A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1978-05-12 / 19. szám

Lelouch Amerikában A beérés és a beérkezés a művészet­ben — különösen az anyagiaktól hat­ványozottan függő filmben — nem törvényszerűen egybeeső, de nem is törvényszerűen ellentétes. Az amerikai próba e tekintetben teszterejű lehet és szokott is lenni. Milos Forman a maga otthoni szemével tudta felfedezni Ame­rikát, s első, groteszk tragikomédiája után olyan művet alkotott Ken Kesey őrültek házi regénye nyomán, (Száll a kakukk fészkére), amely a kor Ameri­kai tragédiájának általánosító erejéig emelkedik. Julien Duvivier, kényszer­emigrációban, Franciaország német megszállása után, magyar forgató­könyvírókkal, francia, román és néger főszereplőkkel, megteremtette az Egy frakk történeté­ben a kisebbségi tudat, az osztálykirekesztettség egyik első amerikai filmjét. Georges Simenon és Marcel Carné olasz—francia koproduk­cióban készített, de Amerikában ját­szódó filmje, a Három, szoba Manhat­tanban szorongó képet adott a nem csillogó New Yorkról, a kallódó emig­ránsok talajtalan, társtalan reményte­lenségéről. Sordi és de Sica szomorú komédiája, az Egy olasz Amerikában ugyanezt az életérzést az önirónia fű­szerével variálta. Olyan nagy színé­szek, mint Michéle Morgan, vagy Jean Gabin, vagy Danielle Darrieux, vala­hogy leírták életrajzukból az amerikai kényszeréveket. Európaiak maradtak, gyógyíthatatlanul. De Laurentiis, azon­ban kiment és újracsinálta a horror­filmek ősét, a King-Kongot... Hát Lelouch, a fiatal európai, akit úgy is­mertünk meg, mint az amerikanizáló­­dó — pontosabban technicizálódó, szá­guldani kezdő —­, modern világban emberien és líraian honos, s bizonyos érzelmi, stiláris meg asszociációs per­­manenciákat európai módra továbbél­tető művészt? Másik férfi, másik nő a címe ná­lunk Lelouch amerikai filmjének — eredeti címe Más férfi, más esély. A befutás, vagy beérés esélye között vá­laszthatott, ha már olyan jó nevű mű­vész lett idehaza, hogy meghívták oda, ahol Mississippit lehet rekeszteni a ren­dezőkkel ... A filmet természetesen végignézzük, bár éppen kétszer olyan hosszú, mint kellene. Tízezrével, százerével nézzük végig, a Lelouch nevéért, a cím,­az em­lékezetes első film címének nosztalgiá­jáért. Érdekes és élvezhető is, amit három órán át látunk. Csak éppen­­ kijövünk három óra múlva a moziból és nem marad bennünk semmi. Mint minden, operatőrből lett rende­ző esetében, Lelouch több film után is a látvány művésze marad, s ha nincs színésze, aki drámát teremtsen a hely­zetéből, akkor képeskönyvet látunk, s nem filmet. Már kísértett valami eb­ből az Élni az életért­ben is. A gyönyö­rűen fényképezett lakberendezői és di­vattervezői remeklések, a Grenoble-i téli olimpia inkább mondén, mint sportszerű riporteri képe mögött mégis feszült még valami: elsősorban a tévé­­riporter férfihős vietnami frontélmé­nyei és tudósításai, másodsorban pedig Yves Montand és Annie Girardot. A riporter Lelouch most sem tagadja meg magát, s ha valami igazán bájos dolog van új filmjében, az a száz év előtti fotós kíváncsisága és szomjas te­kintete, amellyel a kivándorló hajó s a korai Vadnyugat kuriózumait tetten­­éri; a ruhástul-kalapostul fürdő tor­­zonborz úttörőt, a zsánerképeket a kis­város életéről, a naivan beállított port­rékat, a „műtermet“ a három festett háttérrel — Párizzsal, New Orleans­­szal s a prérivel, s az utolsó jelenet­ben, a szerelmesek egymásra találását a réten, ami végül is bekeretezett ré­gimódi fényképpé merevül. De ez csak néhány színfolt az Egy férfi és egy nő történetének más környezetben, más korban és sajnos más ritmusban való