A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1979-03-16 / 11. szám
Alapítvány — vagy valami más? Vannak szerencsés emberek, akik életeik során nem ismerik meg a gondolat és a test nyomorát, sohasem kerülnek olyan helyzetbe, hogy számon kérhetnék tőlük tetteiket, átélnék szavaik, sőt gondolataik súlyát. Mozdulataikat a szabadság virtuális könnyed taglejtései kísérik, megkapóan vonzók és üresek. Tegyük is hozzá mindjárt, hogy az olyan embernél ez az űr olyan erény, amit érdemes irigyelni, és nem szabad összetéveszteni a szabadsággal. Annak a mozdulatnak az önkényessége, ahogy cigarettára gyújt — és akármilyenre gyújthat —, ahogy sört, whiskyt, bort tölt a pohárba — és bármilyen sört választhat —, magabiztossággal tölti el, hétköznapjainak megszokott körforgásában fel sem ötlik benne a választás-nélküliség lehetősége. De hát miért is ötlene, erre senki sem kényszeríti. S ha mégis, ha valaki vagy valami arra kényszerítené, hogy ne azt használja, amit, hogy tárgyai és gondolatai között ne úgy döntsön, ahogy akar, mélységesen csodálkozna, meglepődne, majd dühösen rázná az öklét: — de hát mit képzeltek?! — kiáltanám, ne azt tegyék, amit én akarok? Nahát ilyet!... Meglepődése őszinte lenne és bűbájos. Ezt a bűbájt sehogy sem tudná megérteni, aki mindezt az enyhe szenvedést okozta neki, és eleinte csodálkozna, meglepetten figyelné, majd dühösen rázná az öklét: — Nahát illlyet! — mondaná nyomatékkel. — Nem is büntettük erősen, és így sem tetszik?! Na majd hah ... — És ha továbbra is bűbájosan viselkedne, még mindig van mentsége: beteg, biztos beteg. De beteg sem lehet sokáig az ártatlan, szerencsés ember... Ekként töprengtem a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház előadásának első jelenete közben. A darab szerzője Antonio Buero Vallejo, címe: Az alapítvány. 1974- ben írta a spanyol drámaíró, és nálunk máris bemutatják. Ez mindenképpen érdem, de nézzük csak a színpadot... Deák Barna díszlettervező félkör alakú elegáns szobát képzelt el a színdarabhoz, kényelmes fotelek, televízió, rádió, telefon, háttérben a nyitott ajtó és ablakok mögött élénk színű táj. Tehát hagyományos eszközökkel megteremti azt a hangulatot, amit e dráma ötletes keretcselekményéhez elképzelheti a mi színházi előadásainkhoz szokott néző. Deák M. Ria ennek megfelelő modern szabású színes formaruhákat tervezett a szereplőknek, akik látszólag kedélyesen csevegnek, mintha tényleg valamilyen tudományos alapítvány részeseiként kutató és művészi munkára gyűltek volna össze, és a kimért, nagyvonalú igazgató (Kuti István) néha csak azért látogatná meg őket, hogy kívánságaik felől érdeklődjön. Az előbb nem véletlenül használtam feltételes módot, hisz a színen már az első mondatok után kiderül, hogy itt valami egészen másról van szó, az Alapítványnak csak az álmodozó főszereplő (Tomas — Csergőffy László) örvend és mindent kitalál, hogy zavartalanul jól érezhesse magát. Még az sem zökkenti ki szinte eufórikusan lelkendező hangulatából, hogy a színpad jobb sarkában súlyos beteg fekszik, aki már napok óta nem eszik, s ezért a napi ételadagján a többiek megosztozhatnak. Mindjárt az első értelmezési lehetőségek közé tartozik tehát, hogy azok a tudósok és művészek, akik a társadalom jövőjéért gyötrik elméjüket mélységesen megalázó zsúfoltságban — ebben az Alapítványban — egyaránt kiszolgáltatottak a tökéletesen alakított mecénásnak (Kuti István: csokornyakkendő, monokli, felsőbbrendűen elnéző mosoly) és a már említett Tomast, az írót kivéve, aki fantáziájával, mint lelkes balek mindent kiegészít, lekerekít, elsimít — mindenki érzi, hogy ez a bezártság nincs messze a börtön fogalmától. Aki az első jelenetet ezekkel az érzésekkel nézte végig, az nem lepődött meg azon, amikor a darab folyamán a szín tényleg leegyszerűsödik, az ajtót bezárják, a