebb az enyémnél. A XVII. század nagy klasszikusait, Corneille-t és Racine-t mindenképpen jobban ismeri nálam. Madame de Sévigné leveleiért is lelkesedik. Dicséri Auger professzort, aki Kolozsvárt szárnyaló mondataival elvarázsolja hallgatóságát különösen Pascalról, a romantizmusról, s a parnasszistákról ad elő, akárcsak itt Morillot. Nov. 18. — Olvastam egy könyvet „A katolikus fellendülés a mai Franciaországban" címmel. „A nagy válságoknak, amelyek egy vallásos intézmény múlandó rétegeit felforgatják, megvan az a fanyar előnyük — írja a szerző —, hogy a lelki vezetőket és a lelkeket magukat szembeállítják az újból egyedüli javukká váló szellemi valósággal." Az anyagi javát, kincsét elvesztett egyházról beszél, amely újra „kapcsolatot teremtett a világi társadalommal, de már nem a hivatalos csúcsokon keresztül, hanem a mélységek által, amelyeknek tömeg a nevük". Részlet a szerző Kitárul a világ című, a Kriterion kiadásában megjelenő önéletrajzi kötetéből. Erre már akkor felfigyeltem, amikor először érkeztem Franciaországba. Ezt az irányzatot nevezik itt neokatolicizmusnak, szemben azzal a bigottsággal, amely egyben amulettekkel kereskedik s csodatevő ereklyéket reklámoz. De erről pár nap múlva bővebben is írhatok. Lourdes, nov. 21. — A katolikus egyetemi hallgatók egyesülete potom áron kirándulást hirdetett a lourdes-i kegyhelyre. Engem az egész kirándulásból a Pireneusok vonzottak Lourdes környékén. Sajnos azonban, ahogy a vonatunk kiért Toulouse-on át a Rhône völgyéből, zuhogott az eső. Semmit sem láttam a hegyvidékből. Lourdes-ba este érkeztünk s a hajnali ködben már a bazilika alsó kápolnájában voltunk. Pazar fény világítja meg az állítólag meggyógyult beteg testrészek fémből készített másolatainak garmadáját. Lehet, hogy a lourdes-i ásványvíznek van valamelyes gyógyhatása, de itt a csodatevésre teszik a hangsúlyt az egyházi kórházak is. A módosabb hívők adakozása számára rendelkezésre áll a „Banque du Saint-Esprit" (a Szentlélek Bankja), s bárkit finom sütemények, üdítő italok várnak a „Confiserie de la Saint Vierge", a Szent Szűz cukrászdájában. Maga a bazilika sem egyéb, mint egy óriási méretű szecessziós habarcs. Grenoble, nov. 25. — Az egyetemi könyvtárban végigolvastam a „Népek kiáltása" (Le cri des peuples) c. hetilapnak az utolsó számait. A nyáron találkoztam odahaza is egy-két szerkesztőségben ezzel a lappal. Homlokzatán a földgolyó két féltekéje s előttük nagy vörös betűkkel a cím. Kiállítása nem valami ízléses, nyelvezete agitációs, de tartalma figyelmet keltő. Szept. 5-i számában azt írja: „A nemzeti, felfogásbeli, állampolgári és vallási kisebbségeket akarjuk szolgálni.” Baloldali lap, sőt közel állhat a kommunistákhoz, de polgári személyiségektől is hoz cikket. Így Szüllő Gézától, a csehszlovákiai keresztény-szociális magyar párt vezetőjétől, és Tornya Gyulától, a bánsági magyarpárti képviselőtől, aki a Magyar Kisebbségnek, Jakabffy Elemér lapjának munkatársa. Minden számban pár cikk az elnemzetlenítő törekvések, a sovinizmus, a fajgyűlölet ellen. Ír a spanyolországi katalánok önkormányzati törekvéseiről, s a gyarmati elnyomatásról is. Viszont azt is leszögezi, hogy nem