A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1978-09-08 / 36. szám

Galaţi-tól Szolnokig és vissza Fiatal társulat látott vendégül fiatal társulatot: vidéken működik mindkettő, az egyik a Magyar Alföld szívében, Szolnokon, a másik ott, ahol már a ten­ger felé igyekszik a „zavaros, bölcs és nagy Duna“, Galaţi-on. Magyarország egyik legrégibb kőszínházában játszik az egyik, és Szigligeti nevét viseli, a másikat egy modern iparváros tömbhá­zai és középületei veszik körül, de mind­kettő felé egy új, frissen felcseperedett közönség áramlik évről évre. Pontosan huszonöt éve, mert a két társulat egy­idős, és a szocialista rendszer szülötte. Ennyi hasonlóság az életrajzban eléggé magyarázza, hogy előadás — a szolnoki Szigligeti Színház vendégjátéka — u­­tán van miről kérdezni a két igazgatót, s azt is, hogy az első számú téma: a kö­zönség. A vendéglátó együttes, a galaţi-i Drá­mai Színház igazgatója, Mihai Mihail. — Minden társulatvezetőnek — de fő­leg, ha fiatal intézmény élén áll — a közönségen a szeme, mi máson mérhet­né le egy-egy előadás hatásfokát, hosz­­szabb távon a színházi munka eredmé­nyét? Amikor májusban a szolnoki Szigligeti Színház vendégeként Magyar­­országon vendégszerepeltünk, a két in­tézmény között létrejött cseremegálla­podás keretében először, nagyon kelle­mesen lepett meg valamennyiünket, hogy a közönség Szolnokon, Gyulán és Budapesten szinte egyformán értette és élvezte az előadást, amely pedig nem más volt, mint egy régi, még archaikus és tájnyelvi izekkel tarka színmű, a Chiriţa asszonyság vidéki utazása Most nem beszélek a gyulai román nézőkről, akiknek nagy része autóbuszokkal jött fel a megye falvaiból az előadásra, ha­bár Alecsandri nyelvi fordulatait, a százéves darab még partikulárisnak mondható helyzeteit a román vagy ro­mánul tudó közönség sem feltétlenül érti. Mégis, a Chiriţa hatalmas sikert aratott nemcsak Gyulán, de Szolnokon és Budapesten is, ahol egyébként a bu­karesti Nemzeti is megfordult már ez­zel a darabbal, s a nyílt színi tapsok pontosan ott jöttek be, mint itthon, Ga­laţi­on is. Ez a színház csodája! Az elő­adást Ariana Kuner-Stoica rendezte, díszleteket Mircea Ribinschi tervezett hozzá, a címszerepet a hagyomány sze­rint férfiszínész, Mitică Iancu játszotta. Nyilvánvaló, hogy a színházi előadás őseleme: a játékosság volt az, amely az előadást a más nyelvű közönség előtt is sikerre vitte. És ez, ha nem is új, de fontos tanulság, amikor a közönség megnyeréséről van szó. Schwajda György nemrégen igazgató Szolnokon (és nem is marad sokáig, mert egyéb tervei miatt felmentését kér­te), de olyan társulatot vett át, amelynek mai napig gondja, hogy egy állandó közönség sokféle elvárásának megfelel­jen. Ez nálunk sincs másképp, szúrom közbe megnyugtatásul, amikor átadom neki a szót: — Szolnok olyan vidéki és átutazó város — mert fontos vasúti csomópont —, amely csak 100 kilométerre van Bu­dapesttől, lakossága 60—70 ezer főnyi, s csak az elmúlt évtizedekben lett ipara, és kezdett igazi várossá fejlődni. Felső­­oktatási intézménye nincs, és művelődé­si hagyományai közül egyedül a szolno­ki művésztelepről mondható el, hogy országos rangot vívott ki magának. Eb­ben a városban a