A Hét, 1980 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-22 / 8. szám
Mister Lear (Folytatás az 5. oldalról) a legkisebb lány igazi érzelmei, megható viszont újratalálkozása megviselt apjával. Lear leghűségesebb szövetségese itt a Bolond. Aki úgy szolgálja ura kijózanodását, mint Don Quijote gyógyulását a Tükrök Lovagja. Tarr László gondosan kirakosgatja a pontokat az i-re, helyrebillentve — persze tréfásan — a felborult erkölcsi egyensúlyt: ő a bölcs és Lear a sült bolond, s a gesztus, mellyel gazdája fejére húzza a csörgősipkát, messzemenően beszédes. (Az előadás igaz szép mozzanata, mikor a henger alakú összegöngyölt kézipoggyászon üldögélve egy emberként mérik fel a helyzetet.) Tarr László egyáltalán nem bohóckodik, sőt komédiázó kedvét is fékezi: bukfencek és fintorok helyett a shakespeare-i szöveget dobja fel, bámulatos eredménnyel. Döbbenetes Lear szembesítése saját tévedése következményeivel abban a jelenetben, ahol a szó szoros értelmében erre-arra lökdösik a lányai. A lényeg azonban a földönfutó Lear találkozása Szegény Tamással, Kenttel, a megvakított Glosterrel, a valódi szenvedés meg cicomátlan lojalitás e mementóival. Lohinszky néhány belénk hasító felvillanása fűződik eme epizódokhoz. Glostert egyébként Gyarmati István éli buzgó nekigyűrkőzéssel, logikusan építkezve, jól: monológja az első felvonásban — mikor a közállapotokat kárhoztatja — emlékezetes. Hunyadi László (Edgár) a Szélkakasban nyújtott ízes vígjátéki alakítás után újabb tanújelét adja sokoldalú rátermettségének. (Félsiker viszont Györffy András Edmundja: külső és belső habitusától egyformán idegen a jágós fondorlat.) Tóth Tamás meggyőző, ahol Kentet nyílt sisakkal adhatja, de hamis, mihelyt színlelésre kényszerül. .(Külön cikket lehetne írni a szereposztásról. „Parádésnak“ kellene lennie, akkora a tét, de a kínálkozó helyi erőket sem vonultatja fel — oly szemet szúró az ilyen-olyan előjelű elfogultság. Az eredmény: kulcsszerepek kerülnek ■ reszketeg kezekbe — s kiváló színészek szemlélik kívülről a ritka Shakespeare-lakomát. A jó ég tudja, kinek használ ez!) Helyes dolog, hogy Füst Milán fordítását vették elő a vásárhelyiek — hamis kegyeletből ne mondassunk nehézkes, múlt századi szöveget! Kevésbé szerencsés a húzások sűrűsödő sora a darab vége felé. A rendező csak kínnal-bajjal tudja összenyalábolni s távirati stílusban közölni a végkifejlet szempontjából sine qua non tudnivalókat, így aztán teátrális egy-két „kimúlás“, s valahogy a mai krimihez sodródik közel (záró szakaszában) a Shakespeare-tolmácsolás. Legnagyobb hiányérzetünk, mégis, abból fakad, hogy nincs a színpadon rendkívüli morális érték — (itt: reneszánsz formátumú egyéniség) —, melynek megsemmisülése a tragédia mindenkori, katartikus hatású ismérve; nem él s mozog a színen olyan Lear, akire akár fénykorában, akár a halál küszöbén felnézhetnénk. „Felség“, mondják mindegyre a szereplők. De ide jobban találna a polgáribb hangzású „Uram“. OLÁH TIBOR Tükrök Lovagja Lear; Lohinszky Loránd, Kordélia: Zakariás Klára, Kent: Tóth Tamás Méltatlan méltatás ez az írás Bárányi Ferenc nemrégiben megjelent Egyik nap olyan, mint a másik című kötetéről. Méltatlan, hisz nem vagyok irodalomkritikus, csak orvosszemmel tudom olvasni ismeretlen orvostársam könyvét. Nagy erőpróba csapást vágni a gyógyítás hétköznapjainak szövevényes kuliszszáiban, betegekről, betegségekről írni nemcsak betegeknek, hanem az egész olvasótábornak. Mert különös helyzetben van ma az emberiség. Apró részletekig elsajátította a technikai tudományokat, ismeri a sejt legfinomabb alkotóelemeit, de elfeledkezett önmagáról, belső világáról, lelki életéről (értve ezen az ösztön, érzelem, akarat és intellektuális működések összességét). Tanulunk a test felépítéséről, szerkezetéről, élettani sajátosságairól, és alig tudunk az érzelmek szerepéről, az egyéniségről. Mintha úgy vélnők: az ember érzelmi és tudatvilága automatikusan