A Hét, 1980 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-29 / 9. szám
Nagy-Britanniában nagy port vert föl Roland Huntford, az Observer tudósítójának Scott & Amundsen címmel nemrég megjelent kötete, amely új megvilágításba helyezi a Déli-sark két híres hódítójának indítékait, személyiségét és — különösen — a Robert F. Scott vezette angol expedíció tragikus sorsának okait. A könyvről a hamburgi Spiegel közölt terjedelmes recenziót Wilhelm Bittorf tollából, akinek érdekes következtetéseit, izgalmasan megírt és eredeti fotókkal illusztrált szövegét három folytatásban közöljük. Scott és Amundsen versenyfutása — új megvilágításban „Gentlemanként halunk meg“ A Hóborította sötétzöld sátor belülről be volt zárva. „Megtaláltuk, amit kerestünk" — írta naplójába a brit felderítő csoport egyik tagja 1912. november 12-én. „Nagy ég, milyen kegyetlenül tud verni a sors!" Iszonyodtak a rájuk váró képtől, habozva tisztították meg, és nyitották fel a sátrat. A csoport vezetője, Atkinson tengerészorvos megparancsolta, hogy valamennyien kússzanak be, és jól nézzenek körül, nehogy később vita tárgya legyen a látvány, amely a szemük elé tárul a déli szélesség 79 fok 38 perce alatt, az antarktiszi Rosstengert övező jégen. „Kísérteties volt, amit láttam" — számol be őfelségének Thomas Williamson szakaszvezető. „A hálózsákokban megfagyott tetemek. A középsőben Scott kapitányt véltem felismerni. A másik kettőnek nem láttam az arcát, nem bírtam ránézni a szerencsétlenekre." Így végződött Robert Falcon Scott brit tengerésztiszt utolsó útja, aki 1912. január 17-én négy bajtársával elérte a Föld legdélibb pontját, ott azonban azt kellett látnia, hogy megelőzte a norvég Roald Amundsen. Amundsen négy honfitársával 1911. december 15-én, csupán négy héttel Scott előtt érkezett a Déli-sarkra egy más útvonalon. Brit vetélytársának egy sátrat hagyott, tetején ,a norvég zászlóval, kollégiálisan üdvözölte, és jó utat kívánt neki visszafelé. „A Sark?... Úristen! Hátborzongató hely. Szörnyű, hogy idáig vergődtünk, s még csak azt az elégtétel sem érezhetjük, hogy elsők vagyunk" — írja Scott a szélfújta jégsivatagon, a Föld tengelyének imaginárius déli végpontja fölött, amelyért a bizarr verseny folyt. „Ez felőröl bennünket visszafelé menet." . Scottnak nem voltak szánkutyái, mint Amundsennek. Ő és emberei maguk húzták élelemmel, sátrakkal, főzőfelszereléssel megrakott szánjaikat, minden lépésre erőt pazarolva, ami előkészítette tragédiájukat. Scott egymás után vesztette el két kísérőjét: az egyik végkimerülésben szenvedett ki, a másik öngyilkos lett. Megmaradt két társával iszonyú kínok közepette legyűrtek még több mint 1100 kilométert a csaknem 1500-ból, amennyit a Ross-tengeri támaszpontig meg kellett volna tenniük, míg végül 1912 márciusa végén feladták a harcot, fekve maradtak sátrukban. Csupán tíz tengeri mérföldre (18,5 km) haltak meg az úgynevezett Egytonnás Raktártól, útjuk legjobban ellátott lerakatáitól. .. Versengés a Déli-sarkért: ez volt a Földön az utolsó lehetséges felfedezőút, és egyben az első, amely — az északi expedíciókkal ellentétben — már semmi újat nem jelentett, nem csodálatos világba vezetett, hanem az élettelen, jeget csörgető Semmibe. Első volt abban az értelemben is, hogy itt a hódító fehér ember nem egzotikus népekkel találta magát szemben, hanem önmagával, a saját ambícióival, jellemével, s ez kétségessé tette vállalkozása értelmét. A kettős Déli-sark-utazás