ismétlésén. Itt is mindketten viharosan özvegyültek meg, itt is a gyerekek internátusában kerül­nek össze, itt is lekéste a nő a posta­kocsit s a férfi az egylovas bricská­­ján viszi haza, itt is a halott férj emlé­ke kísért az első közös kiránduláson. Sőt, autóverseny helyett kombinált fu­tó-, lovas- és kocsiversenyt látunk. Egy valami hiányzik csak: a belső égés Ami múlhat Anouk Aimée és Jean Louis Trintignant egyéniségének a hiá­nyán. Geneviéve Bujöld és James Caan rendezőileg szándékolt antisztársága, szürke kisembersége a jelentéktelensé­gig sikerült. A mai időzítésű keretjátékban el­hangzik egy mondat: „A dédanyám francia volt — de hát mit akarsz, nincs abban semmi!“ Pedig van, ép­pen ez az. Van valami európai plusz, a „mint minden ember, fenség“ hagyo­mánya, ami egyáltalán nem azonos a Hollywoodban időnként előregyártott és reklámozott szupernővel és szuper­verekedővel, aki Tennessee Williams szerint azok helyett él teljes életet a mozivásznon, akik lesötétített, fülledt nézőtereken nézik őket, s akik tulaj­donképp, korlátoltságukban, vagy je­lentéktelenségükben, egy öntudatlanná s szófogadóvá szürkítő hatalmi manipu­láció áldozatai. Egyszerűen csak egyé­niséget jelent az, nem helyzeti kivált­ságot, vagy erőfölényt, hanem lelkek és arcok változatos tartalmasságát a közös hétköznapi sorsban. Ez a pozitív, de­mokratikus egyéniség-kultusz egyéb­ként az amerikai haladó szellemiség egyik szép, új és életes felismerése. Kár volt hát róla épp Lelouch-nak, éppen ott és épp Európa képviseleté­ben lemondani róla. „Gyilkos“ vagy áldozat Michel Bouguet és Pierre Richard Vendégünk volt Jankó Jankov Jankó Jankov bolgár filmrendező ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely­­lyel ismertük egymást karcsún és lobo­gón, de mára ki kopasz, ki kövér, ki komor, ki közönyös ... de nem min­denki. Jankov ősz és szemüveges, s a mosolya még kamaszmosoly, de a vas­kos dioptriák mögött szomorkás tekin­tet bujkál. A bolgár kultúra napjai keretében bemutatott, s most műsoron levő filmje, az Adios, muchachos arról az időről szól, amikor el se hittük vol­na egymásról a kilókat, a tonzúrákat, a vérnyomásokat és a sóhajokat: egy KISZ-titkár napjait mutatja be egy kisvárosban a háború utáni őszön-tava­­szon. Persze, akadt egy irigylésreméltóan hamvas kis kolléganő, aki azt kérdezte a sajtóértekezleten, miért nem mai fil­met készít a mának, miért foglalkozik a­­ régmúlttal, a történelemmel. Ami­ből érthetően adódott a választ meg sem váró kérdésem. — Elfogadja-e Jankov elvtárs azt a nézetet, hogy a mi ifjúkorunk már tör­ténelem? — Az utóbbi időben sok szó esik a retró-filmről. Én nem a divathullám miatt forgattam ezt a filmet. Nem tu­dom, más­hogy van vele, de nekem ez nem régmúlt. S épp azért nyúltam eh­hez a sztorihoz, mert van benne vala­mi, amiről nem esett szó eddig. Mert vagy romantizálunk, ha az ifjúkorunk­hoz visszatérünk, vagy pedig azt mond­juk, hogy bezzeg mi, meg bezzeg a mai fiatalok . . . Azt firtatom, hogy mi van azokkal, akik fiatalon rajban repültek, s mára kevesen maradtak. Az arany nem oxidálódik és tovább­repülni sokba kerül — de érdemes, ezt szeretném mondani a mai fiataloknak. A korszerűség lényege legyőzni a gra­vitációt, túllépni időnk, korunk korlá­tain — de hogyan? Ikarosz azért zu­hant le, mert elszakadt az emberektől. Szállni és visszatérni — ezt próbáljuk! Sajnálom, hogy a díszbemutatón egy­előre hevenyészett mikrofonba­ fordítás nem tudta közvetíteni Valerij Petrov dalát, amelynek kulcsszerepe van a filmben. Arról van szó, hogy fia­talon könnyű repülni, de kérdés, hogy ki bírja végig, mert az évek múltával