A Hét, 1980 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1980-02-29 / 9. szám

Nagy-Britanniában nagy port vert föl Roland Huntford, az Observer tudósítójá­nak Scott & Amundsen címmel nemrég megjelent kötete, amely új megvilágításba helye­zi a Déli-sark két híres hódítójának indítékait, személyiségét és — különösen — a Ro­bert F. Scott­ vezette angol expedíció tragikus sorsának okait. A könyvről a hamburgi Spiegel közölt terjedelmes recenziót Wilhelm Bittorf tollából, akinek érdekes következte­téseit, izgalmasan megírt és eredeti fotókkal illusztrált szövegét három folytatásban közöljük. Scott és Amundsen versenyfutása — új megvilágításban „Gentlemanként halunk meg“ A Hóborította sötétzöld sátor belülről be volt zárva. „Megtaláltuk, amit kerestünk" — írta naplójába a brit felderítő csoport e­­gyik tagja 1912. november 12-én. „Nagy ég, milyen kegyetlenül tud verni a sors!" Iszonyodtak a rájuk váró képtől, habozva tisztították meg, és nyitották fel a sátrat. A csoport vezetője, Atkinson tengerészor­vos megparancsolta, hogy valamennyien kússzanak be, és jól nézzenek körül, ne­hogy később vita tárgya legyen a látvány, amely a szemük elé tárul a déli szélesség 79 fok 38 perce alatt, az antarktiszi Ross­­tengert övező jégen. „Kísérteties volt, amit láttam" — szá­mol be őfelségének Thomas Williamson szakaszvezető. „A hálózsákokban megfa­gyott tetemek. A középsőben Scott kapi­tányt véltem felismerni. A másik kettőnek nem láttam az arcát, nem bírtam ránézni a szerencsétlenekre." Így végződött Robert Falcon Scott brit tengerésztiszt utolsó útja, aki 1912. január 17-én négy bajtársával elérte a Föld leg­délibb pontját, ott azonban azt kellett lát­nia, hogy megelőzte a norvég Roald A­­mundsen. Amundsen négy honfitársával 1911. december 15-én, csupán négy hét­tel Scott előtt érkezett a Déli-sarkra egy más útvonalon. Brit vetélytársának egy sát­rat hagyott, tetején ,a norvég zászlóval, kollégiálisan üdvözölte, és jó utat kívánt neki visszafelé. „A Sark?... Úristen! Hátborzongató hely. Szörnyű, hogy idáig vergődtünk, s még csak azt az elégtétel sem érezhetjük, hogy elsők vagyunk" — írja Scott a szél­fújta jégsivatagon, a Föld tengelyének imaginárius déli végpontja fölött, ame­lyért a bizarr verseny folyt. „Ez felőröl ben­nünket visszafelé menet." . Scottnak nem voltak szánkutyái, mint Amundsennek. Ő és emberei maguk húzták élelemmel, sátrakkal, főzőfelszereléssel megrakott szánjaikat, minden lépésre erőt pazarolva, ami előkészítette tragédiáju­kat. Scott egymás­ után vesztette el két kí­sérőjét: az egyik végkimerülésben szenve­dett ki, a másik öngyilkos lett. Megmaradt két társával iszonyú kínok közepette le­gyűrtek még több mint 1100 kilométert a csaknem 1500-ból, amennyit a Ross-tenge­­ri támaszpontig meg kellett volna tenni­ük, míg végül 1912 márciusa végén fel­adták a harcot, fekve maradtak sátruk­ban. Csupán tíz tengeri mérföldre (18,5 km) haltak meg az úgynevezett Egytonnás Rak­tártól, útjuk legjobban ellátott lerakatái­tól. .. Versengés a Déli-sarkért: ez volt a Föl­dön az utolsó lehetséges felfedezőút, és egyben az első, amely — az északi expe­díciókkal ellentétben — már semmi újat nem jelentett, nem csodálatos világba ve­zetett, hanem az élettelen, jeget csörgető Semmibe. Első volt abban az értelemben is, hogy itt a hódító fehér ember nem eg­zotikus népekkel találta magát szemben, hanem önmagával, a saját ambícióival, jel­lemével, s ez kétségessé tette vállalkozása értelmét. A kettős Déli-sark-utazás