támogat olyan franciaországi mozgalmat, aminek nyílt szeparatista jellege lenne. Úgy tekinti Franciaországot, mint amely átment a polgári forradalom fázisán, s itt csak a helyi önkormányzatért folyó harcnak lenne létjogosultsága. De a francia gyarmatosítókat, akár az angolokat, élesen elítéli. Dec. 2. — Még mindig sok a szétszórtság, a kapkodás a munkámban. Magda ezzel szemben fegyelmezetten dolgozik, néha tanácsot kérve olvasmányaira vonatkozóan. A kolozsvári államvizsgára készül. Dec. 4. — Magda körül egész kis társaság alakult ki a „Protection de la jeune-fille"-ben. Különösen a lengyel Wanda és egy Franciaországból az Egyesült Államokba kivándorolt család lánya, Hortense rokonszenvesek. Csatlakozott hozzánk egy csöndes hindu fiú is, aki Pondichéryből, a kis indiai francia gyarmatból való. Dec. 8. — Magdától kölcsön kaptam Aladár nyomtatott doktori tézisét Toldy Ferencről, valamint kéziratos pályaművét: „A magyar irodalomtörténet fejlődéséről Toldy Ferenc óta." Péterfy Jenővel és Riedl Frigyessel fejezi be, a modern magyar irodalomtörténet úttörőivel. (A pályaműnek minden fejezetét másvalaki tisztázta le kaligrafikus betűkkel. De hiszen a század elején még nem volt gépírás.) Dec. 12. — Magda a nagybátyjával franciául levelez. Mint ahogy én is a naplóm nem egy részét franciául írom. Dadi dec. 6-án kelt levelében azt írja az unokahúgához: „Hier j'ai repris le fil perdu de mon román et j'ai écrit 6 pages dans deux heures." (Tegnap újra felvettem regényem fonalát és 6 oldalt írtam két óra alatt.) Dec. 20. — Magda még egy levelet kapott Doditól, aki rám vonatkozóan is ír egy pár sort. Mikor Magda megmutatta nekem, egészen zavarba jöttem: „J'ai publié ses deux articles. Il a du talent. Cela me fait plaisir. En beaucoup de choses il doit encore se perfectionner. Il y arrivera parce qu’il est modest et bien appliqué . . . Si tu vois B., intéresse-toi s’il a regu ma lettre." (Közöltem két cikkét. Tehetséges. Ez örömet okoz nekem. Sok mindenben kell tökéletesítenie magát, de sikerülni fog, mert szerény és munkaszerető. Ha látod B.-t, érdeklődd meg, hogy megkapta-e a levelem? Nem vártam ezt az elismerést. S még kevésbé baráti levelét. Sajnos ez a levél is elveszett, noha oly sokáig gondosan őriztem.. Dec. 25. — Éjféli misén voltunk. A kóruson hegedű- és orgona-szólam. Az oltár oldalán lévő jászol felé két pásztor közeledik sípolva. Azután a mise. A réveillon-t egy penzió társaságában töltöttük. Mellettem az asztalnál egy indokínai bölcsész ült, Magda mellett egy algíri tanárjelölt. Az egyik idősebb francia résztvevő provánszi dalt énekelt egy vakleányról, aki kezeivel tapogatta ki a jászolt. Majd az ökörről és a szamárról énekelt, amelyek leheletükkel melegítették a kisdedet a téli hidegben. Mintha Júdeában is ugyanaz az időjárás lenne, mint Dél-Franciaországban. A naiv népi felfogás képei elevenedtek meg abban a legendában is, amit ez a tiszteletreméltó, művelt öregúr a Mont-Blanc tövében beszélt nyelvjárásban mondott el. A Szűzről, aki házról házra járva szállást keres, de sehol sem akarják befogadni, mert állapotos. Megvetve tovább űzik s így pihen le egy barlangba halmozott szénacsomóra. Úgy hangzott