A Hét, 1980 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1980-02-22 / 8. szám

Mister Lear (Folytatás az 5. oldalról) a legkisebb lány igazi érzelmei, meg­ható viszont újratalálkozása megviselt apjával. Lear leghűségesebb szövetségese itt a Bolond. Aki úgy szolgálja ura kijóza­nodását, mint Don Quijote gyógyulá­sát a Tükrök Lovagja. Tarr László gondosan kirakosgatja a pontokat az i-re, helyrebillentve — persze tréfásan — a felborult erkölcsi egyensúlyt: ő a bölcs és Lear a sült bolond, s a gesz­tus, mellyel gazdája fejére húzza a csörgősipkát, messzemenően beszédes. (Az előadás igaz­ szép mozzanata, mi­kor a henger alakú összegöngyölt kézi­­poggyászon üldögélve egy emberként mérik fel a helyzetet.) Tarr László egyáltalán nem bohóckodik, sőt komé­­diázó kedvét is fékezi: bukfencek és fintorok helyett a shakespeare-i szöve­get dobja fel, bámulatos eredménnyel. Döbbenetes Lear szembesítése saját tévedése következményeivel abban a jelenetben, ahol a szó szoros értelmé­ben erre-arra lökdösik a lányai. A lényeg azonban a földönfutó Lear ta­lálkozása Szegény Tamással, Kenttel, a megvakított Glosterrel, a valódi szen­vedés meg cicomátlan lojalitás e me­­mentóival. Lohinszky néhány belénk hasító felvillanása fűződik eme epizó­dokhoz. Glostert egyébként Gyarmati István éli buzgó nekigyűrkőzéssel, logi­kusan építkezve, jól: monológja az első felvonásban — mikor a közállapotokat kárhoztatja — emlékezetes. Hunyadi László (Edgár) a Szélkakasban nyújtott ízes vígjátéki alakítás után újabb ta­nújelét adja sokoldalú rátermettségé­nek. (Félsiker viszont Györffy András Edmundja: külső és belső habitusától egyformán idegen a jágós fondorlat.) Tóth Tamás meggyőző, ahol Kentet nyílt sisakkal adhatja, de hamis, mi­helyt színlelésre kényszerül. .(Külön cikket lehetne írni a szerep­­osztásról. „Parádésnak“ kellene lennie, akkora a tét, de a kínálkozó helyi erő­ket sem vonultatja fel — oly szemet szúró az ilyen-olyan előjelű elfogult­ság. Az eredmény: kulcsszerepek ke­rülnek ■ reszketeg kezekbe — s kiváló színészek szemlélik kívülről a ritka Shakespeare-lakomát. A jó ég tudja, kinek használ ez!) Helyes dolog, hogy Füst Milán fordí­tását vették elő a vásárhelyiek — ha­mis kegyeletből ne mondassunk nehéz­kes, múlt századi szöveget! Kevésbé szerencsés a húzások sűrűsödő sora a darab vége felé. A rendező csak kín­­nal-bajjal tudja összenyalábolni s távirati stílusban közölni a végkifejlet szempontjából sine qua non tudnivaló­kat, így aztán teátrális egy-két „kimú­lás“, s valahogy a mai krimihez sod­ródik közel (záró szakaszában) a Shakespeare-tolmácsolás. Legnagyobb hiányérzetünk, mégis, abból fakad, hogy nincs a színpadon rendkívüli mo­rális érték — (itt: reneszánsz formátu­mú egyéniség) —, melynek megsemmi­sülése a tragédia mindenkori, katarti­­kus hatású ismérve; nem él s mozog a színen olyan Lear, akire akár fényko­rában, akár a halál küszöbén felnéz­hetnénk. „Felség“, mondják mindegyre a sze­replők. De ide jobban találna a polgá­ribb hangzású „Uram“. OLÁH TIBOR Tükrök Lovagja Lear; Lohinszky Loránd, Kordélia: Zakariás Klára, Kent: Tóth Tamás Méltatlan méltatás ez az írás Bárányi Ferenc nemrégiben megjelent Egyik