A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-16 / 11. szám

Alapítvány — vagy valami más? Vannak szerencsés emberek, akik életeik során nem ismerik meg a gondolat és a test nyomorát, sohasem kerülnek olyan helyzetbe, hogy számon kérhetnék tőlük tetteiket, átélnék szavaik, sőt gondolataik súlyát. Mozdulataikat a szabadság virtuá­lis könnyed taglejtései kísérik, megkapóan vonzók és üresek. Tegyük is hozzá mind­járt, hogy az olyan embernél ez az űr olyan erény, amit érdemes irigyelni, és nem szabad összetéveszteni a szabadsággal. Annak a mozdulatnak az önkényessége, ahogy cigarettára gyújt — és akármilyen­re gyújthat —, ahogy sört, whiskyt, bort tölt a pohárba — és bármilyen sört vá­laszthat —, magabiztossággal tölti el, hét­köznapjainak megszokott körforgásában fel sem öt­lik­ benne a választás-nélküliség lehetősége. De hát miért is ötlene, erre senki sem kényszeríti. S ha mégis, ha va­laki vagy valami arra kényszerítené, hogy ne azt használja, amit, hogy tárgyai és gondolatai között ne úgy döntsön, ahogy akar, mélységesen csodálkozna, meglepőd­ne, majd dühösen rázná az öklét: — de hát mit képzeltek?! — kiáltaná­m, ne azt tegyék, amit én akarok? Nahát ilyet!... Meglepődése őszinte lenne és bűbájos. Ezt a bűbájt sehogy sem tudná megérteni, aki mindezt az enyhe szenvedést okozta neki, és eleinte csodálkozna, meglepetten figyelné, majd dühösen rázná az öklét: — Nahát illlyet! — mondaná nyomatékkel. — Nem is büntettük erősen, és így sem tetszik?! Na majd hah ... — És ha tovább­ra is bűbájosan viselkedne, még mindig van mentsége: beteg, biztos beteg. De beteg sem lehet sokáig az ártatlan, sze­rencsés ember... Ekként töprengtem a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház előadásának első jelenete közben. A darab szerzője Antonio Buero Vallejo, címe: Az alapítvány. 1974- ben írta a spanyol drámaíró, és nálunk máris bemutatják. Ez mindenképpen ér­dem, de nézzük csak a színpadot... Deák Barna díszlettervező félkör alakú elegáns szobát képzelt el a színdarabhoz, kényelmes fotelek, televízió, rádió, telefon, háttérben a nyitott ajtó és ablakok mögött élénk színű táj. Tehát hagyományos esz­közökkel megteremti azt a hangulatot, amit e dráma ötletes keretcselekményéhez elképzelheti a mi színházi előadásainkhoz szokott néző. Deák M. Ria ennek megfele­lő modern szabású színes formaruhákat tervezett a szereplőknek, akik látszólag ke­délyesen csevegnek, mintha tényleg vala­milyen tudományos alapítvány részeseiként kutató és művészi munkára gyűltek volna össze, és a kimért, nagyvonalú igazgató (Kuti István) néha csak azért látogatná meg őket, hogy kívánságaik felől érdeklőd­jön. Az előbb nem véletlenül használtam feltételes módot, hisz a színen már az első mondatok után kiderül, hogy itt valami egészen másról van szó, az Alapítványnak csak az álmodozó főszereplő (Tomas — Csergőffy László) örvend és mindent kita­lál, hogy zavartalanul jól érezhesse ma­gát. Még az sem zökkenti ki szinte eufó­rikusan lelkendező hangulatából, hogy a színpad jobb sarkában súlyos beteg fek­szik, aki már napok óta nem eszik, s ezért a napi ételadagján a többiek megosztoz­hatnak. Mindjárt az első értelmezési lehetőségek közé tartozik tehát, hogy azok a tudósok és művészek, akik a társadalom jövőjéért gyötrik elméjüket mélységesen megalázó zsúfoltságban — ebben az Alapítványban — egyaránt kiszolgáltatottak a tökéletesen alakított mecénásnak (Kuti István: csokor­­nyakkendő, monokli, felsőbbrendűen elné­ző mosoly) és a már említett Tomast, az írót kivéve, aki fantáziájával, mint lelkes balek mindent kiegészít, lekerekít, elsimít — mindenki érzi, hogy ez a bezártság nincs messze a börtön fogalmától. Aki az első jelenetet ezekkel az érzésekkel nézte végig, az nem lepődött meg azon, amikor a darab­ folyamán a szín tényleg leegysze­rűsödik, az ajtót bezárják, a tévé