volt az utolsó vérbeli kaland az emberiség Földet kutató történetében. Ugyanakkor az első újfajta kaland volt: öncélú, színpadias, olyan látványosság, amely csillapította a nagyvárosi tömegek és a mass média új hősökre, kortárs" legendákra való sóvárgását. Scott kapitány és legénysége pusztulását Sir John Hackett az Observerben még ma is modern „görög tragédiaként" ünnepli, annak a legendának a szellemében, amelyet már Robert Falcon kezdett szőni önmaga köré, amikor a sátora körül tomboló viharban, jéggé fagyott ujjakkal búcsúüzenetét papírra vetette: „Hajótörésünket kétségtelenül a hirtelen jött rossz idő okozta . . . Nem hiszem, hogy ember valaha végigküzdött egy olyan hónapot, amilyen mögöttünk van . . . Nem bántam meg, hogy vállalkoztam erre az útra, amelyik bebizonyította, hogy az angolok ma is éppoly nagy lelkierővel viselik el a megpróbáltatást, mint a múltban, segítik egymást, és a haláltól sem rettennek vissza." Scott kapitány nemcsak az angolok és az angol tankönyvek számára vált példaképpé, a kutatás mártírjává, a XX. század szerény és legyőzhetetlen héroszává, aki utolsó leheletéig küzdött balsorsa ellen, és legyőzte kegyetlen végzetét rendíthetetlen lelki nyugalmával, amellyel elviselte. Megfelelt tehát a brit tengerészt a nyugati világban, de még a Szovjetunióban is övező tiszteletnek az a tény, hogy Stefan Zweig 1927-ben a „Déli-sarkért vívott harcot" Kolumbusz útjával egyenrangúként emlegette, és az emberiség egyik „legragyogóbb pillanatának" nevezte. Botrány, mondja az ügyről az angol Roland Huntford, az Observer tudósítója: botrány és humbug. Szerinte Scott korántsem tragikus hős, sokkal inkább „heroikus kontár"; balsorsát nem is a végzet okozta, hanem „tipikus brit nemtörődömsége" és személyes alkalmatlansága, ezért nem görög tragédiában, hanem bohózatban a helye. A kapitány, állítja Huntford, éppenséggel nem azokat az erényeket testesíti meg, amelyek valaha naggyá tették Britanniát, és átsegítették a szigetország népét a nehéz órákon. Scott az arrogáns dilettantizmusnak és tudálékos pepecselésnek épp azt a fajtáját képviseli, amelyik bukásra ítélte önmagát, idővel pedig egyre nagyobb bajba sodorta az egész Egyesült Királyságot. Roland Huntford 580 lapon (plusz 85 lap jegyzet, illetve forrásmegjelölés) követi nyomon az évszázad leghíresebb kalandját. Az egyszerű Scott & Amundsen címet adta Londonban nemrég megjelent könyvének, amely mérhetetlenül felháborította azokat a briteket, akik letűnt dicsőségüket siratják, és kézzel-lábbal tiltakoznak az ellen, hogy ettől a csaknem utolsó lerombolásán mítoszuktól is megfosszák őket. Sir John Hackett tábornok Huntford művét „Scott elleni rosszindulatú támadásnak" nevezi, amely helyenként „valóságos epeömléssé" fajul. Lord Kennet pedig, Scott özvegyének második házasságából született fia, anyja védelmére kel, ám nem tud felhozni túlságosan meggyőző ellenérveket Huntford kínosan leleplező vádjaira. Huntford ugyanis többek közt azt állítja, hogy Kathleen, aki a kapitány halála után nemesi rangot kapott, megcsalta férjét annak fatális sarkutazása alatt. 