volt az utolsó vérbeli kaland az emberiség Földet kutató történetében. Ugyanakkor az első újfajta kaland volt: öncélú, színpadias, olyan lát­ványosság, amely csillapította a nagyvá­rosi tömegek és a mass média új hősökre, kortárs" legendákra való sóvárgását. Scott kapitány és legénysége pusztulását Sir John Hackett az Observerben még ma is modern „görög tragédiaként" ünnepli, annak a le­gendának a szellemében, amelyet már Robert Falcon kezdett szőni önmaga köré, amikor a sátora körül tomboló viharban, jéggé fagyott ujjakkal búcsúüzenetét pa­pírra vetette: „Hajótörésünket kétségtele­nül a hirtelen jött rossz idő okozta . . . Nem hiszem, hogy ember valaha végigküzdött egy olyan hónapot, amilyen mögöttünk van . . . Nem bántam meg, hogy vállal­koztam erre az útra, amelyik bebizonyí­totta, hogy az angolok ma is éppoly nagy lelkierővel viselik el a megpróbáltatást, mint a múltban, segítik egymást, és a ha­láltól sem rettennek vissza." Scott kapitány nemcsak az angolok és az angol tankönyvek számára vált példa­képpé, a kutatás mártírjává, a XX. század szerény és legyőzhetetlen héroszává, aki utolsó leheletéig küzdött balsorsa ellen, és legyőzte kegyetlen végzetét rendíthetetlen lelki nyugalmával, amellyel elviselte. Meg­felelt tehát a brit tengerészt a nyugati vi­lágban, de még a Szovjetunióban is öve­ző tiszteletnek az a tény, hogy Stefan Zweig 1927-ben a „Déli-sarkért vívott ha­r­cot" Kolumbusz útjával egyenrangúként emlegette, és az emberiség egyik „legra­gyogóbb pillanatának" nevezte. Botrány, mondja az ügyről az angol Ro­land Huntford, az Observer tudósítója: botrány és humbug. Szerinte Scott koránt­sem tragikus hős, sokkal inkább „heroikus kontár"; balsorsát nem is a végzet okozta, hanem „tipikus brit nemtörődömsége" és személyes alkalmatlansága, ezért nem gö­rög tragédiában, hanem bohózatban a helye. A kapitány, állítja Huntford, éppenség­gel nem azokat az erényeket testesíti meg, amelyek valaha naggyá tették Bri­tanniát, és átsegítették a szigetország népét a nehéz órákon. Scott az arrogáns dilettantizmusnak és tudálékos pepecse­lésnek épp azt a fajtáját képviseli, amelyik bukásra ítélte önmagát, idővel pedig egy­re nagyobb bajba sodorta az egész Egye­sült Királyságot. Roland Huntford 580 lapon (plusz 85 lap jegyzet, illetve forrásmegjelölés) köve­ti nyomon az évszázad leghíresebb kaland­ját. Az egyszerű Scott & Amundsen címet adta Londonban nemrég megjelent köny­vének, amely mérhetetlenül felháborította azokat a briteket, akik letűnt dicsőségüket siratják, és kézzel-lábbal tiltakoznak az el­len, hogy ettől a csaknem utolsó lerombo­lásán mítoszuktól is megfosszák őket. Sir John Hackett tábornok Huntford művét „Scott elleni rosszindulatú támadásnak" nevezi, amely helyenként „valóságos epe­­ömléssé" fajul. Lord Kennet pedig, Scott özvegyének második házasságából szüle­tett fia, anyja védelmére kel, ám nem tud felhozni túlságosan meggyőző ellenérve­ket Huntford kínosan leleplező vádjaira. Huntford ugyanis többek közt azt állítja, hogy Kathleen, aki a kapitány­ halála után nemesi rangot kapott, megcsalta férjét an­nak fatális sarkutazása alatt. 