követi a társadalmi átalakulásokat és folyamatokat. Pedig tudnivaló, hogy az anyagi jólét még nem biztosítja az ember belső harmóniáját, egyenletes lelki fejlődését, életigenlését. Bizonyítja a boldogtalanok, neurotikusok, elsivárodottak, elidegenedettek világszerte növekvő száma, akiknek a legnehezebb ellenféllel, önmagukkal kell megvívniuk mindennapi harcukat, és csak ritkán sikerül bejutniuk a biztonságot jelentő révbe: a belső harmónia, életélvezés, -igenlés viharmentes fövenyeire. Voltak és vannak Aesculap világában otthonosan, szakszerű felkészültséggel, betájolással, odaadással mozgó írók, de akikből ennek ellenére hiányzik a személyes átélés. Márpedig igazán koronatanúként a szakmabeli írhat a betegek kisközösségéről ama szélesebb olvasóközönségnek, a szakmabeli, aki közvetlenül részt vesz (részt kér) a történésekben, aki „haszonélvezője“ az erkölcsi elégtételeknek és megrovásoknak, aki kénytelen büntetőjogi vetületekben gondolkodni és néha e jogok nem éppen anyás kézlegyintését nyögni (közismert tény különösen a nyugati országok társadalmi jelenséggé felduzzadó orvosellenessége). Örök érvényű gondokat, tusakodásokat boncolgat Bárányi. Melyik kor egészségügyének porszem jelentéktelen fehér eminenciája ne őrlődött volna a tenniakarás, a mások életéért folytatott, őrült, önfeláldozó hajsza és a körülmények okán szembeszegülő tehetetlenség testet-lelket összezúzó malomkövei között? (Jól példázzák e küzdelmet a rák gyógyításáért tett erőfeszítések, sikertelenségek). Életcélként örökös korparancsot tisztelve: túlélni a halált! Fennmaradni az elmúlás ellenében! S kit ne terhelnének közülünk valódi vagy vélt kezelési hibák, félre vagy fel nem ismert kórismék? Amikor az önvád, a lelkiismereti parancs kikényszeríti feletteseinktől, ellenőrző szerveinktől a felülvizsgálást, és legyőzi bennünk az esetleges büntetés rémét. (Egyik nap olyan mint a másik). A gyógyításra felesküdtek egyetlen hibás döntésének rejtve maradása süllyesztőbe juttathat további sorsokat, életeket, így már érthetővé válik bárki számára a felelősségre vonás vállalásának szükségessége. Orvosokra szabott hitvallásnak érzem a szerző szavait: „adom az erőmet, a munkámat, a szívemet, az agyamat — így érdemes!“ Mindig keresve-kutatva az elmúlás feletti győzelem útjait. Sohasem nyugodva. Otthon avagy vendégségben csengőszóra, telefonberregésre riadva, ugorva, segélykérésre válaszolva (Jó társaság), megpihenve, újrakezdve, vitatkozva. Most épp az annyit boncolgatott kérdésről: kezelni vagy ölni a menthetetlennek ítélt beteget? Az emberért vívott küzdelemnek, a gyógyításnak nem lehetnek lazításai, pihenői, kiesései, sugallja a Császármorzsa. Az Egyforma kövek eszmefuttatásaival mélyebb vizekre visz az író. Egyetlen rövid írásba tömörítve ritkán olvastam ily gazdag gondolatcsokrot. A kocsik „félrerúgják a nagyobb köveket, mert kényelmetlenek, döccen rajtuk a kerék. Az egészen nagy köveket óvatosan megkerülik, veszélyesek. A kisebbjével nincs baj__A jó út csupa apró kőből áll.“ És aztán az ember útja a világrengető nagyot akaró indulástól a gyűlöletes uniformizálódás magatehetetlenségén keresztül a sekélyes értékrendjével jelentkező végső rángatódzásokig. Atomizálódás, az érzelmek pusztulása, a nihil (semmi) bálványozása, jajkiáltás a jövőbe, az egyetemes pusztulás látnoki iszonya, „ ... aztán kezdődhet elölről az egész teremtési bla-bla“, elidegenedés, társainktól való elhidegülés, egyéniség- és gerinchiány, futószalagon gyártott jellemek. „A tanító, az apja, a pap mind azt mondták, valami nincs rendben ezzel a fiúval. Nem olyan mint a többi... “ De a gyereknek — az írónak — van ereje elkiáltani végre a szorongást oldó, bizakodó fogadkozás-parancsot: „Azért sem leszek olyan.