tévé eltűnik a telefonnal és a rádióval együtt, a betegről kiderül, hogy napok óta halott és társai csak a plusz fejadagért hallgatnak erről. Az viszont már megint újabb értelmezési lehetősége a darabnak — amit tulajdonképpen a rendező, Seprődi Kiss Attila is ábrázolási célul tűzött —, hogy elsősorban a következő cselekményre figyeljen a néző: itt nem tudósokról van szó, hanem halálra ítélt baloldali mozgalmi emberekről a spanyol fasiszták börtönében. Ha ebből az utolsó képből próbáljuk visszapergetni az eseményeket, akkor Tomasnak a szerepét kétféleképpen is magyarázhatjuk: 1. Inkább sajnálatra méltó, mint groteszk jelenség, aki képtelen következetesen felmérni az alkalmazkodás határait, meggyőződésből (?) és valami bűbájos lelkesedéssel elárulja társait. 2. Amnéziás beteg, aki elfelejti, mit tett, röpcédulákat osztogatott, halálra ítélik, és mindezt nem veszi tudomásul. Bármelyik értelmezés szerint és a klasszikus dráma szabályaihoz mérve sem lehet hős. Sajnos a végén mégis hősi pózba kerül, ő vállalkozik a lehetetlennek tűnő szökésre. Antonio B. Vallejo, aki maga is halálraítélt volt és nyolc hónapig várt a végre nem hajtott ítéletre Franco börtönében, jól ábrázolja a „mindenki gyanús — barátom is lehet ellenségem börtönpszichózisát, és a sepsiszentgyörgyi színtársulat tagjainak tényleg sikerül megeleveníteniük e darab hangulati tömörségét. Megérdemlik, hogy vitatkozzunk velük. A. V.: — Jó darab, jó előadás, mégis valami apróság hiányzott. Ha az első jelenetet keretszövegként képzelem el, s az alapítványötletet általánosabb érvényűként fogom fel, akkor a végén vissza kellett volna térnie ennek a jelenetnek, hogy a színész ne a hősiesség pózában dörögjön a nézők felé. Seprődi K. A.: — Ez benne van a szerzői utasításokban is, a végén ismét átalakul a börtön alapítványi színné, és az igazgató betessékeli az új vendégeket. . . De ezen sokat vitatkoztunk, és végül elhagytuk. Visky Árpád: — Tényleg sokat vitatkoztunk, de így reálisabban zárul a darab. Seprődi K. A.: — Én nem valami elvont börtönt akartam színre vinni, hanem ami közelebb áll a nézők elképzeléseihez... A. V.: — így viszont, leegyszerűsödik a cselekmény, elveszíti azt az általános értelmét, amit talán a szerző is megfejtett; a második cselekmény kerül a fő helyre: röpcédula, halálraítélés, emberi gyengeségek és heroikus póz. Seprődi K. A.: — Lehet, mi mégis úgy gondoltuk, hogy a mi szerény eszközeinkkel a nézőkre is tekintettel kell lennünk. Ha itt én vetíthetnék, reflektorokkal függönybe burkolhatnám a színt, talán köddíszletek is másként hatnának, ha tényleg a működő tévét vihetnék a színre stb. ... stb. . .. talán hitelesebb lenne. A. V. — Természetes, hogy a technikai kivitelezésen sok múlik, de itt a darab értelmezéséről van szó ... Kuti István: — Először is, a szerző nem ilyen egyszerűen képzelte el a darabot, hanem a modern színjátszás minden eszközével, s főként pantomimmel. De hát legyünk őszinték, ki tudná úgy eljátszani közülünk a cigarettás iddogáló jeleneteket, telefonosdit, tévézést, hogy ne legyen se cigaretta, se ital, se tévé és ugyanabban a szürke börtönruhában — színesen... És főként mit szólna a néző? így is alig tudja követni, mint lesz az alapítványból fogház, hátha még a fogházban játszunk alapítványt? Á. V.: — Nem illik a nézőt ennyire lenézni. Seprődi K. A.: — A nézőkhöz mindenképp kell alkalmazkodni... A. V.: — Igen, ha feltételezzük azt az Imaginárius Nézőt, aki feltétlenül butább, mint az átlag. Természetesen a darab és a játék még így is jobb, mint az eddigi átlag. Viszont túl hangosak a színészek. Seprődi K. A.: — Kénytelenek hangosabban mondani a szöveget, mert rossz a terem akusztikája, a tizedik sorban már nem hallanának semmit. A. V.: — Nem így értettem, hanem egyfolytában hangosak, sokkal dinamikusabbá válna