színjátszásnak sem voltak hagyományai. Szolnok már a múlt század végén színházépületet ka­pott ugyan, de állandó társulat csak hu­szonöt éve működik benne. Nagyon kis társulat a miénk, és rendkívül sokféle feladatot kell ellátnia. A magyar szín­házi élet egyik strukturális hibája, hogy egymástól 30—40 kilométerre levő vá­rosokban minden színház önállóan lát el minden feladatkört, a zenés szórakoz­tatástól a drámai előadásig. Ezért egy vidéki színház inkább nagyüzemre em­lékeztet, amelynek a legfőbb ambíciói a tervteljesítésben merülnek ki, holott a dolog nagyon egyszerűen megoldható lenne jobban egyénített játékrenddel és rendszeres turnézással, előadáscserével, így minden város, a közönség minden rétege megkapná a maga kedvenc mű­faját, a színházak felkészülési rendje pedig nem lenne olyan kapkodó, mint most, amikor egyik nap Shakespeare-t játszik a színész, másik nap zenés víg­játékban produkálja magát. Az utóbbi pár évben mégis kezd valamelyes rend kialakulni a műsortervezésben, olyan értelemben, hogy megpróbáltuk kiiktat­ni műsorunkból például a nagyon seké­lyes, akár a máról szóló, de alacsony színvonalú zenés és nem zenés vígjáté­kokat, az operettért pedig az új zenés műfajokkal kárpótolni a közönséget, olyan darabokkal, amelyeknek a zenei anyaga nívós, és a prózája irodalom. Játszottunk Brechtet és musicaleket... Ha valahol, hát Galati-on merőben új a közönség, amely a színházat látogatja. És bár a színház a „drámai“ jelzőt vet­te fel nevébe, tudjuk, hogy nemcsak sok vígjátékot játszik, de néhány éve a vígjáték színházi-dramaturgiai műhe­lyévé alakult, és már kétszer látta ven­dégül az országos vígjáték-kollokviu­mot. Ez azt jelenti, hogy bizonyos pro­filra, vígszínházi státusra törekszik a színház? Mihai Mihail igazgató úgy véli: — Egy színház egyéniségét nem fel­tétlenül a szigorú játékrend adja meg. Mi is sok mindent játszunk, és nem kényszerűségből, hanem meggondolás­ból. A Chirita mellett ott szerepel a mű­soron Delavrancea Fergetegje, D. R. Po­­pescu mellett Brecht és Goldoni. Nem szabad elfelejteni, hogy a színházi kul­túra alapozásával bizonyos tarkaság is együtt jár minden időben, ebből is, ab­ból is nyújtani kell valamit a közönség­nek. De sok vígjátékot mutattunk be, ez kétségtelen, és sikerült is velük ma­gunkhoz édesgetni a közönséget, ma már legtöbb előadásunk telt ház előtt megy. S hogy közben színvonalra is tö­rekedtünk, annak már elismerése volt, hogy az országos vígjáték-kollokviumot éppen mi láthattuk vendégül kétszer egymás után, 1976-tól. A találkozóra leg­jobb vígjáték-előadásaikat hozták el a vendégegyüttesek az ország minden ré­széből: a bukaresti Nemzeti, a Giuleşti és a Nottara, a nagybányai, a szatmári, a brăilai, a botoşani-i színház. A komé­dia egyidős a színjátszással, de az idő­szerűség, a kor társadalmi problémái iránt mindig is fogékonyabb volt, mint komoly nővére, a tragédia. De a komé­diának ezt az ősi jogát, amellyel a kor­társi mondanivalókat mindig is magára vállalta, minden időben újra és újra ki kell vívnia magának, s mi arra törek­szünk, hogy ez megvalósuljon a színpa­don. A vígjáték-kollokvium célja éppen az, hogy ilyen fórummá váljon, nemcsak az előadások után rendezett viták, ha­nem