nap olyan, mint a má­sik című kötetéről. Méltatlan, hisz nem vagyok irodalomkritikus, csak orvosszem­mel tudom olvasni ismeretlen orvostár­sam könyvét. Nagy erőpróba csapást vágni a gyógyí­tás hétköznapjainak szövevényes kulisz­­száiban, betegekről, betegségekről írni nemcsak betegeknek, hanem az egész ol­vasótábornak. Mert különös helyzetben van ma az emberiség. Apró részletekig elsajátította a technikai tudományokat, ismeri a sejt legfinomabb alkotóelemeit, de elfeledkezett önmagáról, belső világá­ról, lelki életéről (értve ezen az ösztön, érzelem, akarat és intellektuális működé­sek összességét). Tanulunk a test felépí­téséről, szerkezetéről, élettani sajátossá­gairól, és alig tudunk az érzelmek szere­péről, az egyéniségről. Mintha úgy vél­­nők: az ember érzelmi és tudatvilága au­tomatikusan követi a társadalmi átalaku­lásokat és folyamatokat. Pedig tudnivaló, hogy az anyagi jólét még nem biztosítja az ember belső harmóniáját, egyenletes lelki­ fejlődését, életigenlését. Bizonyítja a boldogtalanok, neurotikusok, elsiváro­­dottak, elidegenedettek világszerte nö­vekvő száma, akiknek a legnehezebb el­lenféllel, önmagukkal kell megvívniuk mindennapi harcukat, és csak ritkán sike­rül bejutniuk a biztonságot jelentő rév­be: a belső harmónia, életélvezés, -igen­lés viharmentes fövenyeire. Voltak és vannak Aesculap világában otthonosan, szakszerű felkészültséggel, betájolással, odaadással mozgó írók, de akikből ennek ellenére hiányzik a szemé­lyes átélés. Márpedig igazán koronatanú­ként a szakmabeli írhat a betegek kiskö­zösségéről ama szélesebb olvasóközönség­nek, a szakmabeli, aki közvetlenül részt vesz (részt kér) a történésekben, aki „ha­szonélvezője“ az erkölcsi elégtételeknek és megrovásoknak, aki kénytelen bünte­tőjogi vetületekben gondolkodni és néha e jogok nem éppen anyás kézlegyintését nyögni (közismert tény különösen a nyu­gati országok társadalmi jelenséggé fel­duzzadó orvosellenessége). Örök érvényű gondokat, tusakodásokat boncolgat Bárányi. Melyik kor egészség­ügyének porszem­ jelentéktelen fehér e­­minenciája ne őrlődött volna a ten­niaka­­rás, a mások életéért folytatott, őrült, önfeláldozó hajsza és a körülmények okán szembeszegülő tehetetlenség testet-lelket összezúzó malomkövei között? (Jól pél­dázzák e küzdelmet a rák gyógyításáért tett erőfeszítések, sikertelenségek). Élet­célként örökös korparancsot tisztelve: túlélni a halált! Fennmaradni az elmúlás ellenében! S kit ne terhelnének közülünk valódi vagy vélt kezelési hibák, félre vagy fel nem ismert kórismék? Amikor az önvád, a lelkiismereti parancs kikény­szeríti feletteseinktől, ellenőrző szerve­inktől a felülvizsgálást, és legyőzi ben­nünk az esetleges büntetés rémét. (Egyik nap olyan mint a másik). A gyógyításra felesküdtek egyetlen hi­bás döntésének rejtve maradása süllyesz­tőbe juttathat további sorsokat, életeket, így már érthetővé válik bárki számára a felelősségre vonás vállalásának szüksé­gessége. Orvosokra szabott hitvallásnak érzem a szerző szavait: „adom az erőmet, a munkámat, a szívemet, az agyamat — így érdemes!