az előadás, ha néha a feszültséget nem hangos szavakkal közvetítenék, hanem visszafojtott játékkal. Visky A.: — A darab végig hevesen feszült ... (Ebben igaza van Viskynek, gondolta A. V., de amint ez éppen az ő játékából és a Kuti mozdulataiból is kiderült, ezt a feszültséget sokféleképpen lehet sugallni, talán ők közelítették meg legjobban a darab értelmezésének sokféleségét az előadáson, nem lehet két és fél órán keresztül kiabálni akkor, amikor maga a cselekmény is pergő és drámai. Tehát észrevételem főként Darvas Lászlóra és Győry Andrásra vonatkozik, akik ennek ellenére is sokat tettek azért, hogy az előadás tényleg olyan sikeres legyen, mint a darab. Dobos Imre tehetségesen jeleníti meg az áldozatul eső töprengő hitetlenséget és D. Vásárhelyi Katalin szépsége ellensúlyozza a cellajelenet komorságát, és lírai betétként fenntartja a darab feszültségét. Viszont annyira csak a szépség és nőiesség hangsúlyozására törekszik, hogy szinte lényegtelenné válik a szöveg, s a közönségnek az az érzése lehet, hogy a hölgyek ajkán minden megszépül, még a kísérleti állatok irtása is.) Visky: — Tényleg sokat vitatkoztunk ..., az én véleményem is az volt.... de hát nem is tudom, hogyan magyaráznád az író, Tomas szerepét, ha a végén ismét az alapítványban lenne és nem a büntetőzárkában. A V.: — Egyszerűen Tomas ilyen, nem hős, nem áruló, nem beteg, akinek lázálmai vannak, hanem mindez együtt, akit megfosztottak még egy lehetőségtől, hogy minderről továbbra ne vegyen tudomást, lehetősége nyíljon ismét a kompromisszum illúziójára, hogy továbbra is szerencsés embernek érezze magát, aki részt vehet ebben az Alapítványban. Csak így értelmezhetők azok a mondatok, amiket társai a szökés értelmetlenségéről mondanak neki : az a szerencsés ember, akiből hős már nem lehet, legfennebb szánalmassá válhat még heroizmusa is. És ezt jól alakította Csergőffy László. ÁGOSTON VILMOS 7 A HÉT FÁBIÁN FERENC 1933-1979 Emlékekből próbálom összeállítani a művész , egyéniségét. A töprengést, hogy milyen is volt Fábián Ferenc, hogyan alakult, fejlődött szerepről szerepre, teljesen felborította a véglegesség. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet neveltje volt, a legkiválóbbak egyike, aki az iskola legjobb realista hagyományát fejlesztette tovább negyedszázados pályafutása során. Büszkeségében, zárkózott szigorában, szavainak súlyos, ha kellett, épp nehézkes mérlegelésében a nehéz munka, a patriarkális hagyomány, a természetközelség megmagyarázhatatlan, csak ható, érzékelhető levegőjét hozta magával. De ugyanakkor, ugyanazzal a hitelességgel volt a tudós Bolyai János a könyvei között. S tán ebben rejlik — jaj, rejlett! — összetéveszthetetlen erdélyisége: ebben a kicsiny univerzumban, kis, sűrített Európában, ahol oly rövidek a távok a hegységek között is, az életpályák kezdete és csúcsa között is, itt nem szakadt el a vérségi kapcsolat a kétkezi munka s a szellemi között. Ez érződött Fábián játékában akkor is, ha klasszikus ötös jambusokban beszélt, akkor is, ha mai szerző történelmi-kultúrtörténeti nagyság alakjába bújtatott szellemi vívódásait fejezte ki. Sokszor gondolok arra, hogy mondjuk, egy Apáczai vagy annyi más népből sarjadt értelmiségink egy rövid emberélet alatt évszázadokat hozott be abból a szellemi gazdagodásból, amitől őseit megfosztották a körülmények, és egy székelyföldi scholából valamelyik kollégium közvetítésével oly hamar tudott a szellemi teremtés csúcsaira érni. Semmit sem kellett tennie. Csak színpadra vagy felvevőgép elé lépett mindazzal, amit hazulról hozott, s ami élménnyel, ismerettel, töprengéssel gazdagodott tanuló és alkotó évei során. S a leghétköznapibb mondata vagy gesztusa mögött is ott sűrűsödött mindez: a sors, a szellemiség, a választások. Szaknyelvi közhely az, hogy „eszköztelen színész“, de