A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-08 / 36. szám
Galaţi-tól Szolnokig és vissza Fiatal társulat látott vendégül fiatal társulatot: vidéken működik mindkettő, az egyik a Magyar Alföld szívében, Szolnokon, a másik ott, ahol már a tenger felé igyekszik a „zavaros, bölcs és nagy Duna“, Galaţi-on. Magyarország egyik legrégibb kőszínházában játszik az egyik, és Szigligeti nevét viseli, a másikat egy modern iparváros tömbházai és középületei veszik körül, de mindkettő felé egy új, frissen felcseperedett közönség áramlik évről évre. Pontosan huszonöt éve, mert a két társulat egyidős, és a szocialista rendszer szülötte. Ennyi hasonlóság az életrajzban eléggé magyarázza, hogy előadás — a szolnoki Szigligeti Színház vendégjátéka — után van miről kérdezni a két igazgatót, s azt is, hogy az első számú téma: a közönség. A vendéglátó együttes, a galaţi-i Drámai Színház igazgatója, Mihai Mihail. — Minden társulatvezetőnek — de főleg, ha fiatal intézmény élén áll — a közönségen a szeme, mi máson mérhetné le egy-egy előadás hatásfokát, hoszszabb távon a színházi munka eredményét? Amikor májusban a szolnoki Szigligeti Színház vendégeként Magyarországon vendégszerepeltünk, a két intézmény között létrejött cseremegállapodás keretében először, nagyon kellemesen lepett meg valamennyiünket, hogy a közönség Szolnokon, Gyulán és Budapesten szinte egyformán értette és élvezte az előadást, amely pedig nem más volt, mint egy régi, még archaikus és tájnyelvi izekkel tarka színmű, a Chiriţa asszonyság vidéki utazása Most nem beszélek a gyulai román nézőkről, akiknek nagy része autóbuszokkal jött fel a megye falvaiból az előadásra, habár Alecsandri nyelvi fordulatait, a százéves darab még partikulárisnak mondható helyzeteit a román vagy románul tudó közönség sem feltétlenül érti. Mégis, a Chiriţa hatalmas sikert aratott nemcsak Gyulán, de Szolnokon és Budapesten is, ahol egyébként a bukaresti Nemzeti is megfordult már ezzel a darabbal, s a nyílt színi tapsok pontosan ott jöttek be, mint itthon, Galaţion is. Ez a színház csodája! Az előadást Ariana Kuner-Stoica rendezte, díszleteket Mircea Ribinschi tervezett hozzá, a címszerepet a hagyomány szerint férfiszínész, Mitică Iancu játszotta. Nyilvánvaló, hogy a színházi előadás őseleme: a játékosság volt az, amely az előadást a más nyelvű közönség előtt is sikerre vitte. És ez, ha nem is új, de fontos tanulság, amikor a közönség megnyeréséről van szó. Schwajda György nemrégen igazgató Szolnokon (és nem is marad sokáig, mert egyéb tervei miatt felmentését kérte), de olyan társulatot vett át, amelynek mai napig gondja, hogy egy állandó közönség sokféle elvárásának megfeleljen. Ez nálunk sincs másképp, szúrom közbe megnyugtatásul, amikor átadom neki a szót: — Szolnok olyan vidéki és átutazó város — mert fontos vasúti csomópont —, amely csak 100 kilométerre van Budapesttől, lakossága 60—70 ezer főnyi, s csak az elmúlt évtizedekben lett ipara, és kezdett igazi várossá fejlődni. Felsőoktatási intézménye nincs, és művelődési hagyományai közül egyedül a szolnoki művésztelepről mondható el, hogy országos rangot vívott ki magának. Ebben a városban a színjátszásnak sem voltak hagyományai. Szolnok már a múlt század végén színházépületet kapott ugyan, de állandó társulat csak huszonöt éve működik benne. Nagyon kis társulat a miénk, és rendkívül sokféle feladatot kell ellátnia. A magyar színházi élet egyik strukturális hibája, hogy egymástól 30—40 kilométerre levő városokban minden színház önállóan lát el minden feladatkört, a zenés szórakoztatástól a drámai előadásig. Ezért egy vidéki színház inkább nagyüzemre emlékeztet, amelynek a legfőbb ambíciói a tervteljesítésben merülnek ki, holott a dolog nagyon egyszerűen megoldható lenne jobban egyénített játékrenddel és rendszeres turnézással, előadáscserével, így minden város, a közönség minden rétege megkapná a maga kedvenc műfaját, a színházak felkészülési rendje pedig nem lenne olyan