A Hét, 1980 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-29 / 9. szám
Változó erdőszemlélet A viszonylag rövid — mindössze néhány ezer éves — emberi tevékenység alapvetően megváltoztatta a Föld arculatát, azt a környezetet, amely magát az embert is kialakította. Ösztönösen vagy tudatosan, az ember nagyméretű változásokat idézett elő a természetben, napjainkban pedig se szeri se száma az emberi tevékenység káros következményeit elemző cikkeknek, kiadványoknak, rendezvényeknek. E témakörbe illeszkedik az ember és az erdő viszonyának a vizsgálata is, mely minden történelmi kor jelentős problémája volt, napjainkban pedig kulcskérdéssé nőtt. Az erdő, mint a bioszféra egyik legkomplexebb összetevője, mint a földi élettér (a levegő, a víz, a talaj stb.) minőségének mindenkori biztosítója, a társadalom számára a legrégibb időktől napjainkig különleges jelentőségű környezeti elem volt. A megélhetéséért mindig keményen küzdeni kényszerülő emberiség pedig — szinte kizárólag anyagi érdekeket tartva szem előtt — történelme során előbb a vad természet ellenséges és értéktelen elemét, aztán a kimeríthetetlen jövedelem forrását látta az erdőben, és csak igen későn (az utóbbi száz év során) eszmélt rá igazán annak sokoldalú jelentőségére. A kései ébredés rá is nyomja bélyegét az ember és az erdő viszonyának alakulására. A KORÁNTSEM DICSŐ MÚLT Az ember és az erdő viszonyának első korszaka az ember megjelenésétől a rabszolgatartó társadalom fellendüléséig tart. Az emberréválás folyamata is tulajdonképpen az erdőben valósult meg, de még az ősközösségi társadalom gyűjtögető, vadászó embere is effektíven tagja volt az erdő életközösségének. Ez életteret biztosított ősünknek, valamint a számára táplálékul szolgáló növényi és állati szervezeteknek. Ebben — a négy közül a leghosszabb — időszakban az erdő az ember számára pusztán természeti jelenség. Annak ellenére, hogy használja már a fát (kezdetleges eszközök és építmények, valamint tüzelő formájában), a hatalmas összefüggő erdőségeket csak jelentéktelen mértékben képes befolyásolni a termelőeszközök hiánya vagy fejletlensége miatt E több ezer évet felölelő korszakban az ember és erdő viszonya semlegesnek mondható. Az első és második munkamegosztás utáni fejlődés eredményeként megerősödött rabszolgatartó társadalmi rendszerben új korszak kezdődik az ember és a társadalom viszonyában. Ebben az időszakban a már termelő ember az erdőt legfőképpen olyan területnek nézi, amely — minthogy fákkal borított, kevésbé alkalmas növénytermesztésre és legeltetésre, mint a nyílt terep. E kor emberének sem mindegy azonban, hogy mennyi idő alatt mennyit termel, ezért miután birtokába keríti az akkor viszonylag szűk kiterjedésű területeket, további terjeszkedése már az erdő rovására történik. A tűzzel-vassal (főleg az előbbivel!) végzett erdőirtás, a kezdetleges eszközök ellenére is, jelentős mértékben csökkenti az erdők területét. E jelenség főleg az emberi civilizáció bölcsőjét ringató vidékeken figyelhető meg jól (Mezopotámia, Közel-Kelet, Kína stb.). Ráadásul a kialakuló építkezés, bányászat és hajózás olyan foglalkozási ágakat hoz létre, amelyek mind jelentős fafogyasztók (megjegyzendő, hogy a hajókat 1850-ig kimondottan fából építik); ez is jelentős mértékben hozzájárult az erdők letarolásához. A Földközi-tenger kopár, sziklás, jórészt terméketlen partvidéke főleg az itt élő ókori népek hajózási tevékenységének köszönné a mai siralmas arculatát. A jelenlegi dalmát karszt, az állandó árvízveszélyt jelentő kopár Appenninek, a sziklás görög partvidék, az