a körülöttük kialakítható légkör, közhangulat révén. Galaţi­on tehát a vígjáték bizonyult a színjátszás hasznos, rangadó és ugyan­akkor közönségtoborzó iskolájának. És Szolnokon? Schwajda György: — Hosszú évekig úgy látszott, hogy a közönség inkább elhidegül a színháztól. Hogy végül is bekövetkezett a fordulat, az jórészt elődöm, Székely Gábor ren­dező- és színházszervező egyéniségének köszönhető. A színháznak nagy veszte­ség, hogy meg kellett válnia tőle, mint­hogy a budapesti Nemzeti Színházhoz hívták meg főrendezőnek, és sajnos vele megy az idei évadtól a színház négy ve­zető művésze is: Csomós Mari, Lázár Kati, Papp Zoltán és Piróth Gyula. Székely Gábor egy-egy rendezése min­den évadban esemény volt. Azt hiszem, egészen egyszerűen az előadások mi­lyensége törte meg a jeget, s egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy Szolnokon sikeres szerző Brecht és Shakespeare, kasszasiker a Puntila úr és az Athéni Timon. A változatos és magas színvonalú műsorban helyet ka­pott Füst Milán Boldogtalanokja, Ör­kény Macskajátékja — amelyet Szolnok mutatott be először — , Goldonitól a Bugrisok, Gorkijtól A nap fiai — amely­­lyel most itt vendégszerepelünk, Romá­niában —, Dürrenmatt öreg hölgye vagy egy nagyon érdekes mai bolgár író, Radicskov Január című darabja. A hat­vanezer lakosú Szolnoknak végül is ti­zenegy­ezer színházi bérlője van, ami nagy szó, és nagyon jellemzőnek tar­tom, hogy egy olyan nehéz darab, mint A nap fiai, zsúfolt házakat vonz hét­köznap, délután és este. A nap fiai Galaţi­on is nagyon tet­szett, Mihai Mihail igazgató főleg a hi­teles színpadi atmoszférát dicséri benne.­­ És néhány egészen kivételes alakí­tást, mint a Csomós Marié, a Lázár Ka­tié vagy Fonyó Istváné. Gorkij, akár­csak Csehov, a legnehezebb szerzők kö­zé tartozik, akár a színpad, akár a kö­zönség felől nézzük őket. Mi még ezen a vizsgán nem vagyunk túl, távlati ter­veinkben azonban ott szerepel a Sirály. De beszéljünk most a közelebbi tervek­ről, annál is inkább, mert a vendégjá­tékcserét Szolnokkal rendszeresíteni szeretnénk. Folytathatnánk például Brechttel, a Puntila urat mi is játszot­tuk, akárcsak Szolnokon, nálunk is fia­tal rendező állította színpadra, Adrián Lapu, és az 1977-es vígjáték-kollokviu­mon a legjobb rendezés díját nyerte vele. Ez már szinte egy kis nemzetközi kol­lokviumhoz is alkalmat teremthetne, annál is inkább, mert a brechti út foly­tatása így vagy amúgy, a mai színház egyik izgalmas vitatémája. Schwajda György milyen lehetőséget lát benne? — Jó gondolat. Szolnokon Major Ta­más játszotta vendégként a Puntila fő­szerepét, róla pedig köztudomású, hogy az egyik legkövetkezetesebb Brecht­­apostol, a rendező, Csiszár Imre pedig Major tanítványa... Többek között ezért is örülünk annak, hogy Major és a szolnoki színház között tartós barát­ság alakult ki. A most következő évad­ban A velencei kalmárban játssza ná­lunk a főszerepet, és biztos vagyok ben­ne, hogy a brechti leckét Shakespeare­­rel is folytatja, és nemcsak egy alakítás erejéig... Mihai Mihail igazgatónak más javas­lata is van: — De Brechtnél is jobban érdekelnek minket a mai darabok. Galafi­on, mint mondottam, a legjellegzetesebben olyan közönség