1912. január 15-től 23-ig ugyanis (tehát épp azokban a napokban, amikor Scott megérkezett a sarkra, rájött, hogy Amundsen legyőzte, és visszaindult a „felőrlő" útra) Kathleen Scott egy berlini szállodában szeretőjével szórakozott. Hogy kivel? Nem mással, mint Fridtjof Nansennel, a sarkkutatás úttörőjével, Norvégia nagy fiával, Amundsen mecénásával. Azzal a Nansennel, akihez Scott is elzarándokolt volt életrevaló feleségével egyetemben, hogy tanácsot kérjen tőle expedícióját illetően. Scott nem sokra ment,Nansen tanácsaival. Hitvesét azonban attól a naptól kezdve gyöngéd érzelmek fűzték a híres és özvegy viking utódhoz. E viszonyt a hölgy „isteni barátságnak" nevezte egy levelében. Ez csak egyike a sok apróságnak, amelyekre Roland Huntford fényt derített, miközben megpróbálta felgöngyölíteni a Déli-sark meghódításának valamennyi személyes és kortörténeti vonatkozását. Huntford nemcsak a Scott és Amundsen közötti végső versenyfutást követi nyomon, hanem ennek keretében visszanyúl egészen a származásukig, fejlődésükig, bevilágít egyéniségük legrejtettebb zugaiba, így a riválisok párhuzamos életrajza felér egy nagy regény mélységével és mozgalmasságával. Rendkívül alapos információt szolgáltat például arról a magatartásformáról, amelyet a század elején „merészségnek", „tettvágynak", „áldozatkészségnek" neveztek, és mind Angliában, mind Németországban végzetesen félreértettek. A könyv feltérképezi a két kalandor lelki életét is, akiket korukban, de még jóval azután is egyként a „férfiasság" tökéletes megtestesítőinek tartottak, s akik épp annyira különböztek egymástól, mint sarkutazásuk módja és kimenetele. Robert Falcon Scott és Roald Engebreth Amundsen még abban is különbözött, ami közös volt bennük — például abbéli tehetetlenségükben, hogy a nőkkel dűlőre jussanak. A kapitány leszármazott Amundsen rideg távolságot tartott anyjától, aki akadémikust akart belőle faragni. Élete nagy szerelme Betty nevű pesztonkája volt, aki még iskoláskorában is gondozta, és vele egy fedél alatt lakott. Még 26 éves nővel is, első antarktiszi útján, a következőket írta naplójába: „Anynyira remélem, hogy Betty boldog és elégedett . . . Gondolatban hihetetlen elevenséggel látom, hogyan tölti ki a kávét..." Huntford közli, hogy az oslofjordi óriás „saját bevallása szerinti első szexuális kalandját" csak 35 évesen élte meg, egy amerikai előadáskörút alkalmával, egy Carrey nevű, chicagói hölgy házában, aki őt összehozta egy „kis francia nővel". Barátjához (Gade-hoz) írt levelében a francia nőt „csinosnak és rendesnek" nevezte. Matróztársainak azonban már első expedíciója során feltűnt, hogy „a nőkben rendkívül szegény Délen" határozottan jobban érezte magát, mint a civilizáció s az ettől elválaszthatatlan nők világában. Ezzel szemben Scott, az Angol Királyi Flotta kapitánya, még 38 éves korában is anyjával élt szárazföldi tartózkodásai idején egy London-Chelsea-i házban. A főváros legelőkelőbb köreiben forgott, löncsékre volt hivatalos, többek között Mabel Beardsley-vel és Oscar Wilde egyik barátjával, Max Beerbohmmal társalgott. Mindenütt szívesen látott vendég, keresett beszélgetőpartner volt, mert a szalonokban, tea és sütemény mellett, lenyűgözően tudott mesélni a tömérdek veszélyről és nélkülözésről, amelyet, az örökség birodalmában átélt. Ebben az időben ugyanis (1906- ig) még senki nem jutott olyan közel a Délisarkhoz, mint Robert F. Scott, két kísérőjével, Shackletonnal és Wilsonnal. A Scott-vezette Discovery kutatóhajó 1902—1903 fordulóján, az antarktiszi nyárban kötött ki a Ross-tenger öblében. A három utas innen indult a jégpáncélon át a pólus felé. Kirándulásukat .Huntford „a (későbbi) katasztrófa főpróbájának" tekinti. Scott és kísérői sarki kutyákkal, szánokkal és sílécekkel szerelkeztek fel. Ám nem tartották