Ibériai-félsziget nagy kiterjedésű, eróziótól tönkretett területei, az egykori Fönícia területét felölelő kopasz libanoni partok annak idején dús erdőkkel borított vidékek voltak. Fájuk azonban — és vele együtt e vidékek környezeti egyensúlya — elúszott a Mediterrán vizén. Az éghajlat megváltozása, kedvezőtlenné válása, a bioproduktivitás csökkenése ezeken a részeken mind az erdőirtás számlájára írható. Platón körülbelül 2350 évvel ezelőtt nosztalgiával említi azokat az időket, amikor még Attika hegyeit erdők borították. Ugyanezt teszi id. Plinius 2000 évvel ezelőtt az Appenninekre vonatkozóan, rámutatva a mértéktelen erdőirtás következményére is. A mezőgazdasági területeknek az erdők rovására történő növelése tovább tart a feudalizmus időszakában is. Sőt ekkor fokozott méreteket ölt, az egyre növekvő területi igények és a fafogyasztás növekedése következtében. A fenti tendencia Románia területén is érvényes volt, ahol a római hódoltság időszakában körülbelül 70 százalékos volt az erdősültség a mai 27 százalékossal szemben. Az ember és az erdő viszonyának ebben a korszakában — amely a feudalizmus végéig tart — hazánk területén is nagymértékű erdőirtások voltak. Főleg a mezőgazdasági művelésre alkalmasabb sík- és dombvidék erdős területeit tarolták le. A hegyvidéken, ahol a legelőket terjesztik, az irtások e korban kisebb mértékűek a nehezebb hozzáférhetőség miatt. Néhány fejlettebb feudális állam törvénykezésében, főleg ott, ahol a korábbi irtások káros következményei jelentkeznek, már 7—8 évszázada megjelentek az erdővédelemmel kapcsolatos törvények. Franciaországban, 1115-ben Svájcban 1342-ben, Velencében 1600-ban. Az erdővédelemre vonatkozóan országunk területén először Erdélyben 1781-ben, majd Moldvában 1793-ban és aztán Munténiában 1793-ban jelenik meg törvény. Mindazonáltal ezt a kort az erdő — szükségletekhez viszonyított — túlsúlya és alulértékelése jellemzi. Az erdő és társadalom viszonyában a kapitalizmussal együtt beáll a harmadik korszak, melynek embere elsősorban nyersanyagot, tőkeforrást lát a fában. AZ IPARI FORRADALOM a fafogyasztás jelentős mértékű növeléséhez vezetett. Az egyre jobban megerősödő polgárság határtalan nyereségvággyal veti rá magát a kor erdőire. A sokféle felhasználásra alkalmas gömbfa potom áron kelt el — „úgyse kapálta senki a tövét“ —, fűrészáruvá alakítva pedig, igen kevés ráfordítással, megszázszorozta értékét. Megjelenik a faipar és a papíripar. A nagy faigénylő tevékenységek — elsősorban a bányászat és az építészet — rohamosan fejlődnek. Nagy mennyiségű fát emészt fel a szénégetés is. A faszenet a puskaporgyártásban és a kohászatban alkalmazták. A koksz megjelenéséig az acélgyártásnál faszenet használnak redukálószerként (a kiváló minőségű acélok gyártásánál ma is használják). A gyors ütemben fejlődő közlekedés is közrejátszik a fa áruvá válásában és egész vidékek letarolásában. A XIX. és XX. században nagy erdőirtások folynak világszerte, de főleg az Amerikai Egyesült Államok területén, Észak-Kínában (a Lösz-fennsíkon) és Oroszországban. E korban a mai Románia területén is számos példa mutatja a fa áruvá válását. Elsősorban megemlíthető az 1700- as években a Maroson és a Tiszán folytatott tutajozás, amelynek segítségével a Felső-Maros mente erdőben, gazdag vidékeinek fája eljutott a Magyar-alföldre, de gyakran Belgrádig is. Havasalföld és Moldova tölgyerdőinek értékes fája keresett cikk volt a görög és főleg az olasz hajóépítők számára. A román fa nemzetközi körforgalomba jutása azonban a drinápolyi béke (1829) után indult meg igazán, amikor