kapkodó, mint most, amikor egyik nap Shakespeare-t játszik a színész, másik nap zenés vígjátékban produkálja magát. Az utóbbi pár évben mégis kezd valamelyes rend kialakulni a műsortervezésben, olyan értelemben, hogy megpróbáltuk kiiktatni műsorunkból például a nagyon sekélyes, akár a máról szóló, de alacsony színvonalú zenés és nem zenés vígjátékokat, az operettért pedig az új zenés műfajokkal kárpótolni a közönséget, olyan darabokkal, amelyeknek a zenei anyaga nívós, és a prózája irodalom. Játszottunk Brechtet és musicaleket... Ha valahol, hát Galati-on merőben új a közönség, amely a színházat látogatja. És bár a színház a „drámai“ jelzőt vette fel nevébe, tudjuk, hogy nemcsak sok vígjátékot játszik, de néhány éve a vígjáték színházi-dramaturgiai műhelyévé alakult, és már kétszer látta vendégül az országos vígjáték-kollokviumot. Ez azt jelenti, hogy bizonyos profilra, vígszínházi státusra törekszik a színház? Mihai Mihail igazgató úgy véli: — Egy színház egyéniségét nem feltétlenül a szigorú játékrend adja meg. Mi is sok mindent játszunk, és nem kényszerűségből, hanem meggondolásból. A Chirita mellett ott szerepel a műsoron Delavrancea Fergetegje, D. R. Popescu mellett Brecht és Goldoni. Nem szabad elfelejteni, hogy a színházi kultúra alapozásával bizonyos tarkaság is együtt jár minden időben, ebből is, abból is nyújtani kell valamit a közönségnek. De sok vígjátékot mutattunk be, ez kétségtelen, és sikerült is velük magunkhoz édesgetni a közönséget, ma már legtöbb előadásunk telt ház előtt megy. S hogy közben színvonalra is törekedtünk, annak már elismerése volt, hogy az országos vígjáték-kollokviumot éppen mi láthattuk vendégül kétszer egymás után, 1976-tól. A találkozóra legjobb vígjáték-előadásaikat hozták el a vendégegyüttesek az ország minden részéből: a bukaresti Nemzeti, a Giuleşti és a Nottara, a nagybányai, a szatmári, a brăilai, a botoşani-i színház. A komédia egyidős a színjátszással, de az időszerűség, a kor társadalmi problémái iránt mindig is fogékonyabb volt, mint komoly nővére, a tragédia. De a komédiának ezt az ősi jogát, amellyel a kortársi mondanivalókat mindig is magára vállalta, minden időben újra és újra ki kell vívnia magának, s mi arra törekszünk, hogy ez megvalósuljon a színpadon. A vígjáték-kollokvium célja éppen az, hogy ilyen fórummá váljon, nemcsak az előadások után rendezett viták, hanem a körülöttük kialakítható légkör, közhangulat révén. Galaţion tehát a vígjáték bizonyult a színjátszás hasznos, rangadó és ugyanakkor közönségtoborzó iskolájának. És Szolnokon? Schwajda György: — Hosszú évekig úgy látszott, hogy a közönség inkább elhidegül a színháztól. Hogy végül is bekövetkezett a fordulat, az jórészt elődöm, Székely Gábor rendező- és színházszervező egyéniségének köszönhető. A színháznak nagy veszteség, hogy meg kellett válnia tőle, minthogy a budapesti Nemzeti Színházhoz hívták meg főrendezőnek, és sajnos vele megy az idei évadtól a színház négy vezető művésze is: Csomós Mari, Lázár Kati, Papp Zoltán és Piróth Gyula. Székely Gábor egy-egy rendezése minden évadban esemény volt. Azt hiszem, egészen egyszerűen az előadások milyensége törte meg a jeget, s egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy Szolnokon sikeres szerző Brecht és Shakespeare, kasszasiker a Puntila úr és az Athéni Timon. A változatos és magas színvonalú műsorban helyet kapott Füst Milán Boldogtalanokja, Örkény Macskajátékja — amelyet Szolnok mutatott be először — , Goldonitól a Bugrisok, Gorkijtól A nap fiai — amelylyel most itt vendégszerepelünk, Romániában —, Dürrenmatt öreg hölgye vagy egy nagyon érdekes mai bolgár író, Radicskov Január című darabja. A hatvanezer lakosú Szolnoknak végül is tizenegyezer színházi bérlője van, ami nagy szó, és nagyon jellemzőnek tartom, hogy egy olyan nehéz darab, mint A nap fiai, zsúfolt házakat vonz hétköznap, délután és este. A nap fiai Galaţion is nagyon tetszett, Mihai Mihail igazgató főleg a hiteles