van, amely a színpadi műben szeret önmagára, mai helyzetekre és problémákra ismerni. A mai magyar drámairodalomnak pedig igen jó a híre, és úgy tudom, vígjátékokban is és álta­lában humorban gazdag. Mi cserében szívesen felajánljuk például D. R. Po­­pescu valamelyik színművét, mert talán ő az az író, aki hangvételben, hozzáál­lásban a szolnoki együtteshez legjobban illenék. És végül nagyon szeretnénk a csereegyezmény keretében rendezőt kül­deni Szolnokra, illetve szolnoki rende­zőt vendégül látni Galafi­on. A színházak között tovább folyik a tervezgetés, amely egyelőre csak reájuk tartozik. Az interjú itt véget ér. De va­lami kimaradt belőle: a szolnoki társu­lat vezetőjének bemutatása. Mert Schwajda György nemcsak „színházi ember“, hanem drámaíró is. A budapesti színművészeti főiskolán dramaturg sza­kot végzett, írt gyermekdarabo­kat, az Ózból, a Lúdas Matyi­ból és új témákra, de érdekes, hogy Döbrögi uram többszörös megve­­retésének történetét „libaszemszögből“ írta meg, a darabot libák adják elő. Ez az alulnézet, úgy látszik, jellemző a da­rabjaira. Segítség című színművét ez év áprilisában mutatta be a Miskolci Nem­zeti Színház, s az Élet és Irodalomban ilyeneket olvastam róla: egy lumpen életű mai család mindennapjait viszi színpadra, de lelkiismeretébresztő pél­dázatként, javító szándékkal, egy mora­lista dühével. KACSIR MÁRIA Évad után — évad előtt mit csinálnak a művészek? Pihennek. Talán még pontosabban: szabadságon vannak. Mert hogy kinek mi jelent pihenést — ez nagyon relatív. Például vannak, akik fölkeresnek olyan pályatársakat, akikkel az évad rohaná­sában nem jut idő megismerkedni, esz­mét cserélni. Így jött el, városba kergető, hűvös nyári napon egy művészházaspár Ma­rosvásárhelyre, hogy Harag Györggyel megismerkedjen, és a találkozásnál a legfiatalabb nemzedék is asszisztált. Tompa Gábor rendezőhallgató ké­szítette róluk a fényképeket, a beszélgetés közben csak nekem mondta el halkan, hogy Bukarestben befejezte első portréfilmjét. A vendégek: Csengery Adrienné, a budapesti Operaház magánénekesnője és férje, Moldován Domokos filmren­dező. Az elmúlt évadról beszélgetünk. — Aránylag könnyű, vagy inkább ta­nuló évadnak mondanám, noha három premierem volt. A Figaro házassága Susanne-ját énekeltem magyarul, mert azelőtt Bayreuthban, a Glindebourne-i Operafesztiválon, Münchenben és Ham­burgban németül és olaszul már ját­szottam ezt a szerepet, örzsét énekel­tem a Háry Jánosban, a címszereplő Melis György volt, és Freiát a Rajna kincséből. — Hány este lépett föl? — Talán ötven előadásom lehetett otthon, ami aránylag sok, s azért nyílt rá alkalmam, mert az olaszországi ese­mények miatt elmaradt egy modern ze­nei koncertsorozat, amelyre szerződé­sem volt. Külföldön Münchenben a Su­­sanne-t énekeltem, Ausztriában Feren­­csik János vezényletével hangversenye­ken vettem részt, s beugrottam a Mo­zart Don Juanjának Zerlina szerepébe a ljubjanai operában. Emellett felvettük a rádióban Hugó Wolf Olasz daloskönyvét, énekeltem Mozart Idomeneojában az Idamantest, amelyet egyébként falzett-tenorok éne­kelnek, előkészítettem öt műsort a rá­dió számára, ahol Vers és dallam címen állandó „rovatom“ van. — És mit tanult be a következő