fontosnak, hogy szakemberektől megtanulják a számukra szokatlan mozgást a norvég hosszútávfutó léceken. Úgy csetlettek-botlottak, mint idióták egy kezdők részére tartott tanfolyamon, nem találták a ritmust, „minden lépésükkel erőt veszítettek". Még kevésbé tudott bánni a három Royal Navy-tiszt a betöretlen eszkimókutyákkal. Etetésük, befogásuk és hajtásuk terén annyi hibát követtek el, hogy a 19 állat közül az első már az út elején elpusztult. A többi olyan éhes volt, hogy azonnal felfalta testvére friss tetemét. Erre Scott elhatározta, hogy hátrahagyja az amúgy is romlott kutyaeledel nagy részét, és igavonó állatait elsősorban egymásból táplálja. Egyenként vágták le az állatokat, mindig a leggyengébbet, és etették fel a többiekkel. Scott azonban nem számított ilyesmire, lőfegyvert elfelejtett magával hozni. A sebészetben jártas Wilsonnak kellett hát késsel leölnie a kiszemelt áldozatot: „a brutal business" (kegyetlen ügy). Mindezek miatt a falka nem szívesen végezte munkáját. Két borzalmas hónap alatt Scott triója csak 600 kilométert hagyott maga mögött. A déli szélesség 82 fok 17 percén fordultak vissza, a Déli-sarktól még mindig 483 tengeri mérföld (több mint 800 kilométer) választotta el őket. Scottnak és Shackletonnak már a viszszatérési ponton duzzadt volt a foghúsa, jeléül a vitaminszegény táplálkozás okozta tengerészbetegségnek, a skorbutnak. Végtagjaik szintén feldagadtak, ízületeik mindjobban fájtak. Utolsónak megmaradt szánjukat ennek ellenére nekik kellett húzniuk, lévén hogy kutyáik elfogytak. Síléceiket eldobták, mivel a szánhúzásra alkalmatlannak bizonyultak. Scott mindazonáltal úgy találta, hogy bár a szánhúzás „lassú, egyhangú és kimerítő, mégis . .... messze előnyösebb, mint a fáradt és éhes kutyák ütlegelése". A három angol hallucinált az éhségtől, mert Scott túl szűken mérte ki az élelmet, nem számolt egyetlen napra való fölösleggel sem. Lappangó idegességük pánikba csapott át, amikor még a visszaútra annak idején lerakott készletet sem találták a fehér pusztaságon, mert Scott — újabb baklövésként — csupán egy zászlócskával jelöltette meg. Huntford szerint csak „a vakszerencsének" tulajdonítható, hogy Scott ezt az első „versenyfutását a halállal" ép bőrrel megúszta. Egyetlen hóvihar már ekkor a véget jelentette volna, amely Scott és Wilson számára kilenc évvel később be is következett. Huntford anyagából kiderül, hogy Scott ebből a majdnem végzetből csak egyvalamit értett: azt, hogy mélyen izgalmas sztori lapul, épületes tanmese az angol szívósságról és cinikus hidegvérről, amely fittyet hány a legszörnyűbb helyzetnek. E fabulát meg is írta A Discovery útja című útibeszámolójában. Egy pillanatig sem fáradozott annak szépítésével vagy elhallgatásával, hogy valamennyi szörnyű kényszerhelyzetet, amelyet társaival kiállt, a saját hozzá nem értése és könnyelműsége idézett elő.* Fordította: ADONYI NAGY MÁRIA (Folytatjuk) Scotték a norvég sátor előtt: „Úristen! Hátborzongató hely." SZÁZADUNK A HÉT TÁRSADALMI-POLITIKAI-MŰVELŐDÉSI HETILAP Főszerkesztő HUSZÁR SÁNDOR Főszerkesztőhelyettes HORVÁTH ANDOR Felelős titkár KOVÁCS ANDRÁS Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bucureşti, Piaţa Scinteii nr. 1. Telefon: 1849.39, 18.15.36, 18.04.19, 18.03.65 Postai irányítószám: 71341; Postafiók: 4138 Nyomda: Combinatul Poligrafic Casa Scinteii Grafikai szerkesztő: Szilágyi V. Katalin XI. évf., 9. (489.) szám Megjelenik pénteken A HÉT 12