színpadi atmoszférát dicséri benne. És néhány egészen kivételes alakítást, mint a Csomós Marié, a Lázár Katié vagy Fonyó Istváné. Gorkij, akárcsak Csehov, a legnehezebb szerzők közé tartozik, akár a színpad, akár a közönség felől nézzük őket. Mi még ezen a vizsgán nem vagyunk túl, távlati terveinkben azonban ott szerepel a Sirály. De beszéljünk most a közelebbi tervekről, annál is inkább, mert a vendégjátékcserét Szolnokkal rendszeresíteni szeretnénk. Folytathatnánk például Brechttel, a Puntila urat mi is játszottuk, akárcsak Szolnokon, nálunk is fiatal rendező állította színpadra, Adrián Lapu, és az 1977-es vígjáték-kollokviumon a legjobb rendezés díját nyerte vele. Ez már szinte egy kis nemzetközi kollokviumhoz is alkalmat teremthetne, annál is inkább, mert a brechti út folytatása így vagy amúgy, a mai színház egyik izgalmas vitatémája. Schwajda György milyen lehetőséget lát benne? — Jó gondolat. Szolnokon Major Tamás játszotta vendégként a Puntila főszerepét, róla pedig köztudomású, hogy az egyik legkövetkezetesebb Brechtapostol, a rendező, Csiszár Imre pedig Major tanítványa... Többek között ezért is örülünk annak, hogy Major és a szolnoki színház között tartós barátság alakult ki. A most következő évadban A velencei kalmárban játssza nálunk a főszerepet, és biztos vagyok benne, hogy a brechti leckét Shakespearerel is folytatja, és nemcsak egy alakítás erejéig... Mihai Mihail igazgatónak más javaslata is van: — De Brechtnél is jobban érdekelnek minket a mai darabok. Galafion, mint mondottam, a legjellegzetesebben olyan közönség van, amely a színpadi műben szeret önmagára, mai helyzetekre és problémákra ismerni. A mai magyar drámairodalomnak pedig igen jó a híre, és úgy tudom, vígjátékokban is és általában humorban gazdag. Mi cserében szívesen felajánljuk például D. R. Popescu valamelyik színművét, mert talán ő az az író, aki hangvételben, hozzáállásban a szolnoki együtteshez legjobban illenék. És végül nagyon szeretnénk a csereegyezmény keretében rendezőt küldeni Szolnokra, illetve szolnoki rendezőt vendégül látni Galafion. A színházak között tovább folyik a tervezgetés, amely egyelőre csak reájuk tartozik. Az interjú itt véget ér. De valami kimaradt belőle: a szolnoki társulat vezetőjének bemutatása. Mert Schwajda György nemcsak „színházi ember“, hanem drámaíró is. A budapesti színművészeti főiskolán dramaturg szakot végzett, írt gyermekdarabokat, az Ózból, a Lúdas Matyiból és új témákra, de érdekes, hogy Döbrögi uram többszörös megveretésének történetét „libaszemszögből“ írta meg, a darabot libák adják elő. Ez az alulnézet, úgy látszik, jellemző a darabjaira. Segítség című színművét ez év áprilisában mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház, s az Élet és Irodalomban ilyeneket olvastam róla: egy lumpen életű mai család mindennapjait viszi színpadra, de lelkiismeretébresztő példázatként, javító szándékkal, egy moralista dühével. KACSIR MÁRIA Évad után — évad előtt mit csinálnak a művészek? Pihennek. Talán még pontosabban: szabadságon vannak. Mert hogy kinek mi jelent pihenést — ez nagyon relatív. Például vannak, akik fölkeresnek olyan pályatársakat, akikkel az évad rohanásában nem jut idő megismerkedni, eszmét cserélni. Így jött el, városba kergető, hűvös nyári napon egy művészházaspár Marosvásárhelyre, hogy Harag Györggyel megismerkedjen, és a találkozásnál a legfiatalabb nemzedék is asszisztált. Tompa Gábor rendezőhallgató készítette róluk a fényképeket, a beszélgetés közben csak nekem mondta el halkan, hogy Bukarestben befejezte első portréfilmjét. A vendégek: Csengery Adrienné, a budapesti Operaház magánénekesnője és férje, Moldován Domokos filmrendező. Az elmúlt évadról beszélgetünk. — Aránylag könnyű, vagy inkább tanuló évadnak mondanám, noha három premierem volt. A Figaro házassága Susanne-ját énekeltem magyarul, mert azelőtt Bayreuthban, a Glindebourne-i Operafesztiválon, Münchenben és Hamburgban németül és olaszul már játszottam