egyre nehezebb lesz, s természetes, hogy a nagy többség nem győzi, a föl­dön marad — de hozzájuk fordulunk: legalább ne akadályozzák a mások re­pülését . . . — Hogyan fogadta a bolgár fiatal­ság s a bolgár kritika a filmet? — Sok találkozóm volt a fiatalok­kal, hiszen a film a mi Komszomolunk 30. évfordulójára készült. Először ab­ban a kerületi bizottságban vitatták meg, amelyhez a filmgyár tartozik. Nagyon szenvedélyesen szóltak hozzá a fiatalok, de sokat nevettünk is e­­gyütt, mert a filmem tulajdonképp a vígjáték. A mai huszonévesek, tizen­évesek megértették, hogy a szereplők komoly magatartása s az általuk mon­dott, mai füllel bődületes szövegek akaratlan humora közt feszülő ellen­tétből fakad a film humoros hangvéte­le. Ami az én nemzedékemet illeti, fő­ként azok illetődtek meg, akik így,­ vagy amúgy, de azóta bevonták a zász­lót. „Nem a kozmoszból jöttek ők“­­ — mondja Petrov dalszövege —, „föl­diek ők is, mint mi vagyunk. / Nincs Fiatjuk, nem találkoztunk velük a te­niszpályán, / de összeszorul a szívünk, ha arra gondolunk, / hogy egyformák voltunk és egyformák lehetnénk ma is“. — Ezt egy romániai magyar költő, Lászlóffy Aladár kegyetlenebbül fogal­mazza meg: „Hányan rohadtak el húsz és harminc között“ ... — Hát igen . . . Hogy milyen az étel, az nemcsak a húson, hanem a mártá­son is múlik. — ... ami nem — „szósz“ ... A lí­rai hozzáállás más húrt pendít meg, de ugyanoda hat. Hogyan fogadta a bolgár kritika a láthatólag ábrázolt Urai konvenciót, a főhős időnkénti re­pülését? — Megértették, egyetértettek és szak­mai szempontból is elfogadták. Pedig nehéz mindvégig az abszolút reális lét és a konvenció — az irónia és a köl­tészet határvonalán tartani egy filmet, hogy a kritikai szemlélet s a nosztal­gia becsületesen kibéküljön egymással. De tudja, ki segített a legtöbbet? A színészeim — a diákjaim. (halász) 7 A HÉT A játékszer Adva van egy ember (a francia film legújabb nagy intrikusa, a sima és hű­vös, de csöppet sem arisztokratikus, inkább tokásan nyárspolgári Michel Bouquet), akinek annyi pénze van, hogy — tapasztalta — mindent meg­vehet, s nem is tud egyebet, mint min­dent megvenni. Megvette a válást, a­­mikor úgy követelte a szeszélye és megvette az új, fiatal feleséget. Kö­vetkezésképp évente nála vakációzó kisfia szeretetét is pénzzel akarja megvenni. A gyerekben azonban in­kább a bosszú s a keserűség dolgozik, s nyilván döbbenten vette észre, hogy követelésére az apai pénz nem ismer le­hetetlent. Erre kísérletezni kezd, per­sze csak azért, hogy apját bosszantsa. De apjának ez az egy­etlen, kereskedel­mi egyenlegben meg nem oldható vi­szonya, s bosszankodás helyett szót fo­gad. Tán büszke is „a vér szavára“ ... A kisfiú egyik kísérlete pedig az, hogy az egyik apai vállalat rendezte játék­kiállításon az ugyancsak apai tulajdon­ban levő újság kiküldött riporterét csomagoltassa be és küldesse haza. A több havi állástalanság után végre al­­kalmazotthoz jutott fiatalember pana­szára főszerkesztője mindössze ezt fe­leli: sok ezer munkanélküli van a saj­tóban, mit akar? A főszerkesztő any­­nyira tudatában van a helyzetnek, hogy mikor a tulaj kísérletképp, hogy meg­tudja, meddig terjed a hatalma és rá­parancsol, hogy vetkőzzék le, azonnal, szófogadóan hozzáfog a szomorú sztrip­tízhez .. . Megkezdődik tehát a pokoljárás, a­ ’ melyben az áldozat makacsul nem ké­pes hinni. Pierre Richard, mert ő az illető, teljesen chaplini helyzetbe ke­rül, minden óriáskockából épült játék­vár és minden habostorta az ő fején csattan. Helyzete éppoly bizonytalan és felemás, mint a Charlie-é a nagyvárosi fényekben a milliomos mellett, aki