“ Olvasmányos, leköt a könyv. Nem szólok az írások irodalmi értékéről. Nem vagyok irodalomkritikus, nem tudok tárgyilagos lenni. Csak részrehajló lehetek az írások megközelítésében. Részrehajló a betegekkel, íróval, olvasókkal, önmagunkkal. Életünk valóságával. Fordítva is valós tükörképünkkel, mindennapos vívódásainkkal, küszködéseinkkel. Mégis, aránylag soknak találom az elmúlással foglalkozó novellák számát. Öreg haldoklók, életbe kapaszkodók, beteljesülésüket várók csoportja menetel a kötet és az élet vége felé. Szomorú menet ez. Vagy mégsem? Mintha áthangzana a csoszogáson a menetelők túlélés-reménye, orvosoknak dörgött örökös parancsa, kérése megmaradásuk érdekében. VERESS ALBERT 58. Olyan hosszú történet?... Asztalon a reggeli ... De mit mondanak a csalhatatlanok, és mit a kétkedők, mit? Minden a helyén. Semmi sincs a helyén. M. J. Pierre Daix-től hallotta ezt a mondatot: „Kételkedni mindenben, csak az igazságtalanságban (franciául: injustice), a jogok megsértésében nem.“ Az Erasmust a huszadik századig, Orwellig felhozó Daix ezt a gondolatát később Az engedetlen jövő című könyvében ismételte meg. De mi történik — ugyancsak Pierre Daix szavával —, amikor a csupán lehetséges — tehát a csak feltételezetten, de nyilvánvalóan nem bizonyosan megvalósuló Utópia — cenzúrázza az igazságot? Amint azt M. J. nemzedéke is megélte, olyan időkben, amikor a hitlerista Ezeréves Birodalom purista fikciója nevében, majd még egyebek és mások nevében is milliós, tízmilliós hekatombákat áldoztak a Lehetséges, az Egyetlen, a minden más lehetségest kizáró fikció egyedül tisztának hirdetett és tömeggyilkosságokkal szennyezett Eszmeoltárain. Mészáros László kis Igazságplakettjét M. J. még csak az előbb tartotta kezében. Megh. 1937. Művészt és művét ki kellett cenzúrázni. Kicenzúrázni az igazságot. Likvidálni. De likvidálhatták-e? Itt e házban, az Alpok tövében az Igazság, a látható, a tapintható bizonyítéi: a Mészáros-plakett, a Mű egy darabja, kezességül, hogy az Igazság nem likvidálható, nem véletlen tehát, mondja magában M. J., hogy most épp itt vagyok. Ha M. J. generációjának kételkedői közül néhányan életben maradtak, puszta véletlen ugyan, de mégiscsak, szintén egy másik lehetséges tételének bizonyítéka, mondhatnák azt is, hogy igazsága, amit nem sikerült a valóságból kicenzúrázni, márminthogy — aszfaltnyelven — ez az a banánhéj, amelyen az utópikus lehetséges elcsúszhatik és nyakát szegheti, mert hát az ember- és a társadalom-kategória igazsága az, hogy tulajdon vonatkozásában lehetetlen a 100%, lehetetlen a Totális. Amiért is némely 100°/o-ra pályázó Totális mint képzelt lázálom lehetséges, nem tehet egyebet, mint cenzúrázni, azaz likvidálni az igazságot, amint azt ebben az évszázadban némelyek, a kételkedő Mások, Hitlernél és a többi hasonszőrűnél is megfigyelték, illetve észrevették, látták, mert nem kételkedtek az igazságtalanságban, tehát gondolkoztak. „És mit jelent gondolkozni?“ — jegyzi ki M. J. egy Le Monde-cikkből. — „A kérdést még Heidegger is feltette, és az ő »többé-kevésbé« érvényes válasza is ez volt: gondolkozni annyi, mint kérdezni.“ Tehát kételkedni. Tehát Heidegger is eljut Descarteshoz. Persze, kérdez vissza Daix, a francia, hogyan másképp meghatározni önmagunkat és a hazát az adott időben, amelyben gondolkodunk, tehát kérdezünk? . . . Miközben Anna angolmód, azaz népidegenül a kék porcelán csésze alján fehérlő néhány kanálnyi tejre rátölti az antik bronz színű, füstízű ésillatú kínai teát, M. J., orrában mégis inkább a friss, leveles, ropogós, még meleg reggeli péksütemény, a croissant — magyarul: rongyos kifli — ingerlő szagával, a villa szélső ágának hegyét megnyomva, barbárul aláhúzza a francia újkartéziánus lázadónak az előbbi mondatát; nem hozott magával az asztalhoz írószerszámot . . . Anna szelíden.’ Talán inkább reggeli után, ceruzával . . . M. J.: Még csak ezt . . . Még csak ezt húzza alá: „ne fedjük el — ha irónia lenne M. J.