eltűnik a telefonnal és a rádióval együtt, a be­tegről kiderül, hogy napok óta halott és társai csak a plusz fejadagért hallgatnak erről. Az viszont már megint újabb értelme­zési lehetősége a darabnak — amit tulaj­donképpen a rendező, Seprődi Kiss Attila is ábrázolási célul tűzött —, hogy elsősor­ban a következő cselekményre figyeljen a néző: itt nem tudósokról van szó, hanem halálra ítélt baloldali mozgalmi emberek­ről a spanyol fasiszták börtönében. Ha eb­ből az utolsó képből próbáljuk visszaper­getni az eseményeket, akkor Tomasnak a szerepét kétféleképpen is magyarázhatjuk: 1. Inkább sajnálatra méltó, mint groteszk jelenség, aki képtelen következetesen fel­mérni az alkalmazkodás határait, meggyő­ződésből (?) és valami bűbájos lelkesedés­sel elárulja társait. 2. Amnéziás beteg, aki elfelejti, mit tett, röpcédulákat osztogatott, halálra ítélik, és mindezt nem veszi tudo­másul. Bármelyik értelmezés szerint és a klasszikus dráma szabályaihoz mérve sem lehet hős. Sajnos a végén mégis hősi póz­ba kerül, ő vállalkozik a lehetetlennek tű­nő szökésre. Antonio B. Vallejo, aki maga is halál­raítélt volt és nyolc hónapig várt a végre nem hajtott ítéletre Franco börtönében, jól ábrázolja a „mindenki gyanús — barátom is lehet ellenségem­­ börtönpszichózisát, és a sepsiszentgyörgyi színtársulat tagjai­nak tényleg sikerül megeleveníteniük e da­rab hangulati tömörségét. Megérdemlik, hogy vitatkozzunk velük. A. V.: — Jó darab, jó előadás, mégis va­lami apróság hiányzott. Ha az első jele­netet keretszövegként képzelem el, s az alapítványötletet általánosabb érvényűként fogom fel, akkor a végén vissza kellett volna térnie ennek a jelenetnek, hogy a színész ne a hősiesség pózában dörögjön a nézők felé. Seprődi K. A.: — Ez benne van a szerzői utasításokban is, a végén ismét átalakul a börtön alapítványi színné, és az igazga­tó betessékeli az új vendégeket. . . De ezen sokat vitatkoztunk, és végül elhagy­tuk. Visky Árpád: — Tényleg sokat vitatkoz­tunk, de így reálisabban zárul a darab. Seprődi K. A.: — Én nem valami elvont börtönt akartam színre vinni, hanem ami közelebb áll a nézők elképzeléseihez... A. V.: — így viszont, leegyszerűsödik a cse­lekmény, elveszíti azt az általános értel­mét, amit talán a szerző is megfejtett; a második cselekmény kerül a fő helyre: röpcédula, halálraítélés, emberi gyengesé­gek és heroikus póz. Seprődi K. A.: — Lehet, mi mégis úgy gondoltuk, hogy a mi szerény eszközeink­kel a nézőkre is tekintettel kell lennünk. Ha itt én vetíthetnék, reflektorokkal függönybe burkolhatnám a színt, talán köd­díszletek is másként hatnának, ha tényleg a működő tévét vihetnék a színre stb. ... stb. . .. talán hitelesebb lenne. A. V. — Természetes, hogy a technikai kivitelezésen sok múlik, de itt a darab ér­telmezéséről van szó ... Kuti István: — Először is, a szerző nem ilyen egyszerűen képzelte el a darabot, hanem a modern színjátszás minden esz­közével, s főként pantomimmel. De hát le­gyünk őszinték, ki tudná úgy eljátszani közülünk a cigarettás iddogáló jelenete­ket, telefonosdit, tévézést, hogy ne legyen se cigaretta, se ital, se tévé és ugyanab­ban a szürke börtönruhában — színesen... És főként mit szólna a néző? így is alig tudja követni, mint lesz az alapítványból fogház, hátha még a fogházban játszunk alapítványt? Á. V.: — Nem illik a nézőt ennyire le­nézni. Seprődi K. A.: — A nézőkhöz mindenképp kell alkalmazkodni... A. V.: — Igen, ha feltételezzük azt az Ima­­ginárius Nézőt, aki feltétlenül butább, mint az átlag. Természetesen a darab és a játék még így is jobb, mint az eddigi átlag. Viszont túl hangosak a színészek. Seprődi K. A.: — Kénytelenek hangosab­ban mondani a szöveget, mert rossz a te­rem akusztikája, a tizedik sorban már nem hallanának semmit. A. V.: — Nem így értettem, hanem egy­folytában hangosak, sokkal dinamikusabbá válna az