ezt a szerepet, örzsét énekeltem a Háry Jánosban, a címszereplő Melis György volt, és Freiát a Rajna kincséből. — Hány este lépett föl? — Talán ötven előadásom lehetett otthon, ami aránylag sok, s azért nyílt rá alkalmam, mert az olaszországi események miatt elmaradt egy modern zenei koncertsorozat, amelyre szerződésem volt. Külföldön Münchenben a Susanne-t énekeltem, Ausztriában Ferencsik János vezényletével hangversenyeken vettem részt, s beugrottam a Mozart Don Juanjának Zerlina szerepébe a ljubjanai operában. Emellett felvettük a rádióban Hugó Wolf Olasz daloskönyvét, énekeltem Mozart Idomeneojában az Idamantest, amelyet egyébként falzett-tenorok énekelnek, előkészítettem öt műsort a rádió számára, ahol Vers és dallam címen állandó „rovatom“ van. — És mit tanult be a következő évadra? — Mozart Cosi fan tutti-jának Fiordiligi szerepét, amelyben Amszterdamban lépek fel és a Traviatát, ezt a berni operában éneklem februárban. Nyugat-Berlinben Karajan zenekarával egy Monteverdi-oratórium szopránszólóját énekelem s otthon Donizetti Szerelmi bájitalának Adináját. — Kérdezzem akkor úgy, mi jelenti a kikapcsolódást? — Sajóudvarhely, ahol már reggel hatkor kapálok a kertben vagy gyümölcsöt szedek, az utazások Erdélyben, igy a moldvai kolostorokhoz vagy ide, Marosvásárhelyre, hiszen a nagyszüleim még itt éltek. — És segít nekem, mert ő az én bújtatott dramaturgom! — veszi át a szót Moldován Domokos, aki országunk meghívottjaként jött most Temesvárra, az V. Nemzetközi Etnográfiai Filmszemlére, A halottlátó című, hetvenperces színes dokumentumfilmjének bemutatójára és vitájára. — Nagyon sajnálom, hogy itt nem filmeztünk, rendkívül tanulságosak voltak a temesvári bemutatót követő viták és szakvélemények. Odahaza most külön tévé-dokumentumfilmet forgatunk A halottlátót követő vitákról, mert a film elég nagy és ellentétes indulatokat kavart. S közben a Balázs Béla Stúdió produkciójában készülök az új filmemre, mely a szerelmi varázslásokkal kapcsolatos, tíz év gyűjtőmunkájának szintézise. Kísérleti játékfilmnek tervezzük, egy hosszú évek óta megfigyelt pusztai parasztcsalád és egy cigány „varázslóasszony“ élete a valóságanyagunk, de több szálon fut a történet, és végső soron a szerelem és szeretet nélküli élet torzulásainak szürrealista, mégis a realitásba ágyazott kísérlete, színészekkel, de valódi szereplők, a megfigyelt civilek fejezik be a filmet. Felkészülésül és pihenésül jó volt most újra járni Torockószentgyörgyöt, ahol a naiv festőkről készült filmem egyik „hőse“ él, meg természetesen pihenni a szülőfalumban, szülőházamban. A vendéglátó Harag György Gyulán töltötte a nyár első részét, Székely János Caligula helytartójának próbáival. — Mikor volt a darab bemutatója a Gyulai Várszínházban? — Július 13-án. Hat előadás után átvittük Pécsre, s itt is a várban, a Barbakánon játszottak. Gyulán tévére is felvették. — Kik léptek fel az előadásban? — Őze Lajos, Lukács Sándor, Hegedűs D. Géza, Verebes István, Héjja Sándor, Pataki Sándor és Györgyfalvi Péter. A díszleteket Kölönte Zsolt, a kosztümöket Schaffer Judit tervezte, a koreográfiában Sík Ferenc segédkezett. — Hány előadást rendezett az elmúlt évadban? — Hét és felet. A fél a kolozsvári Nemzeti Színházban elkezdett Tóték előadása. S mégis az volt az érzésem a Caligulánál, mintha egész évadban egyet sem rendeztem volna. Most viszont egy kicsit zsibbadt vagyok. — Mi a terve a jövő évadra? — Fogalmam sincs, de ezt egészen őszintén mondom. Most egyhez tudnék hozzáfogni, az Éjjeli menedékhelyhez. — A nyár hátralevő részét hol tölti? — Szeretnék elutazni Stratfortba, Edinburgh-ba, Avignonba meg a belgrádi BITEF-re színházat nézni. A Film Színház Muzsikában azt írták Harag Györgyről a gyulai előadás kapcsán: „nemhogy a romániai magyar színjátszás vagy tovább, a román színház élvonalába tartozó, de európai személyiség“. Úgy látszik, nyári programjában is tartja magát ehhez a besoroláshoz. MAROSI ILDIKÓ – A HÉT SZÍNHÁZ