a törökök arra kényszerülnek, hogy megnyissák a hajózást a Dunán és a Feketetengeren. Természetesen ez az esemény is — amely különben kétségtelenül igen jelentős volt a román fejedelemségek általános fejlődése szempontjából — fokozta az erdőirtást, így egyes becslések szerint az 1800-as évek elején, a mai Románia területén körülbelül 9,0 millió hektár erdő létezett a jelenlegi 6,3 millió hektárral szemben. A múlt század második felében a vasúthálózat kiépítésével megindul az idegen tőke behatolása a román erdőiparba. A legjelentősebb külföldi tőkét képviselő cégek (a Goetz Swab et Pawetke, Lotru, Öltül, Carpatina Feltrinelli stb.) kimondottan fenyőkitermelésre és -feldolgozásra rendezkedtek be, annak ellenére, hogy országunk erdőállományá- nak 75 százalékát lomblevelű erdők alkották. Ilyen értelemben megemlítendő, hogy az 1939-ben országunk területén létező több mint 500 gáttejnek mindössze 2,3 százaléka vágott lombosfát. Ennek az a magyarázata, hogy a fenyőfa olcsóbban kitermelhető és — jobb technológiai tulajdonságai miatt — drágábban értékesíthető, mint a lomblevelűek fája. A nagymértékű erdőtárolásra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a ■izében melletti Talmácson működött a világ legnagyobb fűrészüzeme, mely 1935-ben 27 gáttert foglalkoztatott! (Nagyságban az utána következő a szibériai tajgában 25 gátterrel működő Molotov gyár volt.) Az igazán nagy baj abból adódott, hogy az évente letarolt hatalmas erdőterületeket nagyrészt ültetlenül hagyták. Az 1910-ben megjelent második Erdészeti Törvénykönyv (az első 1881- ben jelent meg) próbált ugyan utasítani az erdősítésre (azáltal, hogy a munkálatok megkezdése előtt kaució lefizetésére kötelezte a kitermelőt, amit az csak akkor kapott vissza, ha be is ültette a tarra vágott területet), a kaució azonban 3 1-szer kisebb volt, mint az ültetési munkálatok költsége, így a kitermelők inkább veszni hagyták a kauciót és nem ültettek. Mivel abban az időben a hegyvidéki erdők kitermelésén volt a főhangsúly, az erdőtől megfosztott nagy lejtőjű területeken rövid idő alatt hatalmas károkat okozott az erózió. Itt elsősorban a mai Vrancea megye hegy- és dombvidékére, a Prahova, Beszterce, Milcov, Birlad, Buzáu, Dalmátia stb. folyók vízgyűjtő területére, valamint a Nyugati-Kárpátok és a Kazán-szoros egyes övezeteire gondolunk! Szocialista államunk évente hatalmas összegeket költött — és költ most is — e területek feljavítására. A múlt század közepén már nyilvánvalóvá vált, hogy az egyre növekvő faigényeket csak szakszerűen kezelt, üzemtervezett erdőkkel lehet kielégíteni. Megjelenik az erdőgazdálkodás tudománya, melynek alapja a folytonosság elve: a társadalom faigényeit úgy kell kielégíteni, hogy ne szüntessük meg az erdőt, hanem biztosítsuk folytonosságát és gyarapodását. Az 1879-től Erdélyben és Bukovinában alkalmazott erdőtörvény már a fenti elvek alapján szabályozza az erdőgazdálkodást, hangsúlyt fektetve a felújításra (mágiák meghagyásával, magvetéssel vagy ültetéssel), a degradált területek beerdősítésére és a véderdők létesítésére is. A harmadik időszakban tehát, noha az ember és erdő viszonyában az anyagi érdekek túltengése a jellemző, megkezdődik az alaposan megszabdalt erdőállományok védelme is. LÁTNI A FÁTÓL AZ ERDŐT Ellentmondásokban bővelkedő korunk utóbbi évtizedeiben új irányt kapott az erdő és társadalom viszonya. Megjelenik az erdő több célú hasznosításának elve. Eszerint az erdő főterméke az igen sokféleképpen hasznosítható fa, mely az egyre jobban iparosodó korunk fontos nyersanyaga, a pusztán gazdasági érdekek