előadás, ha néha a feszültséget nem hangos szavakkal közvetítenék, ha­nem visszafojtott játékkal. Visky A.: — A darab végig hevesen fe­szült ... (Ebben igaza van Viskynek, gondolta A. V., de amint ez éppen az ő játékából és a Kuti mozdulataiból is kiderült, ezt a feszült­séget sokféleképpen lehet sugallni, talán ők közelítették meg legjobban a darab értelmezésének sokféleségét az előadáson, nem lehet két és fél órán keresztül kiabál­ni akkor, amikor maga a cselekmény is pergő és drámai. Tehát észrevételem fő­ként Darvas Lászlóra és Győry Andrásra vonatkozik, akik ennek ellenére is sokat tettek azért, hogy az előadás tényleg olyan sikeres legyen, mint a darab. Dobos Imre tehetségesen jeleníti meg az áldozatul eső töprengő hitetlenséget és D. Vásárhelyi Katalin szépsége ellensúlyozza a cellaje­lenet komorságát, és lírai betétként fenn­tartja a darab feszültségét. Viszont annyi­ra csak a szépség és nőiesség hangsúlyo­zására törekszik, hogy szinte lényegtelen­né válik a szöveg, s a közönségnek az az érzése lehet, hogy a hölgyek ajkán min­den megszépül, még a kísérleti állatok irtása is.) Visky: — Tényleg sokat vitatkoztunk ..., az én véleményem is az volt.... de hát nem is tudom, hogyan magyaráznád az író, Tomas szerepét, ha a végén ismét az alapítványban lenne és nem a büntetőzár­kában. A V.: — Egyszerűen Tomas ilyen, nem hős, nem áruló, nem beteg, akinek lázál­mai vannak, hanem mindez együtt, akit megfosztottak még egy lehetőségtől, hogy minderről továbbra ne vegyen tudomást, lehetősége nyíljon ismét a kompromisszum illúziójára, hogy továbbra is szerencsés embernek érezze magát, aki részt vehet ebben az Alapítványban. Csak így értel­mezhetők azok a mondatok, amiket társai a szökés értelmetlenségéről mondanak ne­ki : az a szerencsés ember, akiből hős már nem lehet, legfennebb szánalmassá válhat még heroizmusa is. És ezt jól ala­kította Csergőffy László. ÁGOSTON VILMOS 7 A HÉT FÁBIÁN FERENC 1933-1979 Emlékekből próbálom összeállítani a művész , egyéniségét. A töprengést, hogy milyen is volt Fábián Ferenc, hogyan alakult, fejlődött szerepről szerepre, teljesen felborította a vég­legesség. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet neveltje volt, a legkiválóbbak egyike, aki az isko­la legjobb realista hagyományát fej­lesztette tovább negyedszázados pá­lyafutása során. Büszkeségében, zárkózott szigorában, szavainak sú­lyos, ha kellett, épp nehézkes mérle­gelésében a nehéz munka, a patriar­kális hagyomány, a természetközel­ség megmagyarázhatatlan, csak ható, érzékelhető levegőjét hozta magával. De ugyanakkor, ugyanazzal a hite­lességgel volt a tudós Bolyai János a könyvei között. S tán ebben rejlik — jaj, rejlett! — összetéveszthetetlen erdélyisége: ebben a kicsiny univer­zumban, kis, sűrített Európában, ahol oly rövidek a távok a hegységek között is, az életpályák kezdete és csúcsa között is, itt nem szakadt el a vérségi kapcsolat a kétkezi munka s a szellemi között. Ez érződött Fá­bián játékában akkor is, ha klas­­­szikus ötös jambusokban beszélt, ak­kor is, ha mai szerző történelmi-kul­túrtörténeti nagyság alakjába bújta­tott szellemi vívódásait fejezte­­ ki. Sokszor gondolok arra, hogy mond­juk, egy Apáczai vagy annyi más népből sarjadt értelmiségink egy rö­vid emberélet alatt évszázadokat ho­zott be abból a szellemi gazdagodás­­ból, amitől őseit megfosztották a kö­rülmények, és egy székelyföldi scho­­lából valamelyik kollégium közvetí­tésével oly hamar tudott a szellemi teremtés csúcsaira érni. Semmit sem kellett tennie. Csak színpadra vagy felvevőgép elé lépett mindazzal, amit hazulról ho­zott, s ami élménnyel, ismerettel, töprengéssel gazdagodott tanuló és alkotó évei során. S a leghétközna­pibb mondata vagy gesztusa mögött is ott sűrűsödött mindez: a sors, a szellemiség, a választások. Szaknyelvi közhely az, hogy „esz­­köztelen színész“, de