“ Mindig keresve-kutatva az elmúlás feletti győzelem útjait. Soha­sem nyugodva. Otthon avagy vendégség­ben csengőszóra, telefonberregésre riadva, ugorva, segélykérésre válaszolva (Jó tár­saság), megpihenve, újrakezdve, vitatkoz­va. Most épp az annyit boncolgatott kér­désről: kezelni vagy ölni a menthetetlen­nek ítélt beteget? Az emberért vívott küzdelemnek, a gyó­gyításnak nem lehetnek lazításai, pihe­női, kiesései, sugallja a Császármorzsa. Az Egyforma kövek eszmefuttatásaival mé­lyebb vizekre visz az író. Egyetlen rövid írásba tömörítve ritkán olvastam ily gaz­dag gondolatcsokrot. A kocsik „félrerúg­ják a nagyobb köveket, mert kényelmet­lenek, döccen rajtuk a kerék. Az egészen nagy köveket óvatosan megkerülik, ve­szélyesek. A kisebbjével nincs baj__A jó út csupa apró kőből áll.“ És aztán az ember útja a világrengető nagyot akaró indulástól a gyűlöletes uniformizálódás magatehetetlenségén keresztül a sekélyes értékrendjével jelentkező végső rángatód­­zásokig. Atomizálódás, az érzelmek pusz­tulása, a nihil (semmi) bálványozása, jaj­kiáltás a jövőbe, az egyetemes pusztulás látnoki iszonya, „ ... aztán kezdődhet e­­lölről az egész teremtési bla-bla“, el­idegenedés, társainktól való elhidegülés, egyéniség- és gerinchiány, futószalagon gyártott jellemek. „A tanító, az apja, a pap mind azt mondták, valami nincs rendben ezzel a fiúval. Nem olyan mint a többi... “ De a gyereknek — az írónak — van ereje elkiáltani végre a szorongást oldó, bizakodó fogadkozás-parancsot: „Azért sem leszek olyan.“ Olvasmányos, leköt a könyv. Nem szó­lok az írások irodalmi értékéről. Nem va­gyok irodalomkritikus, nem tudok tárgyi­lagos lenni. Csak részrehajló lehetek az írások megközelítésében. Részrehajló a betegekkel, íróval, olvasókkal, önmagunk­kal. Életünk valóságával. Fordítva is va­lós tükörképünkkel, mindennapos vívó­dásainkkal, küszködéseinkkel. Mégis, aránylag soknak találom az el­múlással foglalkozó novellák számát. Öreg haldoklók, életbe kapaszkodók, be­teljesülésüket várók csoportja menetel a kötet és az élet vége felé. Szomorú menet ez. Vagy mégsem? Mintha áthangzana a csoszogáson a menetelők túlélés-remé­nye, orvosoknak dörgött örökös parancsa, kérése megmaradásuk érdekében. VERESS ALBERT 58. Olyan hosszú történet?... Asztalon a reggeli ... De mit mon­danak a csalhatatlanok, és mit a két­kedők, mit? Minden a helyén. Semmi sincs a helyén. M. J. Pierre Daix-től hallotta ezt a mondatot: „Kételkedni mindenben, csak az igazságtalanságban (franciául: injustice), a jogok megsérté­sében nem.“ Az Erasmust a huszadik századig, Orwellig felhozó Daix ezt a gondolatát később Az engedetlen jövő című könyvében ismételte meg. De mi történik — ugyancsak Pierre Daix sza­vával —, amikor a csupán lehetséges — tehát a csak feltételezetten, de nyil­vánvalóan nem bizonyosan megvalósu­ló Utópia — cenzúrázza az igazságot? Amint azt M. J. nemzedéke is megélte, olyan időkben, amikor a hitlerista Ezer­éves Birodalom purista fikciója nevé­ben, majd még egyebek és mások nevé­ben is milliós, tízmilliós hek­atombákat áldoztak a Lehetséges, az Egyetlen, a minden más lehetségest kizáró fikció egyedül tisztának hirdetett és tömeg­gyilkosságokkal szennyezett Eszmeoltá­rain. Mészáros László kis Igazságpla­kettjét M. J. még csak az előbb tartot­ta