ez, mint egy apokrif evangélium. Dec. 27. — Fenn voltam sízni Saint-Nizier-n. Cikcakkban vitt a villamos fel. Benéztem egy középkori, román stílusú templomba is. A pap a szószéken monoton hangon olvasta a prédikációs könyv szövegét. Majd felélénkült s korholni kezdte a híveit, nem éppen egyházi stílusban, hogy csak ketten adtak fát a templom fűtésére. Azután azokat szidta, akik nem járulnak a szentségekhez, mintha félnének a gyónástól, bűneik bevallásától. Tavaly, a Sappey-n sizve, tértem be egy ilyen kis falusi templomba, éppen amikor a pap éktelenül kifakadt, hogy híveinek nagy része az „istentelen radikálisokra" szavazott . . . Levelet kaptam újra Aladártól, aki azt írja, hogy szeretne idejönni s visszavonulva befejezni a regényét. Dec. 29. — Tegnap hosszan válaszoltam a levélre, ugyancsak franciául, amelyben kiöntöttem utolsó éveim keserűségét. (Ez a levél is, mint a többi, amit írtam neki, Kuncz hagyatékának gondozója, Máthé-Szabó Magda, a későbbi Jancsó Elemérné gyűjteményében maradt meg. Ide írom e levél első részének a fordítását: „Kedves Dadim, nagyon köszönöm a leveled . . . Nem is tudod, hogy mennyire szükségem volt a te erkölcsi támaszodra. Minden kapcsolatot elveszítettem irodalmi életünkkel. Sohasem volt önzetlen mesterem, aki vette volna a fáradságot, hogy egy kissé önmagamba tekinteni segítsen. Jó sok megaláztatás is ért erőfeszítéseim közben, hogy minden nehézség dacára tovább folytathassam tanulmányaim. Sok minden körülmény bántotta az önérzetem . . . Talán túl érzékeny is voltam. És mivel volt némi sikerem más téren, sokat ingadoztam a közéleti cselekvés és az elméledő élet között . . .") 1929. jan. 2. — Cikket olvastam a jezsuitákról. Alapítójuk azt óhajtotta, hogy a rend tagjai „ne legyenek homni tetemek, hanem polok egy láthatatlan kézben”. Ez vetett véget Olasz Péter hazai dicsőségének is. Az ember nem lehet puszta eszköze valamiyen hatalmi gépezetnek, különben magával az érettel kerül szembe, s vesztese rónán.zan. 20. — Az Ellenzék lehozta a versem, amely kifejezi egész nyugtalanságom. Az első rész adja vissza legjobban felzavart lelkiállapotom, amihek a vizsgára való megfeszített ítészülonés is hozzájárult: „Patazoz vagytok ti, — én te vagyok, de mindegy — elmaradt víz, gataznaz rapja tán, — naragos zola, néha meg zavaros és néha kéz. — De ne rerdezzetez, hogy miért és mért ilyen. — A kérdések ram aopott követ — s a gyűrűt, jaj, nem ümez el, — jaj rángva bodroznék szíveiben nyugtalan . . .“ Bordeaux, febr. 3. — itt vagyok mint meghívott, a francia katolikus egyetemi hallgatók kongresszuson. Ezzel az úttal is gazdagodik a képem Franciaországról. De a vizsga előtti feszültséget is fel akarom oldani magamban ezzel az utazással. Meg kell valljam, hogy a kongresszisták nagy részének az érdeklődését a Carvetcég porpincéinek megtuogatása vonzotta legjobban. Hét fotó alatti lift-állomása van, sok-soz kilométer járattal. Az amerikai szesztilalom is hozzájárul, hogy milliónyi palacz van itt felraztarozva. 