Fábián éppen ebben volt nagy: teljesen magába olvasztotta a szerepet, vagy feloldot­ta magát a szerepben, s élte az alak életét. Nem tudom megfogalmazni, hogy mitől, de színpadi-filmi jelenlé­tének lényege, titka az volt, hogy vele az igazság lépett elénk. S nem csinált hozzá semmi rendkívülit, csak rendületlenül hitt ebben az igazságban. Pedig tudta mindazt, amit színpadi ügyességnek nevezünk: — államvizs­ga-szerepe a cselszövő szolga volt A kertész kutyájában, jellegzetes rene­szánsz figura, a Sganarelle-k s a Fi­garók őse, és mímes bohócteljesít­ménynek, táncnak, akrobatikának is beillett, amit ott művelt. De előbb­­utóbb megértette, hogy nem erre a tudásra van szüksége, hogy igazi színpadi énje a nehezen moccanó, nehezen szólaló, de mélyről, végzete­sen­ robbanó figurákban talál majd kifejezésre. Ha nem láttam volna szinte cigánykereket hányni a XVI. századi spanyol vígjátékban, azt gondolhattam volna: ő maga nehéz­kes. Nem. Felismerte, hogy ez egy üzenet: a súlyos felelősségek terhe alatt minden lépését sorsszerű el­­szánással tevő tudatos ember maga­tartása. Utolsó rendezőjének a véleménye igazolja ezt. Farkas István szerint a legszakszerűbb, legtudatosabb, leg­munkásabb színész, akivel dolgozott, aki teljes szereptudással jött az el­ső próbára, s akinek sohasem kellett magyarázni a figurát, mert az szinte készen volt benne, csak szorosan vett technikai utasításokra volt szüksége, hogy a partnerek beállításaival össz­hangba hozza, amit már megterem­tett. S a rendező szerint ez az ő szá­mára is nagy szakmai próbatétel, ha a színész precíz és szűkszavú szak­­szerűséget vár tőle és idegenkedik a „mélyenszántó szerepelemzéstől“. Hogyan vezetett volna mindez a színészi aranytartalék az Irgalmas hazugság főszerepének megjeleníté­séhez? Már nem tudjuk. A partnerek tudják, akikkel a bemutató előtti utolsó főpróbán még együtt játszott. A kiemelkedő értelmiségi figura megformálása, amely a Bolyai János estéjével csak elkezdődött, most már kimarad a színháztörénetből. S ma­rad a kérdés, hogy ki formálhatná meg ezután Székely János verses drámájának hősét, akiben egy kor­szak minden válsága és tisztázódása tudatosul? S marad, szerencsére, a filmszalag. Most, hogy homloka egyre maga­sodott és sötét szeméből egészen ritka erővel sugárzott a bölcsesség, most fedezték fel a filmrendezők. Két legnagyobb szerepe: téeszelnök, egy román és egy magyar filmben. A Minden kényszer nélkül főszere­pében már villának is beillő háza van a hatvanas-hetvenes évek for­dulóján, de konok gőgjében, nagy rá­látásában ott feszül még valami az ifjúkori méltatlan mellőzés fájdal­mából. Önmagának s egész környe­zetének bizonyít örökké a hatalmá­val, s ez az örökös bizonyítás már­­már elkoptatja benne a szeretetet. Mintha még a lánya is státusszimbó­lum volna számára, bizonyíték, tromf, s nem gyerek. Tehát ő az az ember, akinek az a tragédiája, hogy félnek tőle. A húsz évvel korábban játszódó, nemrég forgatott Ménes­gazda téeszelnökének nagy, felejthe­tetlen pillanata az, amikor megta­nulja, mi a félelem. A törvénysérté­sek idején ez a Busó Mátyás, mint régi mozgalmi harcos, a szocialista demokrácia mai őszinteségével be­szélne és cselekedne, hogy ez időszerűtlen, de rádöbben, hogy torzult körülmények között ismét a régi, cselédi, néma óvatosságra szorul. Ahogy Fábián elcsendesedik, s ahogy egyre többet mond a tekintete, az már-már önmagában is történelmi tanúságtétel egy korszakról. Ugyanennek a korszaknak más ve­­tületét ábrázolja Székely János drá­mája. De az irgalmas hazugság el­maradt. Az irgalmatlan valóság az, hogy a főszereplő, Fábián Ferenc, szíve megállt, szinte órákkal a be­mutató előtt. Negyvenhat éves volt. A felszabadulás utáni romániai ma­­gyar színésznevelés első nemzedéké­nek egyik legjelentősebb alakját ve­szítettük el benne. HALÁSZ ANNA ’SZÍNHÁZ

Next