kezében. Megh. 1937. Művészt és mű­vét ki kellett cenzúrázni. Kicenzúrázni az igazságot. Likvidálni. De likvidál­hatták-e? Itt e házban, az Alpok tövé­ben az Igazság, a látható, a tapintható bizonyítéi­: a Mészáros-plakett, a Mű egy darabja, kezességül, hogy az Igaz­ság nem likvidálható, nem véletlen te­hát, mondja magában M. J., hogy most épp itt vagyok. Ha M. J. generációjá­nak kételkedői közül néhányan életben maradtak, puszta véletlen ugyan, de mégiscsak, szintén egy másik lehetsé­ges tételének bizonyítéka, mondhatnák azt is, hogy igazsága, amit nem sikerült a valóságból kicenzúrázni, márminthogy — aszfaltnyelven­ — ez az a banánhéj, amelyen az utópikus lehetséges elcsúsz­­hatik és nyakát szegheti, mert hát az ember- és a társadalom-kategória igaz­sága az, hogy tulajdon vonatkozásában lehetetlen a 100%, lehetetlen a Totális. Amiért is némely 100°/o-ra pályázó To­tális mint képzelt lázálom­ lehetséges, nem tehet egyebet, mint cenzúrázni, azaz likvidálni az igazságot, amint azt ebben az évszázadban némelyek, a ké­telkedő Mások, Hitlernél és a többi ha­sonszőrűnél is megfigyelték, illetve észrevették, látták, mert nem kételked­tek az igazságtalanságban, tehát gon­dolkoztak. „És mit jelent gondolkozni?“ — jegyzi ki M. J. egy Le Monde-cikk­­ből. — „A kérdést még Heidegger is feltette, és az ő »többé-kevésbé« érvé­nyes válasza is ez volt: gondolkozni annyi, mint kérdezni.“ Tehát kételked­ni. Tehát Heidegger is eljut Descartes­­hoz. Persze, kérdez vissza Daix, a fran­cia, hogyan másképp meghatározni ön­magunkat és a hazát az adott időben, amelyben gondolkodunk, tehát kérde­zü­nk? . . . Miközben Anna angolmód, azaz népidegenül a kék porcelán csésze alján fehérlő néhány kanálnyi tejre rá­­tölti az antik bronz színű, füstízű és­­il­latú kínai teát, M. J., orrában mégis in­kább a friss, leveles, ropogós, még me­leg reggeli péksütemény, a croissant — magyarul: rongyos kifli — ingerlő sza­gával, a villa szélső ágának hegyét megnyomva, barbárul aláhúzza a fran­cia újkartéziánus lázadónak az előbbi mondatát; nem hozott magával az asz­talhoz írószerszámot . . . Anna szelí­den.’ Talán inkább reggeli után, ceruzá­val . . . M. J.: Még csak ezt . . . Még csak ezt húzza alá: „ne fedjük el — ha irónia lenne M. J.-nek, oldalt odaje­gyezné, ami azt is jelenti: ne feledjük el — a gondolkodáson esett eredendő sérüléseket, hogy visszautasíthassuk az elfogultságokat, az előregyártott megol­dásokat, az . . Ezt írja Franciaország­ban ez a francia — és olvassa a magyar M. J. Franciaországba érkezésekor —, ez a gall szellem, aki, hogy meglelje az Igazságot, melyet keresve, másokkal e- IRODALOM -------------------------------------------------------------­­ Ide már csak Mai beszélgetésünk címadó mondatát Tófalvi Zoltán riportkötetében­ mondja az egyik atyhai földműves, és habár nagyon végletes megfogalmazás, mégis eszünkbe juttatja azokat a bedeszkázott ablakú há­zakat, amelyekre bizony mindnyájan szo­rongva tekintünk, ha egy-egy Nyárád vagy Küküllő menti faluban letérünk a főútról. — Le kell szedni a deszkát — szól köz­be az öreg férfi —, azonnal intézkedem! — Mi itt nem intézkedünk, hanem be­szélgetünk. És nagyon kérem, ma ne