1912. január 15-től 23-ig ugyanis (tehát épp azokban a napokban, amikor Scott megérkezett a sarkra, rájött, hogy Amund­sen legyőzte, és visszaindult a „felőrlő" út­ra) Kathleen Scott egy berlini szállodában szeretőjével szórakozott. Hogy kivel? Nem mással, mint Fridtjof Nansennel, a sark­kutatás úttörőjével, Norvégia nagy fiával, Amundsen mecénásával. Azzal a Nansen­nel, akihez Scott is elzarándokolt volt élet­revaló feleségével egyetemben, hogy taná­csot kérjen tőle expedícióját illetően. Scott nem sokra ment,Nansen tanácsai­val. Hitvesét azonban attól a naptól kezdve gyöngéd érzelmek fűzték a híres és öz­vegy viking utódhoz. E viszonyt a hölgy „isteni barátságnak" nevezte egy levelé­ben. Ez csak egyike a sok apróságnak, a­­melyekre R­oland Huntford fényt derített, miközben megpróbálta felgöngyölíteni a Déli-sark meghódításának valamennyi sze­mélyes és kortörténeti vonatkozását. Huntford nemcsak a Scott és Amundsen közötti végső versenyfutást követi nyomon, hanem ennek keretében visszanyúl egészen a származásukig, fejlődésükig, bevilágít e­­gyéniségük legrejtettebb zugaiba, így a ri­­válisok párhuzamos életrajza felér egy nagy regény mélységével és mozgalmassá­gával. Rendkívül alapos információt szol­gáltat például arról a magatartásformáról, amelyet a század elején „merészségnek", „tettvágynak", „áldozatkészségnek" ne­veztek, és mind Angliában, mind Né­metországban végzetesen félreértettek. A könyv feltérképezi a két kalandor lel­ki életét is, akiket korukban, de még jó­val azután is egyként a „férfiasság" töké­letes megtestesítőinek tartottak, s akik épp annyira különböztek egymástól, mint sark­­utazásuk módja és kimenetele. Robert Falcon Scott és Roald Engebreth Amundsen még abban is különbözött, ami közös volt bennük — például abbéli tehe­tetlenségükben, hogy a nőkkel dűlőre jus­sanak. A kapitány­ leszármazott Amundsen rideg távolságot tartott anyjától, aki aka­démikust akart belőle faragni. Élete nagy szerelme Betty nevű pesztonkája volt, aki még iskoláskorában is gondozta, és vele egy fedél alatt lakott. Még 26 éves nővel is, első antarktiszi út­ján, a következőket írta naplójába: „Any­­nyira remélem, hogy Betty boldog és elé­gedett . . . Gondolatban hihetetlen ele­venséggel látom, hogyan tölti ki a kávét..." Huntford közli, hogy az oslofjordi óriás „saját bevallása szerinti első szexuális ka­landját" csak 35 évesen élte meg, egy a­­merikai előadáskörút alkalmával, egy Carrey nevű, chicagói hölgy házában, aki őt összehozta egy „kis francia nővel". Ba­rátjához (Gad­e-hoz) írt levelében a fran­cia nőt „csinosnak és rendesnek" n­evezte. Matróztársainak azonban már első expe­díciója során feltűnt, hogy „a nőkben rend­kívül szegény Délen" határozottan jobban érezte magát, mint a civilizáció s az ettől elválaszthatatlan nők világában. Ezzel szemben Scott, az Angol Királyi Flotta kapitánya, még 38 éves korában is anyjával élt szárazföldi tartózkodásai ide­jén egy London-Chelsea-i házban. A fő­város legelőkelőbb köreiben forgott, lön­­csékre volt hivatalos, többek között Mabel Beardsley-vel és Oscar Wilde egyik barát­jával, Max Beerbohmmal társalgott. Min­denütt szívesen látott vendég, keresett be­szélgetőpartner volt, mert a szalonokban, tea és sütemény mellett, lenyűgözően tu­dott mesélni a tömérdek veszélyről és nél­külözésről, amelyet, az örök­ség birodalmá­ban átélt. Ebben az időben ugyanis (1906- ig) még senki nem jutott olyan közel a Déli­sarkhoz, mint Robert F. Scott, két kísérő­jével, Shackletonnal és Wilsonnal. A Scott-vezette Discovery kutatóhajó 1902—1903 fordulóján, az antarktiszi nyár­ban kötött ki a Ross-tenger öblében. A három utas innen indult a jégpáncélon át a pólus felé. Kirándulásukat .Huntford „a (későbbi) katasztrófa főpróbájának" tekin­ti. Scott és kísérői sarki kutyákkal, szánok­kal és sílécekkel szerelkeztek fel. Ám nem tartották