mellett azonban a számbelileg állandóan növekvő és városiasodó emberiség olyan immateriális értékek forrásának is tekinti az erdőt, mint a csend, a tiszta levegő, a nyugalom, a szép tájak látványa stb. Ezenkívül a gazdasági tevékenység nagyfokú szennyező hatása, mely egyre jobban fenyegeti a társadalom természetes környezetét, felvetette a bioszféra megóvásának komplex kérdéskörét, melyben az erdőnek igen fontos szerep jut. A cél tehát: úgy avatkozni be az erdei ökorendszerbe, hogy — kielégítve az anyagi igényeket — minél kevesebb kárt okozzunk benne. A többcélú erdőhasználat elgondolását olyan körülmények közt kell kivitelezni, amikor a szárazföld erdőségei eredeti kiterjedésükhöz viszonyítva alaposan lecsökkentek. A Föld erdősültsége az emberi civilizáció hajnalán minimum 50 százalékos volt, a mai 28,6 százalékossal szemben. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a mai erdők területének mintegy a fele gyenge, tönkretett, gyakorlatilag hasznavehetetlen állomány. Ami országunk jelenlegi erdőállományát illeti, az — a múltbeli melléfogások ellenére is — jóval felülmúlja az európai átlagot, mind az évi növekedés,mind a fa minősége, az előforduló fafajok száma tekintetében. Ez főleg a kedvező természeti körülmények következménye. Az a terület, amelyen erdőgazdálkodás folyik, az ország területének 26,8 százaléka (6316 ezer ha). Erdőink 60 százaléka hegyvidéki, 30 százaléka dombvidéki, 10 százaléka síkvidéki. A megyék közül az erdősültséget illetően Suceava áll az élen 51,7 százalékkal. Az egy hektárra vonatkoztatott famennyiség 207 köbméter. E tekintetben a második helyen állunk Európában (Svájc mögött). A lábon álló famennyiség 1,3 milliárd köbméter, ezzel Európában a harmadik helyet foglaljuk el (Svédország és Finnország mögött). Legfrissebb adatok szerint erdeink 72 százaléka lomblevelű, 28 százaléka pedig tűlevelű erdőkből áll. A lomblevelűért közül a legnagyobb kiterjedésűek a bükkerdők (1950 ezer ha), aztán a tölgyerdők következnek (1203 ezer ha). A többi lombosfa-fajok 1263 ezer hektárt foglalnak el. A fenyőerdők — melyek a legértékesebbek — 1735 ezer hektáron terülnek el. A többcélú erdőkihasználás — a faanyag-szolgáltatáson kívül — az erdőben a vízháztartást szabályozó, talajeróziót fékező, időjárást szabályozó, üdülést, kikapcsolódást nyújtó, az őshonos növény- és állatvilági értékeket megóvó funkciót is ápolja. E funkciók mindenike a közvélemény és a tudományos kutatás középpontjában áll. Ma, amikor az emberiséget egyre inkább aggasztja a talaj, a levegő szennyeződése, számos növényi és állati faj kipusztulása — a társadalom és az erdő viszonya stratégiai fontosságú kérdés lett. Az embernek a jövőben is be kell avatkoznia az erdő komplex ökorendszerébe, de ezt úgy kell megtennie, hogy minél kisebb mértékben csökkentse az erdő környezetformáló és -védő szerepét Szocialista törvényhozásunk és egész erdőgazdálkodási politikánk is messzemenően figyelembe veszi a többcélú erdőgazdálkodás elveit, így az 1954-ben hozott 114-es számú Minisztertanácsi Rendelet két részre osztja az ország erdőit: különleges rendeltetésű véderdőkre és termelési célokat szolgáló erdőkre. Az első csoportba jelenleg az erdészeti használatba vont terület 18,7 százaléka tartozik. Az új erdészeti törvénykönyv 1962-ben lépett életbe. Fontos az 1973-ban megjelent 9-es számú környezetvédelmi törvény, s ide vonatkozik a nagy jelentőségű 1976—2010 közötti erdőmegőrzési és -fejlesztési program is. LEMHÉNYI PÁL , a hét--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------■------------ TUDOMÁNY