szól­janak közbe, ne recsegtessék a lócát, hi­szen a Banzáj-klub mai ülését Tófalvi Zoltán rádióriporter magnóra veszi. Ciga­rettázni lehet, inni és köpködni nem. Kész? Hát akkor kezdjük. Lássuk először az idillt. Induljunk ki abból az észrevételből, hogy a falusiak szeretik falujukat, a dús illatú földeket, a házat, amit közösen épített valamikor az apjuk és a nagyapjuk, a városiak pedig az aszfaltozott utakat, a tereket, ahol nyári estéken játszódtak gyermekkorukban, egy­szóval mindenki megszerette azt az adott tárgyi világot, amelyikbe beleszületett és ahol felnőtt. Emellett az is igaz, hogy a vá­rosiak falura vágynak, és a falusiak pedig városra. A falu az egészséges levegő, táp­lálkozás és patriarkális nyugalom eszmé­nyeként él a városiakban, a vidékiek meg úgy gondolnak a városra, mint a csillogó üzletsorok, mindennapos mozi, színház he­lyére. És sokszor elhangzik: Bárcsak váro­son sétálhatnék a főtéren, vagy: Bárcsak falun élhetnék nyugodtan, egészségesen! Eddig egyetértünk? Igen? Na, akkor nézzük meg, hogy ez az idill, mint minden hamis képzet, amelyik látszólagos értékeket álta­lánosít, hogyan foszlik szét Tófalvi Zoltán szülővidékén, a Sóvidéken. „Féltem a köröndi fazekasokat, szekere­seket, akik a vagyon, a palotaszerű házak, autók megszállottaiként agyonhajszolják magukat. A köröndi ember mindig annyit dolgozott, amennyit a vére bevett. Nem kí­mélte erejét, eszét, vérét, tehetségét. A családjáét sem... Az égetőkemencébe negyven-, ötven-, néha hatvanfokos meleg­ben rakják be az edényt. Nyolc-tíz órán át vigyázni kell a tüzet, legtöbbször éjszaka. Csak úgy lopva, rendszertelenül esznek, ami éppen a kezük ügyébe esik." „Felsősófalván igazán nem kellett egy kis leleményességért, kézügyességért a szomszédba gyalogolni. Sajnos mindig (ma is!) rendszertelenül, vaktában dolgoznak." „Alsósófalván az életformaváltással egy dolog borult fel teljesen: az étrend. A hely­béli körorvosok a megmondhatói, hogy mi­lyen átkos következményei vannak az egy­oldalú táplálkozásnak. A falu étrendjéből mindinkább kiszorul a tej és a tojás. Egy hét alatt megkérdezett tizenkilenc tanuló­ból mindössze kettő reggelizett tejet. A tojást mintha nem is ismernék." „Atyhában nincs borbély, s így sokan várnak akár egy évig is, amíg megjön a kedves rokon zakatoló ollóival." „Az ember szálfamagas, bikaerős, makk­­egészséges férfiakkal való találkozásra számít. Ehelyett jobbára meggörbült, bi­cegő, beesett arcú favágók ereszkednek alá. A sok száraz és hideg étel­t a kaliba magyarázzák." — „Én mondom, hogy Rapsonné várá­ban most is rengeteg kincs van — tüzese­­dik neki a beszélgetésnek a nyolcvanöt éves Bokor János bácsi. Kölyökkorom­­ban egyszer láttam, amikor nagy-nagy fé­nyességgel, mint valami égi csoda, kicsa­pódott a vár ajtaja. Úgy megijedtem, hogy legalább száz métert szaladtam, anélkül, hogy hátra mertem volna nézni... hallot­tam, hogy csak az láthatja meg az ottani temérdek gazdagságot, aranyrudakat, fülön­függőket, aki a hetedik fiúgyermek a csa­ládban. Annak csak be kell kenni máktej­jel a hüvelykujján a körmöt, s úgy látja a föld alatti titkokat, mind a pinty." * Pogány fohászok faluja (Kriterion, 1979.) A HÉT 6

Next