fontosnak, hogy szakemberektől megtanulják a számukra szokatlan moz­gást a norvég hosszútávfutó léceken. Úgy csetlettek-botlottak, mint idióták egy kez­dők részére tartott tanfolyamon, nem talál­ták a ritmust, „minden­ lépésükkel erőt veszítettek". Még kevésbé tudott bánni­ a három Ro­­yal Navy-tiszt a betöretlen eszkimókutyák­kal. Etetésük, befogásuk és hajtásuk terén annyi hibát követtek el, hogy a 19 állat közül az első már az út elején elpusztult. A többi olyan éhes volt, hogy azonnal fel­falta testvére friss tetemét. Erre Scott elhatározta, hogy hátrahagy­ja az amúgy is romlott kutyaeledel nagy részét, és igavonó állatait elsősorban egy­másból táplálja. Egyenként vágták le az ál­latokat, mindig a leggyengébbet, és etették fel a többiekkel. Scott azonban nem szá­mított ilyesmire, lőfegyvert elfelejtett ma­gával hozni. A sebészetben jártas Wilson­­nak kellett hát késsel leölnie a kiszemelt áldozatot: „a brutal business" (kegyetlen ügy). Mindezek miatt a falka nem szívesen végezte munkáját. Két borzalmas hónap a­­latt Scott triója csak 600 kilométert hagyott maga mögött. A déli szélesség 82 fok 17 percén fordultak vissza, a Déli-sarktól még mindig 483 tengeri mérföld (több mint 800 kilométer) választotta el őket. Scottnak és Shackletonnak már a visz­­szatérési ponton duzzadt volt a foghúsa, jeléül a vitaminszegény táplálkozás okozta tengerészbetegségnek, a skorbutnak. Vég­tagjaik szintén feldagadtak, ízületeik mind­jobban fájtak. Utolsónak megmaradt szán­jukat ennek ellenére nekik kellett húzniuk, lévén hogy kutyáik elfogytak. Síléceiket el­dobták, mivel a szánhúzásra alkalmatlan­nak bizonyultak. Scott mindazonáltal úgy találta, hogy bár a szánhúzás „lassú, egy­hangú és kimerítő, mégis . .... messze elő­nyösebb, mint a fáradt és éhes kutyák üt­legelése". A három angol hallucinált az éhségtől, mert Scott túl szűken mérte ki az élelmet, nem számolt egyetlen napra való fölösleg­gel sem. Lappangó idegességük pánikba csapott át, amikor még a visszaútra annak idején lerakott készletet sem találták a fe­hér pusztaságon, mert Scott — újabb bak­lövésként — csupán egy zászlócskával je­löltette meg. Huntford szerint csak „a vakszerencsé­nek" tulajdonítható, hogy Scott ezt az első „versenyfutását a halállal" ép bőrrel meg­úszta. Egyetlen hóvihar már ekkor a véget jelentette volna, amely Scott és Wilson számára kilenc évvel később be is követ­­kezett. Huntford anyagából kiderül, hogy Scott ebből a majdnem végzetből csak egyva­lamit értett: azt, hogy mélyen izgalmas szto­ri lapul, épületes tanmese az angol szí­vósságról és cinikus hidegvérről, amely fittyet hány a legszörnyűbb helyzetnek­­. E fabulát meg is írta A Discovery útja cí­mű útibeszámolójában. Egy pillanatig sem fáradozott annak szépítésével vagy elhall­gatásával, hogy valamennyi szörnyű kény­szerhelyzetet, amelyet társaival kiállt, a sa­ját hozzá nem értése és könnyelműsége idézett elő.* Fordította: ADONYI NAGY MÁRIA (Folytatjuk) Scotték a norvég sátor előtt: „Úristen! Hátborzongató hely." SZÁZADUNK A HÉT TÁRSADALMI-POLITIKAI-MŰVELŐDÉSI HETILAP Főszerkesztő HUSZÁR SÁNDOR Főszerkesztőhelyettes HORVÁTH ANDOR Felelős titkár KOVÁCS ANDRÁS Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bucureşti, Piaţa Scinteii nr. 1. Telefon: 18­49.39, 18.15.36, 18.04.19, 18.03.65 Postai irányítószám: 71341; Postafiók: 4138 Nyomda: Combinatul Poligrafic Casa Scinteii­­ Grafikai szerkesztő: Szilágyi V. Katalin XI. évf., 9. (489.) szám Megjelenik pénteken A HÉT 12

Next