ré­szegen imádja, de józanul nem ismer rá. Mégis, megérzi, hogy a kisfiúnak nem annyira áldozat kell, mint inkább pajtás. Persze kénytelen részt venni a házbeli normális (?) felnőttek — szó­­fogadó és alázatos inasok, nevelm­ek — ellen elkövetett zsarnoki csínyek­ben, de csak úgy, mint a labda, vagy a parittyakő, amellyel az ablakot be­zúzták, s számolnia kell azzal, hogy a felnőttek, akikhez hozzávágtak, ponto­san úgy fognak bánni vele, mint egy labdával, vagy egy darab kővel: bele­rúgnak. Meddig mehet ez — színészileg? Richard most nem viccesen ügyetlen, hanem kiszolgáltatott; olyan, aki nem nevettet, de nevetnek rajta, a megaláz­tatásain — de közben nemcsak önérze­te van, hanem esze is és fogékonysá­ga a szeretetre. Hogyan keresi meg a megfizethetőség dzsungelében az ös­vényt egyetlen lehetséges szövetségese az ádáz kisfiú jóérzéséhez, korát meg­haladó sebzettségéhez: ezt követjük nyomon a tragikus bohócakrobatika bukfencein, a harsány, illetlen tréfák, pl. az úri gardenparty langyos unalmát feldúló cowboyosdi —­s a csendes, ke­sernyésen józan pillanatok szédítő vál­takozásán át. A m­e­gc­súfolt ember nem áll roman­tikus bosszút, igazi fegyverrel a já­tékpisztoly helyett, hanem korához és mesterségéhez hűen — lapot kezd csi­nálni a gyerekkel, lapot, amelynek bél­és külpolitikai rovata egyaránt a papa üzelmeivel foglalkozik. A gyerek isme­ri a tényeket s a barátja megtanítja a tények nyilvánosságának a horderejére. Nem, nem alantas zsarolásról van itt szó. Csak arról, hogy a kisfiú megta­nulja élő babájától-mackójától-papri­­kajancsijától az értelmes, célratörő cselekvés örömét. S bár nincs többé mindent jóvátevő, hat-hét számjegyű csekk, sem állás, se kilátás, se semmi, a kisfiú ismételten meglóg a papától a mozgó autóból ugrik ki, egyenesen a Pierre Richard nyakába. A hosszú, szőke legény pedig, a rakoncátlan sö­rényével, szomorkásan groteszk moso­lyával ott áll, támasztalanul, ágrólsza­­kadt­an, a görcsösen kapaszkodó, nya­kába búvó kisfiúval a karján. A má­sik, szabad karja-válla meg a dróton rángatott marionettek szögletes-vicces izgékonyságával moccan egyet, egy klasszikusan bohócosat, de konokat, mint aki azt mondja: itt állok, mást nem tehetek . . . HALÁSZ ANNA hírpótló Amikor április elején Lohinszky Loránd a díjjal hazajött Bukarest­ből, az udvarunkról levágtunk egy fél aranyesőbokrot, mert ugye, min­den jelképes — és felköszöntöttük vele, megíva az áldomást is. És vártunk. Vártuk, hogy a művelődési sajtó­­ bővebben foglalkozik az esemény­nyel. Hiszen jelentős sikerek előz­ték meg. A nyugat-berlini 1978-as Filmfesztiválon az Apám néhány boldog éve című Simó Sándor-film elnyerte — más kisebb díjak mel­lett — a filmkritikusok nemzetközi díját. A film főszerepét Lohinszky Loránd játssza, s még a berlini be­mutató előtt nívódíjban részesült alakítása Budapesten, ahol is a Népszabadság kritikusa többek között ezeket írta: „Lohinszky Lo­ránd telitalálat az Apa alakjában. Ez a Tímár Józsefre emlékeztető nagy színész mindent tud a kispol­gári erkölcsről, öntudatról, menta­litásról...“ stb. Mivel most már egy hónapnál több is eltelt — jelezzük legalább, hogy a romániai Színházművészeti Dolgozók Országos Szövetségének (ATM) Kritikai Osztálya az 1977-es legjobb férfialakítás díját (ex-aequo) Lohinszky Lorándnak ítélte oda Sütő András: Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabjának Prédi­­kás alakításáért. Azt hiszem, az olvasók vagy azok a színházlátogatók, akik láthatták ebben a szerepében, osztoznak az örömben, hogy a közönségsiker ez­úttal a legszigorúbb szakmai elis­meréssel is társult MAROSI ILDIKÓ FILM

Next