évadra? — Mozart Cosi fan tutti-jának Fior­­diligi szerepét, amelyben Amszterdam­ban lépek fel és a Traviatát, ezt a ber­ni operában éneklem februárban. Nyu­­gat-Berlinben Karajan zenekarával egy Monteverdi-oratórium szopránszólóját énekelem s otthon Donizetti Szerelmi bájitalának Adináját. — Kérdezzem akkor úgy, mi jelenti a kikapcsolódást? — Sajóudvarhely, ahol már reggel hatkor kapálok a kertben vagy gyü­mölcsöt szedek, az utazások Erdélyben, i­gy a moldvai kolostorokhoz vagy ide, Marosvásárhelyre, hiszen a nagyszüleim még itt éltek. — És segít nekem, mert ő az én búj­tatott dramaturgom! — veszi át a szót Moldován Domokos, aki országunk meghívottjaként jött most Temesvárra, az V. Nemzetközi Etnográfiai Film­szemlére, A halottlátó című, hetven­­perces színes dokumentumfilmjének bemutatójára és vitájára. — Nagyon sajnálom, hogy itt nem filmeztünk, rendkívül tanulságosak voltak a te­mesvári bemutatót követő viták és szakvélemények. Odahaza most külön tévé-dokumentumfilmet forgatunk A halottlátót követő vitákról, mert a film elég nagy és ellentétes indulatokat ka­vart. S közben a Balázs Béla Stúdió produkciójában készülök az új filmem­re, mely a szerelmi varázslásokkal kap­csolatos, tíz év gyűjtőmunkájának szin­tézise. Kísérleti játékfilmnek tervezzük, egy hosszú évek óta megfigyelt pusztai parasztcsalád és egy cigány „varázsló­asszony“ élete a valóságanyagunk, de több szálon fut a történet, és végső so­ron a szerelem és szeretet nélküli élet torzulásainak szürrealista, mégis a rea­litásba ágyazott kísérlete, színészekkel, de valódi szereplők, a megfigyelt civi­lek fejezik be a filmet. Felkészülésül és pihenésül jó volt most újra járni To­­rockószentgyörgyöt, ahol a naiv festők­ről készült filmem egyik „hőse“ él, meg természetesen pihenni a szülőfalumban, szülőházamban. A vendéglátó Harag György Gyulán töltötte a nyár első részét, Székely Já­nos Caligula helytartójának próbáival. — Mikor volt a darab bemutatója a Gyulai Várszínházban? — Július 13-án. Hat előadás után át­vittük Pécsre, s itt is a várban, a Bar­­bakánon játszottak. Gyulán tévére is felvették. — Kik léptek fel az előadásban? — Őze Lajos, Lukács Sándor, Hege­dűs D. Géza, Verebes István, Héjja Sándor, Pataki Sándor és Györgyfalvi Péter. A díszleteket Kölönte Zsolt, a kosztümöket Schaffer Judit tervezte, a koreográfiában Sík Ferenc segédkezett. — Hány előadást rendezett az elmúlt évadban? — Hét és felet. A fél a kolozsvári Nemzeti Színházban elkezdett Tóték előadása. S mégis az volt az érzésem a Caligulánál, mintha egész évadban egyet sem rendeztem volna. Most vi­szont egy kicsit zsibbadt vagyok. — Mi a terve a jövő évadra? — Fogalmam sincs, de ezt egészen őszintén mondom. Most egyhez tudnék hozzáfogni, az Éjjeli menedékhelyhez. — A nyár hátralevő részét hol tölti? — Szeretnék elutazni Stra­tfortba, Edinburgh-ba, Avignonba meg a belgrá­di BITEF-re színházat nézni. A Film Színház Muzsikában azt ír­ták Harag Györgyről a gyulai előadás kapcsán: „nemhogy a romániai magyar színjátszás vagy tovább, a román szín­ház élvonalába tartozó, de európai sze­mélyiség“. Úgy látszik, nyári program­jában is tartja magát ehhez a besorolás­hoz. MAROSI ILDIKÓ – A HÉT SZÍNHÁZ

Next