Fábián éppen ebben volt nagy: teljesen magába olvasztotta a szerepet, vagy feloldotta magát a szerepben, s élte az alak életét. Nem tudom megfogalmazni, hogy mitől, de színpadi-filmi jelenlétének lényege, titka az volt, hogy vele az igazság lépett elénk. S nem csinált hozzá semmi rendkívülit, csak rendületlenül hitt ebben az igazságban. Pedig tudta mindazt, amit színpadi ügyességnek nevezünk: — államvizsga-szerepe a cselszövő szolga volt A kertész kutyájában, jellegzetes reneszánsz figura, a Sganarelle-k s a Figarók őse, és mímes bohócteljesítménynek, táncnak, akrobatikának is beillett, amit ott művelt. De előbbutóbb megértette, hogy nem erre a tudásra van szüksége, hogy igazi színpadi énje a nehezen moccanó, nehezen szólaló, de mélyről, végzetesen robbanó figurákban talál majd kifejezésre. Ha nem láttam volna szinte cigánykereket hányni a XVI. századi spanyol vígjátékban, azt gondolhattam volna: ő maga nehézkes. Nem. Felismerte, hogy ez egy üzenet: a súlyos felelősségek terhe alatt minden lépését sorsszerű elszánással tevő tudatos ember magatartása. Utolsó rendezőjének a véleménye igazolja ezt. Farkas István szerint a legszakszerűbb, legtudatosabb, legmunkásabb színész, akivel dolgozott, aki teljes szereptudással jött az első próbára, s akinek sohasem kellett magyarázni a figurát, mert az szinte készen volt benne, csak szorosan vett technikai utasításokra volt szüksége, hogy a partnerek beállításaival összhangba hozza, amit már megteremtett. S a rendező szerint ez az ő számára is nagy szakmai próbatétel, ha a színész precíz és szűkszavú szakszerűséget vár tőle és idegenkedik a „mélyenszántó szerepelemzéstől“. Hogyan vezetett volna mindez a színészi aranytartalék az Irgalmas hazugság főszerepének megjelenítéséhez? Már nem tudjuk. A partnerek tudják, akikkel a bemutató előtti utolsó főpróbán még együtt játszott. A kiemelkedő értelmiségi figura megformálása, amely a Bolyai János estéjével csak elkezdődött, most már kimarad a színháztörénetből. S marad a kérdés, hogy ki formálhatná meg ezután Székely János verses drámájának hősét, akiben egy korszak minden válsága és tisztázódása tudatosul? S marad, szerencsére, a filmszalag. Most, hogy homloka egyre magasodott és sötét szeméből egészen ritka erővel sugárzott a bölcsesség, most fedezték fel a filmrendezők. Két legnagyobb szerepe: téeszelnök, egy román és egy magyar filmben. A Minden kényszer nélkül főszerepében már villának is beillő háza van a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, de konok gőgjében, nagy rálátásában ott feszül még valami az ifjúkori méltatlan mellőzés fájdalmából. Önmagának s egész környezetének bizonyít örökké a hatalmával, s ez az örökös bizonyítás mármár elkoptatja benne a szeretetet. Mintha még a lánya is státusszimbólum volna számára, bizonyíték, tromf, s nem gyerek. Tehát ő az az ember, akinek az a tragédiája, hogy félnek tőle. A húsz évvel korábban játszódó, nemrég forgatott Ménesgazda téeszelnökének nagy, felejthetetlen pillanata az, amikor megtanulja, mi a félelem. A törvénysértések idején ez a Busó Mátyás, mint régi mozgalmi harcos, a szocialista demokrácia mai őszinteségével beszélne és cselekedne, hogy ez időszerűtlen, de rádöbben, hogy torzult körülmények között ismét a régi, cselédi, néma óvatosságra szorul. Ahogy Fábián elcsendesedik, s ahogy egyre többet mond a tekintete, az már-már önmagában is történelmi tanúságtétel egy korszakról. Ugyanennek a korszaknak más vetületét ábrázolja Székely János drámája. De az irgalmas hazugság elmaradt. Az irgalmatlan valóság az, hogy a főszereplő, Fábián Ferenc, szíve megállt, szinte órákkal a bemutató előtt. Negyvenhat éves volt. A felszabadulás utáni romániai magyar színésznevelés első nemzedékének egyik legjelentősebb alakját veszítettük el benne. HALÁSZ ANNA ’SZÍNHÁZ