-nek, oldalt odajegyezné, ami azt is jelenti: ne feledjük el — a gondolkodáson esett eredendő sérüléseket, hogy visszautasíthassuk az elfogultságokat, az előregyártott megoldásokat, az . . Ezt írja Franciaországban ez a francia — és olvassa a magyar M. J. Franciaországba érkezésekor —, ez a gall szellem, aki, hogy meglelje az Igazságot, melyet keresve, másokkal e- IRODALOM ------------------------------------------------------------- Ide már csak Mai beszélgetésünk címadó mondatát Tófalvi Zoltán riportkötetében mondja az egyik atyhai földműves, és habár nagyon végletes megfogalmazás, mégis eszünkbe juttatja azokat a bedeszkázott ablakú házakat, amelyekre bizony mindnyájan szorongva tekintünk, ha egy-egy Nyárád vagy Küküllő menti faluban letérünk a főútról. — Le kell szedni a deszkát — szól közbe az öreg férfi —, azonnal intézkedem! — Mi itt nem intézkedünk, hanem beszélgetünk. És nagyon kérem, ma ne szóljanak közbe, ne recsegtessék a lócát, hiszen a Banzáj-klub mai ülését Tófalvi Zoltán rádióriporter magnóra veszi. Cigarettázni lehet, inni és köpködni nem. Kész? Hát akkor kezdjük. Lássuk először az idillt. Induljunk ki abból az észrevételből, hogy a falusiak szeretik falujukat, a dús illatú földeket, a házat, amit közösen épített valamikor az apjuk és a nagyapjuk, a városiak pedig az aszfaltozott utakat, a tereket, ahol nyári estéken játszódtak gyermekkorukban, egyszóval mindenki megszerette azt az adott tárgyi világot, amelyikbe beleszületett és ahol felnőtt. Emellett az is igaz, hogy a városiak falura vágynak, és a falusiak pedig városra. A falu az egészséges levegő, táplálkozás és patriarkális nyugalom eszményeként él a városiakban, a vidékiek meg úgy gondolnak a városra, mint a csillogó üzletsorok, mindennapos mozi, színház helyére. És sokszor elhangzik: Bárcsak városon sétálhatnék a főtéren, vagy: Bárcsak falun élhetnék nyugodtan, egészségesen! Eddig egyetértünk? Igen? Na, akkor nézzük meg, hogy ez az idill, mint minden hamis képzet, amelyik látszólagos értékeket általánosít, hogyan foszlik szét Tófalvi Zoltán szülővidékén, a Sóvidéken. „Féltem a köröndi fazekasokat, szekereseket, akik a vagyon, a palotaszerű házak, autók megszállottaiként agyonhajszolják magukat. A köröndi ember mindig annyit dolgozott, amennyit a vére bevett. Nem kímélte erejét, eszét, vérét, tehetségét. A családjáét sem... Az égetőkemencébe negyven-, ötven-, néha hatvanfokos melegben rakják be az edényt. Nyolc-tíz órán át vigyázni kell a tüzet, legtöbbször éjszaka. Csak úgy lopva, rendszertelenül esznek, ami éppen a kezük ügyébe esik." „Felsősófalván igazán nem kellett egy kis leleményességért, kézügyességért a szomszédba gyalogolni. Sajnos mindig (ma is!) rendszertelenül, vaktában dolgoznak." „Alsósófalván az életformaváltással egy dolog borult fel teljesen: az étrend. A helybéli körorvosok a megmondhatói, hogy milyen átkos következményei vannak az egyoldalú táplálkozásnak. A falu étrendjéből mindinkább kiszorul a tej és a tojás. Egy hét alatt megkérdezett tizenkilenc tanulóból mindössze kettő reggelizett tejet. A tojást mintha nem is ismernék." „Atyhában nincs borbély, s így sokan várnak akár egy évig is, amíg megjön a kedves rokon zakatoló ollóival." „Az ember szálfamagas, bikaerős, makkegészséges férfiakkal való találkozásra számít. Ehelyett jobbára meggörbült, bicegő, beesett arcú favágók ereszkednek alá. A sok száraz és hideg ételt a kaliba magyarázzák." — „Én mondom, hogy Rapsonné várában most is rengeteg kincs van — tüzesedik neki a beszélgetésnek a nyolcvanöt éves Bokor János bácsi. Kölyökkoromban egyszer láttam, amikor nagy-nagy fényességgel, mint valami égi csoda, kicsapódott a vár ajtaja. Úgy megijedtem, hogy legalább száz métert szaladtam, anélkül, hogy hátra mertem volna nézni... hallottam, hogy csak az láthatja meg az ottani temérdek gazdagságot, aranyrudakat, fülönfüggőket, aki a hetedik fiúgyermek a családban. Annak csak be kell kenni máktejjel a hüvelykujján a körmöt, s úgy látja a föld alatti titkokat, mind a pinty." * Pogány fohászok faluja (Kriterion, 1979.) A HÉT 6