5 a porpincen kívül topa hajórazomány járja a tengert külömeges poroszat, amelyet, na kioltjaz a hullámzást, magas árt érnek el a világpiacon. A látogatás végén porzoszoló volt. ivyoicuz különféle palacz a felállított hordók során. A franciák szakértelmét azonban nem tudtam követni e téren. A gyomrom nem veszi be a szeszes italt Viénode, febr. 20. — Kuncz Dodi írja Magdának, hogy Áprily készülő művéből olvasva azt mondta, hogy ez minden eddigi írását felülmúlja s alkotója sincs tisztáiban a mű igazi értékével. Magda szerint Dodinak nagy szüksége volt a biztatásra. febr. 23. — Vizsga előtt egy héttel. Morillot könyvében olvasom: „ha követni akarod Pascalt, hát kövesd, nagyon foglak becsülni érte. De akkor kövesd visszatekintés nélkül, egészen a magasztosig, nehogy lezuhanva, nagyon megsebezd a lelked, de na a földön akarsz maradni, kövesd La Bruyére-t, aki egyben Descartes is." Én pedig hol a szédítő magasba repülök, hol a föld buckáiba ütöm magam. A tudós Pascal saját magát térítette meg s vállalta a kegyetlen aszkézist, amiben sokáig példamutatómnak éreztem. De Pascal egyben azt is tudta, hogy mily viszonylagos az éset. „Vérité au-delá des Alpes, mensonge en de lá". (Ami igazság az Alpokon innen, hazugság azokon túl.) Descartes racionalizmusa mindig vonzott s a kételye is, amely bírálat alá vett mindent, hogy megbizonyosodjék a valóban létező dolgokról. S aki a világ nagy könyvének megismerését többnek tartotta minden olvasmánynál. La Bruyére-t is újra meg újra olvasom. Ragyogó miniatűr portréi minden realizmusnál élesebben elemeznek. De hogy lesz mindebből szintézis bennem? Márc. 4. — Hajnali három óra, írásbeli után. Reggel a szóbeli. Alvás alig. Éjfél után elszundikálva imaginárius algebrai példákon töröm a fejem, egy nevezőre akarva hozni vizsga anyagom és affektiv életem fájó megoldatlanságát Régi érzelmi meseváram szétromboltam, anélkül, hogy újat tudtam volna építeni. Márc. 6. — Átmentem a vizsgán. S nem is rosszul. Morillot tanácsokat adott Párizsra vonatkozólag. Duraffour újra felvetette az ajánlatát, hogy nála doktoráljak. Kénytelen voltam megmondani neki, hogy engem már nem vonz a hangtan s a francia felvilágosodás erdélyi hatásáról írnék doktori tézist. (Kuncz Aladárnak írt Grenoble-i utolsó levelem dátum nélkül való s egy része összemosódott. Pár mondatát ide jegyzem fordításban: „Régóta nem irtam Neked. Most tettem le az utolsó előtt vizsgám. Nehéz súlytól szabadultam, s több időt áldozhatok a baráti érzésekre (— életem legboldogabb áldozata —)... Nagy hálával tartozom Neked, tudva, hogy gondolsz reám s foglalkozol az „ügyeimmel", is. Megerősít, hogy hiszel bennem . . . Mellékelek pár verset. Esetleg találsz közülük érdemest a Helikon számára is . . . Végre levegőhöz jutottam. Nem vesznek körül azok a száraz nyelvészeti könyvek, amelyeket hónapokon átbújtam, nekikeseredett elszántsággal és semmi hivatással. Az elkövetkező napok talán visszahozzák hullámzásuktól mentes, sztoikus nyugalmam, misztikus lendületek nélkül, amelyekre az én szárnyaim nincsenek ránevelve . . .“) Márc. 8. — Az utolsó licenc-vizsgám román filológiából szeretném még e tanév végén Párizsban letenni. Talán ott sikerülni fog egyben éterit és földit összebékíteni magamban. Pár nap múlva utazom az „embersűrűs, gigászi vadonba." BANYAI LÁSZLÓ SZÁZADUNK Hán-kori díszítőelem A HÉT 8